ISTENÍTÉLET

Cser Gábor izgatottan állott az asztal mellett a félig elsötétített szobában. Az arca krétafehér volt, s nagy, piros ajkai ebben az ijesztõen fehér keretben kárminszínûeknek, kétszer akkoráknak látszottak.

- Értetted? Megismertelek egészen. Mától kezdve más hangon beszélünk majd egymással...

Az asszony az aranyszélû konzol elõtt a haját igazította. Férje rekedten, kapkodva beszélt, mikor ránézett:

- Elég volt a játékból... Ezt nem bírom tovább... - Erõs, sötét havannát szívott, s hevesen járt fel s alá a szobában.

- Még mindig hazug vagy - folytatta egyre izgatottabban -, képmutató és határozatlan. Le kell vetned az álarcot, mert az õrületbe hajtasz. Le fogom tépni rólad, leszakítom, megalázlak. Letiporlak.

Az asszony nedves macskaszemeit tágra meresztette, s valami síró, fanyar és kedveskedõ babaarccal nézett reá:

- Nem értelek.

- Ez a baj. Megmérgezett a színház, te még mindig komédiás vagy. Nézz csak a tükörbe, de ne így, hanem õszintén, komolyan, becsületesen. Próbáld meg. Tudod, mi az a becsület, az õszinteség? Az ég szerelmére, ne mosolyogjál, hagyd el végre ezeket a színpadi cafrangokat.

Cser odasietett a tükör elé, megfogta feleségének a fejét, s elállt a lélegzete. A férje vaskarokkal tartotta, s nem bírt megszabadulni tõle. Az elõtte levõ üveglapon látta zavart, sápadt arcát.

- Engedj, engedj... - sikoltott, s egy kígyószerû mozdulattal ki akart siklani a szép férfi ölelésébõl. Cser elengedte. Kimerülten a díványra dõlt, megtörölte a homlokát.

- Hol a te lelked, hol a te igazi, becsületes arcod? - kérdezte szemrehányóan, szomorúan.

Az asszony készen volt az öltözködéssel. A gyémántfejû tût fekete kalapjába szúrta, még egyszer megnézte magát a tükörben, aztán a férje elé állott.

- Szeretsz?

Cser lemondólag intett a fejével.

- Szeretlek.

- Megígéred, hogy jól viseled magad ezután? Meg? Akkor minden meg van bocsátva.

Megcsókolták egymást. Az asszony egy mély, színpadi komplimenttel ajánlta magát.

- Addio. Estére találkozunk.

Cser egyedül maradt a szobában. Leült a hintaszékbe, rágyújtott egy könnyû, orosz cigarettára, s gondolkozni kezdett.

Három éve voltak házasok. Ez, a három év most is nyugtalan, zajos boldogságnak, izgatott csókoknak visszhangját keltette benne. Az érintetlen, puha leány a színpadról egyenesen kényelmes fészkébe lépett, kecsesen és büszkén, mint egy dámvad, s fél évig a legtisztább boldogságot adta neki. Nem jártak társaságba, maguknak éltek, elégedettek voltak. Az asszony maga vitette a padlásra a babérkoszorúkat, emlékeit pedig elrejtette a szekrényébe, hogy senki se lássa. Lassan-lassan azonban kedvetlen és szomorú lett. Az arca megváltozott. Téli estéken sokáig ült egyedül a sötét szalonban, s mikor kijött, zavartan nézett reá.

Cser ezt észrevette. Egyszer, mikor belépett a szobába, maga elé meredt. Lábujjhegyen, nesztelenül lopózott a háta mögé. Az asszony felkacagott, s trillázni kezdett. Ettõl a pillanattól kezdve meg volt mérgezve körülöttük a levegõ, minden tárgy idegenné vált, a szavakba mély bánat, hideg gyanakvás lopódzott. A férfi látta, hogy az asszony játszik. Ez a gondolat azután a legvadabb ölelkezésüket is megzavarta, és csókjaik édességét végképpen elvette. Cser elõször azt hitte, hogy õ a beteg, s maga elõtt se merte bevallani a gyanúját. Elállt a lélegzete, ha arra gondolt, hogy egész boldogságuk egy ügyes csalás, holmi színpadi szemfényvesztés, melyben õ csak egy odarántott, buta szereplõ. Hónapokig járt ennek a gondolatnak a terhével. Azután ijedten vette észre, hogy ez a nõ a színpadi lámpák vakító fényében örökre elvesztette önmagát, s alkalmatlanná lett az életre. Az arca mindennap más volt, a hangját ezerféleképpen tudta változtatni. A szeme, az ajka, minden porcikája, minden csepp vére hazudott. Csert az õrültség környékezte.

Ezek a gondolatok mostan kába zavarban vágtattak át az agyvelõjén. Egyszerre hidegen és határozottan felállott, s a keze ökölbe szorult:

„Bizonyosságot kell teremtenem - gondolta magában. Meg kell mentenem az életnek, az életem árán is...”

Nem tudta befejezni a gondolatát, mert a szomszéd szobából léptek hallatszottak. A felesége volt.

Sietve meggyújtotta a villamoslámpát, s összeborzongott, mikor a férjét megpillantotta.

- Te vagy az? Ó, te csúnya, szomorú ember. Nem untad meg a várakozást?

Aztán sokáig, mereven bámult reá.

- Mit nézel? - kérdezte Cser.

- Az arcodat, a te sápadt, érdekes alakodat. Ne mozdulj. Olyan nemes vagy ebben a pózban. Hajtsd kissé elõbbre a fejedet...

Cseren egyszerre a hideg szaladt át. Eszébe jutott, egyszer azt mondta a felesége, szeretné, ha elõtte halna meg, mert rajta akarja megtanulni a színpadi halált. Ezen akkor mind a ketten nevettek. Most azonban agyába nyilallt a gyilkos, fekete tréfa.

- Mit gondolkozol? - gyóntatta tovább az asszony.

- Rólad. Próbára akarlak tenni. Látni akarom, szeretsz-e még? Egy áldozatot kérek tõled. Ne kérdezd, miért... ne kérdezd, hogy jutott eszembe... egyszer talán úgy is megmondom... A ruhádat akarom, melyben utoljára léptél fel. Add ide nekem, ajándékozz meg vele.

Az asszony némán nézett reá. Azután szó nélkül bement a másik szobába, s kivette a szekrénybõl azt a csipkés könnyûséget, melyet a férjétõl kapott. A sárga selyem csodaruha odahullott lábai elé.

- Tessék.

Cser tántorgott az örömtõl. Magához szorította a feleségét, és az este korán feküdtek le.

Több hónap múlt el. Cser tûzre vetette a ruhát, az asszony azonban mindig sápadtabb és szótlanabb lett. A teste sorvadt, szeme beesett. Fáradtan, álmosan tettek-vettek egész nap, s kegyetlen, éles szemekkel figyelték egymást. A férfinak borzasztó percei voltak. Gyûlölni kezdte az embereket, gyûlölte a közönséget, és féltékeny lett reá, hogy ezt a forró nõt egykor hideg, hüllõkarjaival ölelgette, és undok nyálas szájával kiszívta belõle a lelkét. Gyûlölt mindenkit, ha elgondolta, hogy azelõtt éhes diákok, kövér disznókereskedõk tekintete mászott a testén, mint valami falánk, mérges pók. Nem volt sem éje, sem nappala. Várakozott a percre, mikor véres bizonyítékokat kaphat, amelyek elkábítják, földre döntik, megölik.

Egyszer éjjel, mikor az asszony mozdulatlanul, lélegzettelenül feküdt, hogy azt higgye, alszik, föléje hajolt. A szemei tágra nyíltan, ragyogva meredtek a sötétbe, s mikor észrevette õt, ijedten hunyta be... A borzasztó pillanat, a leszámolás perce azonban még nem érkezett meg.

Egy novemberi estén Cser fáradtan érkezett haza birtokáról. Kocsin jött, sáros és piszkos volt; nyomban a szobájába ment, hogy megmosdjék és átöltözködjék. Alig gyújtott világosságot, a felesége hangját hallotta az ajtón kívül:

- Te vagy, Gábor?

Az asszony zavartan lépett be.

- Mi baj? - kérdezte Cser.

- Károlyka beteg. Köhög. Úgy látszik, meghûtötte magát.

Cser rémülten ugrott fel. Rögtön orvosért telefonált. A hároméves kisfiú piros arccal, homályos szemekkel feküdt a párnák közt, s már nem is volt eszméleténél. Az asszony leült az ágya mellé, s ügyetlen kézzel simogatta a forró, sajgó fejecskét. Aztán felkelt, megigazította nehéz, szõke haját, és lábait keresztbe vetve várta az orvost.

Az orvos megmérte a fiú lázát, megvizsgálta, azután félrehívta Csert.

- Difteritisz... El kell készülni a legrosszabbra.

Egész éjjel fenn voltak, s idegesen virrasztottak a betegágynál. A beteg nyugtalanul hánykolódott, fuldoklott, és éjfélkor már hörögni kezdett. Hajnalra meghalt.

A hatalmas, atléta mellû férfi jajgatva rogyott az élettelen testre. A felesége földszínû arccal nézte a halottat és a férjét.

A ravatalt a másik szobában állították fel. A koporsót teleszórták kései rózsákkal, halvány, szagos virágokkal. Szótlanul állottak mindketten, s egy pillanatig sem mentek el a ravataltól. Éjfélkor, mikor Cser csaknem összerogyott a fáradtságtól, így szólt a feleségéhez:

- Fáradt vagyok. Egy pillanatra leheverek. Te addig maradj itt...

Bement a másik szobába, s behúzta maga után az ajtót. A két szobát üvegajtó választotta el egymástól, melyet vékony vászonfüggöny takart be, hogy ne lehessen átlátni. Cser azonban, maga sem tudta miért, nem feküdt le. Végigment a szobán, azután megállott az ajtó elõtt. A vászonfüggönyön átcsillogtak a ravatalgyertyák karcsú, nyugodt lángocskái. Csend volt.

Cser nem mozdult a helyébõl, s tágra nyitott szemekkel nézett a másik szobába. Azután óvatosan félrehúzta a vékony függönyt, de csak annyira, hogy a keskeny résen egyik szemével átkukucskálhasson. Felesége ott állott a ravatalra könyökölve, s nézte a halott pisze, fájdalmas, idegenszerû arcát. Sápadtan vergõdött, és nem tudott sírni. Egyszerre azonban odavillant rémült tekintete az üvegre, s meglátta a férje kémlelõ, sötét szemét. Arca erre sötétpirosra gyulladt, s fejét lehajtotta a halott liliomfehér arcához.

Cser lábujjhegyre állt s úgy figyelt. Az asszony sírt.

Zsebkendõjét szeme elé szorította, fejét mélyen lehajtotta. Hangja megcsuklott. Tüdejébõl a levegõt szakadozva engedte ki, s erõsen fújta az orrát. A színpadon zokogott így, emlékezett, tudta, érezte, egészen így sírt. Most már nem kellett kételkednie...

Cser megragadta az ajtót. A rozoga rézkilincs kezében maradt. Még látta a szobát, a koporsót, a gyertyákat, s úgy tetszett neki, mintha a ravatal egyszerre tûzbe borult volna.

Azután elsötétült elõtte a világ.

1906