|
Homérosz
1906-ban született Athénben egy magas, sárga falú bérház negyedik emeletén, hol
állandóan két felhúzó lift közlekedett. A kisdedet annak rendje és módja
szerint megkeresztelték, s a keresztségben Fülöp nevet nyert.
Érette nem
versengett hét város, de az apja és az anyja igen. Az apja fizetõpincér volt
Athénnek egyik legforgalmasabb kávéházában, anyja pedig egy végtelenül bájos
divatáruslány, ki különös tehetséggel tudta rásózni az athéni hölgyekre Párizs
legmodernebb és legdrágább kalapjait. A szegény leány maga nevelte fel Fülöpöt.
Beíratta az iskolába, a zenedébe és több tánctanfolyamra, a vívóiskolába adta,
és zongorázni is taníttatta. A kisfiú fényes tehetségûnek mutatkozott, mindenütt
kivált társai közül.
Szerette a
magányt. Illatos alkonyatokon gyakran elbolyongott a fõváros füstjétõl és
porától futva, a szelíd lankákon, s bámulva nézte, mint ölelkezik a fekete
éjszaka s a piros alkonyat, mint kavarognak a távolság gõzében a hamvas, lila
és kék árnyak, s a lehunyó nap fényködében szélesre nyílt, lázas szeme
önkénytelenül is a régi istenek elmosódott alakját vélte felfedezni: Pallasz
Athénét, a mennydörgõ Kronidészt, Íriszt és Hérát.
A langyos
levegõben fehér felhõk úsznak. Csodálatos álom szállt a lelkére. Véres
háborúkról, meztelen, fehér testû istenasszonyokról álmodott, és ajkán
öntudatlanul csendültek meg az elsõ édes daktilusok.
Homérosz
költõ lett. A görögök és trójaiak nagyszerû háborúját akarta megírni, mely
éppen szemei elõtt folyt le.
Idõközben
azonban változtak az események. Szegény Homérosznak meghalt az anyja, s õ már
nem volt képes fenntartani magát azokból a szûkös fillérekbõl, miket a
tanítással keresett. Egyet gondolt, s beállt a szerkesztõségbe. Újságírónak
csapott fel, de azzal a tervvel, hogy a hõskölteményét azért meg fogja írni.
Homérosznak
elõször tetszett a lázas szerkesztõségi hajsza, a pazar fényt szétszóró
villanyoskörték, a csörömpölõ telefonok, a frissen nyomtatott lapok, melyekben
tisztán és rendesen olvashatta mindazt, amit alig egy félórával elõbb kuszán
papírra vetett. A kávéházba járt, délig aludt, bohémkedett, de a lelke tele
volt még szûztiszta naivsággal és poézissal. A marólúgot ivott cselédlányokat
érzékenyen búcsúztatta el az árnyékvilágtól, s ha egy tûzrõl kellett beszámolni
a hírrovatban, valóságos böcklini színekkel festette le a romboló vörös elem
garázdálkodását.
Idõvel
azonban megtanulta a lelketlen, fás stílust, s eszébe sem jutott, hogy költõi
képekkel okvetetlenkedjék. Megtudta, hogy minden színész, bármint hasogatja is
a színfalakat, „jeles”, minden unalmas felolvasás „kiváló érdekességû”, s
minden félkegyelmû csúszómászó „társadalmunk illusztris tagja”. Homérosz már
villámgyorsan írt, s egyik legtalentumosabb újságíróvá küzdötte fel magát. A
szedõgyereknek hanyagul szólt oda:
- Ciceró!
Garmond! Nonpareille!...
-
Tördelni...
Egy év múlva fõszerkesztõje lett az Athéni
Hirlap-nak. Ekkor már eszébe sem jutott, hogy a bolond istenek és véres
lándzsájú hõsök perpatvaráról és csetepatéiról írjon érdektelen, pattogó
ritmusú költeményt. Minden hexameternél többre becsülte a szenzációt.
Csodálatosan finom szimatja bámulatosan kifejlõdött, s senki sem volt ügyesebb
az államélet pikantériáinak felhajszolásában és kiszínezésében, mint õ. A
politika különben is végtelenül érdekes volt. A görögök súlyos politikai
komplikációk elõtt állottak. Trója még mindég keményen tartotta magát. A görög
államférfiak személyeskedése és oktalan egyéni hiúsága a helyzetet valóban
válságossá és bonyolódottá tette.
A homloktérben Akhillész, egy kövér nyakú
athéni ügyvéd állott, ki sértett önérzetében „teljesen visszavonult a politikai
élettõl”. Visszavonulásának igazi okát mély homály borította.
Homérosz azonban mint igazi, vérbeli újságíró
ennek is végére járt. Kipuhatolta, hogy Akhillész úr haragjának oka nem más,
mint Briszeisz, az athéni opera bájos dívája, kit Agamemnon úr, régi
vetélytársa, elhódított tõle.
Ezt a kulisszatitkot Homérosz természetesen
kellõ tapintattal és gráciával szellõztette is becses lapjában, az Athéni Hirlap elõfizetõi pedig napról
napra szaporodtak. A nyomdában alig gyõzték a munkát.
A követségek, az ünnepi küldöttek egymásnak
adogatták Akhillész fogadószobájának kilincsét. A nagy államférfiú azonban
hajthatatlan maradt. Homérosznak, ki többször bátorkodott meginterjúvolni a
kiváló politikust, mindig csak azt felelte, hogy „a helyzet komoly, de kulcsa
egyáltalában nincs az õ kezében”.
Egy alkalommal azonban, midõn Akhillész reggeli
kávéjával a harctéri tudósítást olvasta, az elesettek között találta
Patroklosznak, az õ kedves, pezsgõzõ cimborájának nevét is. Olthatatlan haragra
gyulladt. Homéroszt magához hívatta, s bizalmasan közölte vele, hogy a
megváltozott idõk sürgetõ szózatának engedve újra kilép a politika
küzdõporondjára.
Másnap Homérosz fényes lapot adott ki. A
vezércikkben ragyogó dialektikával kifejtette, mily jelentõs változásokat hoz
Akhillész közbelépése a görög politikára, s talán egész Görögország jövõjére. A
politikai hírrovatnak ezt a szenzációs címet adta: A militarizmus garázdálkodása.
Therszitészt, a folyton locsogó és obstruáló politikust egy pompás krokiban
gúnyolta ki. A lapot természetesen pár óra alatt elkapkodták.
Egy este Homérosz mint õrült rontott a
nyomdába.
A harctérrõl végtelenül izgalmas híreket
hozott.
- Akhillész megölte Hektort... Különkiadást
adunk!... Holnap húsz oldalon jelenünk meg, gyerekek.
Egy óra múlva az athéni rikkancsok
hanyatt-homlok rohantak szét az utcákon.
- Rendkívüli kiadás!! Hektor halála!
A fõváros közönsége lázas izgalommal olvasta a friss
újságot.
Homérosz híre így napról napra nõtt.
Lassan-lassan beválasztották az újságírók szövetkezetébe, a hírlapírók országos
egyesületébe, sõt pár év múlva az újságírók nemzetközi egyesületének
tiszteletbeli elnöke lett.
Késõ aggkorában halt meg.
A hivatalos szónokok megindultan búcsúztatták
el „a talentumos, vérbeli, színes tollú hírlapírót, az újságírás atyamesterét”.
A koporsónál azonban senki sem emlékezett meg
egy félbenmaradt, nagyszerû költeményrõl, melyet egy ábrándos ifjú tervezgetett
szivárványos, aranyfényû alkonyaton, Attikának egyik szagos, virágillatos
völgyében.
1906
|