A GYÁSZRUHÁS NÕ

Sápadtan nézte a vihart. Reszketett. Kitekintett az ablakon s látta a tölcséresen hullámzó porfergeteget, hallotta a hajlongó fák nehéz sóhaját. Remegõ kezekkel csukta be az ablaktáblákat.

A szegényes, nagyon tiszta szoba egyszerre besötétedett. A homályban a kis asszony alig látszott, amint összetörten egy kopott fotelben ült, s gondosan lesimított fekete hajában megcsillant néhány korai õsz hajszál éles fénye.

Künn különös, sárgásbarna homályba borultak az utcák. A tükör a szoba piszokszerû derengésében zöldnek látszott.

A felhõket a villámok piros és kék pántlikával szegték körül.

A május délután hideg sötétségében a házakban remegõ kézzel gyújtották meg a gyertyákat, és imádkoztak.

A gyenge asszony fázva nézte a fergeteget. A szobában csak fehér arca, nagy, ijedt szeme világított. Szinte semmivé zsugorodott össze, ha néha az ég erõsebben dörrent meg, s a mennydörgés a bérház kõbörtönében öblösen hahotázva visszhangzott. Könyörögve nézett az égre, mintha kérdezte volna, vajon mi jön még? S a mozdulatairól, bútorairól, ruháiról fájóan sírt le a panasz, hogy nincs senkije, és ezer és ezer ember között egyedül, egészen egyedül van. Csak egy sárga, életunt kanári csipegett a kalitkájában.

A vihartól különösen félt. Ez a háborgás a beteljesedés, a harag, az utolsó szó. Mindig attól tartott, hogy egyszer villám sújtja le. Ha megdördült az ég, járása bizonytalan lett, mint a szívbajosoké.

Ideges éjszakák után gyakran az utcára is félt kimenni. Azt hitte, hogy összedõlnek a házsorok, mihelyt kilép a kapuból. Minden emberhez bizalmatlan lett. A villamosokat már messzirõl kikerülte. Hajóra világért sem száll volna.

Reggel fölkelt, megmosdott, és hosszan fésülködött. Leült egy tág, ódivatú karosszékbe, s mozdulatlanul nézte a sárga fényt.

„Mennyi minden történhetik egy nap alatt! - mondogatta magában. - Ha az ember így reggel elgondolja... Mi lesz este? És egy év múlva?... Tíz év múlva?... És száz év múlva...”

Erre a gondolatra megnyugodott. Fázékonyan húzódott össze fekete pamutkendõjében.

De nem tudott sem nevetni, sem sírni.

Mikor a férje meghalt, akkor sírt utoljára. Ájult tagokkal roskadt a virágos koporsóra, s karjaival átölelte. A halottvivõ szolgáknak úgy kellett elhurcolni onnan.

A halál egész lopva jött hozzájuk. Akkor, midõn legkevésbé sejtette. Szeptember végén egy mosolygós napon szüreten voltak az urával. Az urak többet ittak a kelleténél, s a férje estefelé boros fõvel elaludt a hideg füvön. Tüdõgyulladást kapott, s huszonnégy órára rá meghalt.

Akkor õ még fiatal volt. Cseresznyedíszes nyári kalapot hordott, és fehér fogait villogtatva nevetett.

Két árvával egyedül maradt. Remegve ölelte magához mind a kettõt.

Az egyik nagy, szõke és álmodó volt. Izmos és sovány fiatalember. Azok közül, akik oly szépek és tökéletesek hogyha rájuk tekintünk, szinte féltjük õket valami ismeretlen, nagy szerencsétlenségtõl, mert lehetetlennek tartjuk hogy ennyi tökéletesség sértetlenül megmaradjon a földön.

Az álmodó szõke fiút egy buta szerelem söpörte el. Egy átdorbézolt éjszaka után fõbe lõtte magát.

Aztán jöttek újabb csapások. A gyenge asszony megroskadt a nehéz gyászfátyol alatt, járása lassú lett, hangja panaszos. Összetett kezekkel várta a halált. Érezte, hogy jõ.

Alig egy hóra levelet hoztak neki. Katona fia leesett a lóról. Tátongó koponyával hozták haza. Hosszú haján szivárgott az agyvelõ. Már minden késõ volt.

A sápadt asszony földszínû arccal, némán térdre rogyott.

Azóta félt mindentõl és mindenkitõl.

Az emeletrõl, honnan a fekete díszruhás, durva, vörös arcú emberek olyan nehezen lihegve cipelték le a koporsókat, a csúnya, utálatos emeletrõl, leköltözött a földszintre. Aztán otthagyta a fõvárost, és vidékre utazott. Ott sem volt maradása. Egyik városból a másikba futott. Majd falura ment. Hiába. Úgy érezte, hogy még a vonaton is a háta mögött ül a fekete árnyék. Sehol sem bírt szabadulni tõle. Bizalmatlan és ideges lett. Arca hosszúkássá, egérszerûvé vált. Haja is kezdett hullani.

Végre írt öccsének, hogy hozzá megy lakni, keressen neki a közelében egy világos lakást. Ott talán megnyughatik.

Két nap múlva leutazott hozzá. Az állomáson várt reá. Hosszan, némán ölelkeztek. Boldogok voltak. A sápadt asszony valami zord örömet érzett. Mi történhetik ezután? Semmi, semmi.

Öccse a nyugalmas vidéki város fõutcáján lakott. A bérházban bolthelyiségek. Itt, az elsõ emeleten volt az õ két szobája is. Már távolról látta világos ablakait.

A háziak vacsorával várták. Egy piros arcú és kedélyes tiroli nõ vitte a szót, aki az egész világgal szeretett volna barátságot kötni.

Bort ittak és tréfáztak. A sápadt asszony fázékonyan sütkérezett a lámpafényben.

Éjfélig beszélgettek együtt. Azután aludni mentek. Mikor magára maradt a két testvér, az özvegy izgatottan fordult az öccse felé:

- Kérdezni valóm van tõled.

A hátsó szobába értek. Az asszony halántékai lüktettek. Szaggatottan lélegzett. Valami nehéz sejtelem feküdte meg a mellét.

- Micsoda házba vezettél engemet?

Öccse zavartan nevetett. Elpirult, vállat vont.

- Miért kérdezed?

- Mikor feljöttem, láttam mindent.

Nem merte tovább folytatni. A házban, abban a házban amelybe beköltözött, egy sírkõraktár volt.

Öccse összerezzent, aztán szórakozottan egy cigarettára gyújtott.

Sápadtan néztek egymásra.

Végül megszólalt az öccse. Valamit dadogott. Próbálta megnyugtatni.

Csúfolta babonás hiedelmét.

A házban már mindnyájan aludtak.

Egy ajtó a csendben fájdalmasan sóhajtva nyílt ki. A szûk, sötét csigalépcsõn, kezében egy gyengén lobogó lámpával valaki csendesen ment le.

A gyászruhás nõ megsemmisülten ült le egy kerevetre Öccsére tekintett. Az erõs férfi megijedt.

Szájából kiesett a cigaretta.

Egész éjjel álmatlanul hánykolódott a tüzes ágyon. A lakás barátságtalanul idegen volt, a párna kõkemény. Mély hangon, idegenszerû komolysággal ütött a falióra.

Szürke hajnalban már talpon volt. Minél hamarabb ki akart menni ebbõl a házból, hol a halottak emlékkõvé csiszolják, és a halál nemtõjének faragnak fantasztikus szomorú és fehér márványszobrokat.

Kiment a tavaszi napfényben fürdõ utcára.

Most kissé megnyugodott.

Csakugyan ott volt a sírkõraktár. Valóságos kõerdõ meredt felé: kis és nagy keresztek, fordított fáklyájú, búsuló nemtõk, síró angyalok, csonka piramisok. Az ajtóban egy kék zubbonyos munkás fáradságosan véste ki a betûket a kereszt márványlapjára. A vésõ hangja messzire elcsengett

Az asszony megállt, széttekintett.

Egyszerre azonban valami rettenetes történt. Nem akart hinni a szemének. Pár lépést tett elõre, hogy jobban lásson.

Az üres bolthelyiségbe, a sírkõraktár mellett közönyös arccal hurcolkodott be egy koporsós.

Futni akart. Érezte, hogy menekülnie kell. Robogó vonaton, tengeren száguldozó villámgyors hajón. Gyökeret vert a lába. Azt hitte, hogy mindjárt megfullad. De azért mindent látott. A szolgák sorra hozták a székeken a szemfödõs koporsókat, a posztóterítõket, az aranybojtos halotti sapkákat, az inasok pedig izzadva cipelték a ravataldeszkákat és az ezüst gyertyatartókat. Az üzletben egy deres hajú úr önelégülten tárgyalt egy síró özveggyel.

Most az összes kétségbeesése, évek némasága és félelme mozgássá változott át benne. De egy lépést se bírt tenni. Az égre nézett üres szemeivel, aztán a telhetetlen, koporsóéhes földre. Fáradtan mosolyogva lihegett, mintha a kõkeresztek, a nehéz ezüst koporsók mind mellére nehezedtek volna. Fülében távoli mély vizek moraja zúgott. Hallotta a nagy hullámok rohanását, melyek száguldozva jönnek, s elnyelnek mindent, mindent.

Leroskadt.

S ott, az égõ napsugárban, a tavaszi láztól hangos utcán olyan volt ez a gyászfátyolos test, mint egy széttaposott fekete rongy.

1906