|
Egy órája
tart már.
Bellával a
virágos töltés mellett jöttünk ide az erdõbe. Jókedve volt, és kacagott, mikor
a lepkefogásnál az aranyos, tarka kavicsokon elcsúsztam.
Hogy
kibuggyant az elsõ langyos vérhullám, azt hittem, mindez csak bolondság. A
zsebkendõm megtelt piros, forró, nyúlós vérrel. Gondoltam, majd csak vége lesz.
Bella ide akarta adni a zsebkendõjét, de én nem fogadtam el; mentünk lassan
tovább, s õ olykor halkan trillázott, vagy dalolt. A vérem pedig kitartóan
csöpögött, mint a végeérhetetlen, síró õszi esõ.
Azóta
folytonosan dõl a vér - egyre jobban és jobban. Körülöttem sóhajtozik a
bakacsinszínû, lázas nyári este, az aludni térõ mezõ. A szénaillat ráfekszik a
mellemre, s fojtogatóan édes balzsama egészen megrészegít. A nyári ég különösen
fekete, s olyan izzók és nagyok rajta az aranycsillagok. Minden csupa nehéz
lélegzés és pihegõ sóhaj.
A
vércsermelyek egyre csörgedeznek...
Mit tegyünk? Leülünk ide a barna erdõ alá egy tisztásra. Jó ülni és feküdni. A járás már valósággal
utálatos. Oly komikus a lábakat folyton csak
emelgetni, lihegve elõretörni, s most valóságos boldogság így nyugodtan lenni.
Úgy érzem, mintha bágyasztó, langyos olajjal mosogatnák a
tagjaimat.
Fáradt
vagyok, mondom, s arról bolondság is beszélni, hogy innen a tölgyesbõl
beérhetünk a városba, hisz tudod, szaladva három egész óráig jöttünk ide. Ha a
kocsi nem jön erre, vagy valami ostoba véletlennél fogva hegedés nem képzõdik az orromban, el vagyok veszve. Az
orvosbarátaim ugyan biztosan kinevetnének, ha most látnának; fejemre olvasnák a
statisztikájukat, és biztatgatnának, hogy így csak a legszerencsétlenebb
himpellérek vérzenek el. De mit ér az most nekem? Állj ki, Bellám az országútra, less egy kósza kocsit, s ints neki, mint a
Robinzonok a hajóknak. Kérj és rimánkodj, mondd, hogy egy
emberéletet kell megmenteniök. Menj. Addig megleszek magamban.
Az én
pünkösdi kirándulásom, úgy látszik, nagyon furcsán fog végzõdni. Talán ez az utolsó is. Bella hajnalban leveti a
fehér ruháját, s feketét ölt. Sápadt arcához kitûnõen
fog illeni a sötét szín.
Nagyon
nehéz megbarátkoznom azzal a bárgyúan egyszerû gondolattal, hogy meg kell halnom, itt, a szabad ég alatt, olyan bajban, amin
a legutolsó falusi felcser is pár perc alatt tudna segíteni. De
mindig természetesebb lesz. Az ember valami
nagyszerû halálról álmodozik, mely heroikus és kikerülhetetlen. Mindig azt
gondoltam, hogy vagy a harctéren lövik át a koponyámat, vagy egy vonatszörny
roppantja szét a derekam csontjait, s megesz, mint valamely kegyetlen
vastigris. De mindez álom és ostobaság volt. A halál nem érdekes és megnyugtató, hanem mindenkor közönséges.
Az orrom
vérzik, és most kapkodok a levegõbe, segítségért kiáltok. Sírok.
Csak ilyen
nagy hõség ne volna! A fekete éjszaka nyugtalan és rémekkel
van tele. A köveket, a kavicsokat belsõ láz emészti,
ideges melegség fut át a lombokon, s egymáshoz simulva, lihegve alszanak.
Az erdõ olykor-olykor hánykolódik, megfordul, mint a
lázbeteg az ágyában. Mindenütt tompa homály és fekete vér mered a szemembe.
Szegény Bellám... Csakhogy itt vagy
újra. Ugye meguntad a várakozást, s visszajöttél nézni, hogy mint vagyok? Vizet
is hoztál, amint látom, egy kis fehér kancsóban, te áldott. De mondd, kik
jönnek utánad? Ki az a nagy bajuszú parasztgazda, s miért ez az üveglámpás, a
tál és a víz? Tegyék le ide. Hadd mosdjak meg egy kissé, úgyis olyan maszatos
vagyok, mintha embert öltem volna.
Az öreg
bácsi leül egy kõre, és nézi, mint csinálok. Aztán nyugodtan elõveszi kostökét,
megtömi pipáját, meggyújtja a lámpásnál, kiköp, és az éjszakába bámul. Milyen
nyugodt!
Bellára
tekintek, és kérdezem tõle, nem jött-e kocsi. Ijedt és esengõ szeme feleli,
hogy nem.
A hideg víz
kissé felfrissített. Azt hiszem, hogy ki is bírom reggelig, ha nem gyengülök el
jobban. Csak a fulladás ne fenyegetne. Annyi fekete, megaludt vér nyomja
szájpadlásomat, a garatomat, hogy alig látok és hallok már.
A számat
nehéz felnyitni, beszélnem is kín már. A fehér tálra egymás után csorognak a
sikamlós, rubinpiros cseppek. Nézem, mint alvadnak meg. Egy darabig pirosak,
mozgékonyak, sejtjeik élnek, aztán lassan meghalnak és megfeketülnek.
A fejem
zúg. Az ereim reszketnek. Azt hiszem, hogy mindjárt meghalok.
Most új
rohamom van. A vér csak úgy dõl az orromon, s a számon is. Ó, ez rettenetesebb,
mint a vízözön volt. Ez a vérözön. A vérhullámok sisteregve, nyögve
hömpölyögnek mindenfelé, elöntenek bércet, mezõt, s én megfulladok a haragos,
piros véróceánban, mely az én szegény szívembõl folyik ki.
Prüszkölve,
köhögve öklõdöm és vérzem.
Iszonyú!
Iszonyú!
A hajnali,
hideg szél csodásan zúg. Takarjatok be, mert fázom. Az égboltozatra felcsap a szélroham,
ráfúj a csillagokra, s ezek, mint valami hitvány mécsek, egyszerre elalszanak.
A napsugár kékre festi a fekete ég peremét. A tanyai kakasok
távol álmosan kaparászva és bóbiskolva kukorikolnak. A sugarak lassan
borzonganak, úgy hallom, csengenek is, akárcsak az üvegszilánkok, mikor a
földre hullanak. Reggel van már, pirospünkösd utáni rózsaszínû hajnal.
Milyen friss, üde minden, s én mégis olyan halálosan beteg
vagyok. Segítsetek rajtam. Emeljetek magasra, vagy rázzatok, szorítsatok, ahogy
bírtok, de segítsetek - az isten szerelmére!
Most megint
mintha jobban lennék. Távolról halk, daloló harangszót hallok. Egyre jobban
erõsödik, s már zúg, bömböl, fülsiketítõen harsog, mintha a harangtoronyban
lennék. A szavatok már nem is értem a nagy zsongás-bongástól, csak szájatok
mozgását látom néha, hogy fáradtan feltekintek a vizestálból. - S mindig többen
vagytok itten.
Az angyalok
fönn dalolnak, és én egészen jól hallom halk, fehér dalukat.
Bella, te
halvány lány, téged is látlak. Állj elém. Olyan vagy, mint egy fehér angyal. Te
szomorú halálangyal! Te pünkösdi álom!...
Ne sírj.
Lásd, én türelmes vagyok. Lehajtom véres fejemet a halvány tálra.
Várok.
1906
|