VISSZA A GYERMEKEKHEZ

1.

- Folytasd!

- Tovább!!...

Pár pillanat múlva egy üde, éneklõ gyerekhang csendült fel, s akadozva, de mégis hullámzó ütemben folytatta a megkezdett olvasmányt.

A tanító a dobogón ült. A langyos tavaszi délután melegétõl megfájdult a feje. Nagy, fekete szemei égtek, s mikor maga köré tekintett a kora délután álmos világosságában, a fehér falak kápráztató fényében is csak homályosan imbolygó pontokat látott.

Fáradtan, közönyösen mondogatta idõnként:

- Tovább!...

Ásítozott. Unta magát. Maga is gyerek volt még. A szakálla s a bajusza most kezdett serkedezni. Alig lehetett több húszévesnél.

Az ablakok nyitva voltak. A sárga napfényben ernyedt tagokkal, lomhán, szunyókálva sütkérezett a falu. Az erõs melegben ujjongva forrt a tavasz. Égett, mint a pokol. Az iskola melletti árokban, a lassan felmelegedõ pocsolyákban ügyetlen topogással pacsáltak a sárga pelyhû libuskák, a rétekrõl gyenge csipogás, csendes munkazaj hallatszott. Ezer szín és hang olvadt össze egy csodás szimfóniába. A kötélen kék, piros és fehér ruhák. Tovább sárga galagonyák a zöld füvön. A barackfák pedig szûzi fehér virágleplet öltöttek magukra, mint az áldozni készülõ, halvány leányok.

- Folytasd, Virágh! - mondotta haragosan, s fáradt szomorúsággal nézte az iskolatermet, hol - úgy tetszett neki - minden unatkozott.

A régi szekrény, a zöld asztal, a piros vonalas tábla, a fal mellett álló számológép, mind mély ernyedtséget árasztott a szobára. Az óra is oly lassan járt, mintha álmos lett volna.

A falu harangja megszólalt.

Felrezzent álmodozásából. Dühösen felkapta fejét, mintha csak most ébredt volna annak a tudatára, hogy hol van. Fogait összeszorította, merészen villogó szemekkel a távolba nézett.

Csengettek. Az óra véget ért. A gyerekek lassan-lassan elszéledtek. Õ azonban sokáig ott maradt a szürkülõ, üres teremben, és összevont szemöldökkel gondolkozott.

2.

Küzdött a sorsával. Félt attól, hogy élete egy bárgyú pásztorkölteménnyé laposodik, s neki is az lesz a végzete, ami atyjáé, déd- és ükapjáé volt, kik mind mint jámbor református lelkészek haltak meg, zöld tornácos, fehér, falusi házukban.

Valami nagyot akart.

És amint dacosan domborodó mellét kifeszítette és érezte acélos izmait, felpezsdülõ vérének lüktetését, azt hitte, hogy nincs lehetetlen. Orrcimpái kitágultak, s fiatalos kedvvel szívta tüdejébe a hûs levegõt.

Egy viharos, nedves estén eszébe jutottak fiatalkori színdarabjai, a görögtüzes, mûkedvelõi elõadások, az összeeszkábált, sátoros színházak, és elõször szégyenkezve, majd hideg öngúnnyal olvasni kezdte régi, poros füzeteit. Lassan azonban, belemelegedett. Arca kigyulladt. Szavalt. Érces hangja messzire csengett. Az eltemetett, halott ambíciók újra ébredeztek. Sikerrõl, mámorról, lázas és tapszajos estékrõl álmodozott.

És egy reggelen a gyermekek hiába várták õt a kis, sárga padokban. Nem jött. A faluban széltében-hosszában arról beszéltek, hogy a fiatal tanító Párizsba ment, s kanállal eszi a tudományt.

Nehezen szokott be az új világba. A fekete márványasztalok, a hõtõl és cigarettafüsttõl megvakult kék tükrök között félszegen és balogul mozgott, akárcsak egy lenge árnyék.

Sokat olvasott és tanult. A vacsorapénzén színházba járt. Keményen öklelõdzött a kegyetlen élettel. Ha olykor ellágyult, s hazasírt a lelke, jeges gúnnyal kinevette magát.

Egy év múlva hazajött. Színész lett.

Hamar elismerték. A lapok pár év múltán csak dicsérni tudták már. Nagy és komoly sikerei voltak.

Lassan-lassan megtanulta, hogy az élet pirosságát hogyan kell pótolni a mûvészet festett pírjával. A kávéházba járt, és késõn feküdt le. Bohém akart lenni. A lelke mélyén azonban mindig naiv és gyerekes maradt. Szomorú, õszi estéken gyakran elgondolkozott azok sorsán, kik az életet hazudják, és nem élik. Eszébe jutott a patakpart, ahol rókára lesett, az alkonyodó szigetek, mikre az est fehér gõzei borultak, s szinte látta a víz kavicsos fenekét, hol zöld és piros bogarak cikáznak. Vágyott a lankás mezõkre, melyeken sárga derekú méhek zümmögnek, hol a kamillás fûben oly jó olvasni egy-egy regényt, szomorú, hosszú délutánokon.

Mikor sikere tetõpontján állott, megsejtette, hogy nem született bohémnek. A feketekávés csésze senkinek sem állott a kezében oly rosszul, mint az övében.

Évekig hurcolta magával ezt a kínzó gondolatot. Nyíltan nem vallotta be magának, de így még jobban fájt. Úgy érezte, hogy nemzedékek átka nehezedik reája. Nyugodtan élõ, református pap õseinek végzete. S ez húzta-húzta õt a fényben az ismeretlenségbe.

Nem tudott ellentállni a múltnak. A cigarettafüsttõl émelyedett. Mezõillatra vágyott. Hûs aludttejet akart inni mázos, zöld csöbörbõl, csendes faluhelyen.

Egy este a kávéházban ült. Vidéki lapokat olvasott. Megtudta, hogy falujukban az öreg tanító meghalt. Egy gondolat villant át agyán. Elfehéredett. Küzdött magával. S egy tapsviharos, lázas este után szinte lopva leutazott a falujába.

3.

Holdfényes, havas téli éj volt. A fekete vonat lassan gördült be a kis állomásra.

Sietve leszállt a vonatról. Húsz év óta nem látta a faluját. Óvatosan lépdelt az alvó, fehér házak nyomán. A poggyászát maga vitte.

Mikor meglátta az iskolát, arcára néhány forró, kövér könny gördült.

Minden a régi volt még: az iskola, a templom, a korhadt harangláb. És õ is!

A falu népe alig akart hinni a szemének. Újra maga elõtt látta a régi, fiatal tanítót, borotvált arcával, mintha egy szemet sem öregedett volna meg húsz hosszú év alatt.

S õ is csodálkozva lépett a fehér falú iskolába. Ugyanazok az arcok és ugyanaz a rózsakedvû ifjúság, ugyanaz az élet és pezsgés, mint húsz év elõtt.

A jegyzõkönyvébe boldogan rótta be az egyszerû magyar neveket: Zöldi, Virágh, Kovács, s rágondolt azokra a napokra, mikor külföldön egymagában hányódott. Érezte az élet egyhangú, boldog folyását, a nemzedékek folytonosságát, a régi történetek folytatódását.

Tanítványai nagyon szerették a mozgékony arcú, tüzes szemû férfit. Gyönyörû hangon szavalt nekik, és olykor, mikor jó kedve volt, bámulatos tündérmeséket mesélt távoli, ragyogó városokról.

Újra körülötte volt a régi óra, a tábla, a számológép. Havas téli délután volt. A nagy gyomrú vaskályha langyos meleget árasztott a szobába. Fújt és dohogott. A rostélyon szivárványos tavaszi fényt sugárzott néhány liliomfehér gyerekarcra.

A tanító beszélt. Csontos ökle az asztalon nyugodott.

Meredten és feszülten állt, mint az élet katonája, mintha nemzedékeknek adott volna tanítást és parancsot egy egész életre.

Kitekintett az ablakon. A barackfák újra fehérben állottak. De most már a hó pelyhei lepték be vékony, dermed águkat...

Eszébe jutott a tavaszi délután, mikor õ mint húszéves ifjú ugyanitt ült, s most sokkal fiatalabbnak érezte magát.

Lelkében újra tavasz volt.

A gyerekhangok pedig úgy csilingeltek, mint az ezüst csengettyûk.

Nyugodt mosollyal állt a dobogón. Mutatóujjával egymás után intett a gyerekeknek:

- Tovább!

- Folytasd!...

1906