ÕSZ FELÉ

Történik egy kis fürdõhelyen, augusztus végén. A nyaraló tornácán vacsorára készül a család. A nagyapa - sovány, barna szemû öreg - bojtos hálókabátban ül, és pipázik. Az unokái egy padon ülnek. Lassan-lassan mind az asztalhoz telepszenek.

1.

AZ APA. Itt a kenyér? Üljünk le. Gyerekek, siessetek enni. Vacsora után rögtön lefekszünk. Az esték már hûvösek.

AZ EGYIK FIÚ. A nagyapó megígérte, hogy vacsora után kivisz az erdõbe, a tó mellé. Ugye, nagyapó?

A MÁSIK. Már görög-gyufát is vettünk, papa. Nézd csak: ez a piros, ez meg a zöld.

A NAGYAPA. Csak legyetek türelemmel, fiúk, aki jó lesz, az kijön a nagyapával.

A gõzölgõ vacsorát hozzák. A cseléd egy kerti lámpást tesz az asztalra. Mind ülnek és esznek. Hosszú szünet.

AZ ANYA. Hozzátok ki a kabátokat. Hûvös van...

AZ APA. A szél fú. Én is fázom...

AZ ANYA. Gyerekek, vegyetek kabátot. - Nagyapó, nem kell kabát?

A NAGYAPA. Nem, fiam, hisz még egészen meleg van.

AZ ANYA. Mi fázunk mind.

A NAGYAPA. Halvérûek, didergõ fagyosszentek vagytok mindnyájan. Eszik. Én még a régiek közül való vagyok. Nézzetek meg jól. Egész délután dolgoztam a kertben. Látjátok azt az óriási szõlõfürtöt? Meg azt a kövér sárga dinnyét? Mind én szedtem tinéktek.

AZ ANYA. Nagyon szépek, nagyapó. Ezekbõl a gyönyörû viaszszínû fürtökbõl majd télire is elteszünk. Egy kosárral már ma is levitettem a kamrába. A cseléd bevarrta a tüllzsákokba, s felkötözte a keresztlécekre.

AZ APA. A dinnye is nagyon szép és érett, ideje volt, hogy leszedjék.

Szünet. A villák és kések csörömpölnek. Esznek.

AZ APA. Korán sötétedik...

A NAGYAPA. Még mindent jól lehet látni. Az országúton megy haza egy szekér.

AZ APA. Én úgy látom, hogy az egy hazaballagó paraszt.

A NAGYAPA. Lehet...

AZ ANYA. Lassan ránk jön az õsz.

A NAGYAPA. Ti mindig az õszrõl beszéltek, pedig még most a nyár derekán vagyunk.

AZ APA. Azt éppen nem mondhatnám...

AZ ANYA. Az augusztus vége felé jár.

A NAGYAPA. Látjátok, a nap azért mégis olyan forrón süt, mint a parázs. Délután is úgy átmelegítette a hálókabátom posztóját, hogy szinte pörkölte a hátam; le is kellett vetnem, és azután amúgy legényesen, ingujjban gyomláltam a kertben. A tó is majdnem hogy süt. A gyermekeket délelõtt alig lehetett kihozni a vízbõl, olyan szívesen ellubickoltak benne. Öröm volt nézni. A fürdõs szalmakalapot nyomott a fejükbe. Sárral dobálóztak, pacsáltak, és fejest ugráltak a padról. Istenemre, én is közéjük megyek, ha nem szégyellem magamat. Az ördögbe is, augusztus van, nyár van. Hol még a szeptember, a vénasszonyok nyara? Talán meg sem érjük...

AZ APA. Ilyenkor már kevesen fürdenek. Nem jó, ha a gyermekek maguk mennek a fürdõbe.

AZ ANYA. A nagyapa mindig velük van.

A nyaraló melletti kápolnában megszólal a lélekharang

AZ APA. Harangoznak. Hét óra.

AZ ANYA. Milyen korán van már este. A szobában majd meg kell gyújtani a lámpást, hogy lássunk bemenni. A téli ruhákat vacsora után el akarom rakni. Délután áthozattam a padlásról a ládákat.

A NAGYAPA. Azért van itt olyan naftalinszag.

AZ APA. A nyárnak vége...

A NAGYAPA. Ilyen hamar...

Rövid, zavart csend.

AZ APA. Elmennek vacsora után a gyerekek?

AZ ANYA. Hová?

AZ APA. A nagyapó mondta, hogy majd kiviszi õket az erdõbe.

A NAGYAPA. A tóhoz.

AZ ANYA. A gyerekek már álmosak. Pistike alig bírja már nyitva tartani a szemét.

AZ APA. A tó csupa láp és hínár. Néhol egészen kiszáradt.

AZ ANYA. A kikötõben megijednek a gyermekek az ormótlan csónakok árnyékától, s éjjel nem tudnak majd aludni.

AZ APA. A víz csobogását sem lehet hallani, mint nyáron. Hallgassatok csak, gyerekek!

AZ EGYIK FIÚ. Én nem hallom.

A MÁSIK. Én sem...

AZ APA. Csak a békák brekegnek. A tó mozdulatlan.

AZ ANYA. Rászállt az õszi csend, s megfagyott tõle.

A NAGYAPA. Azért is kimegyünk, fiúk! Jöjjetek, megmutatom nektek, milyen virgoncok még az ezüstös habocskák, s szóló lombok, a beszélõ virágok. Jöjjetek, gyerekek... Bemegyünk az erdõbe, zöld gallyakat törünk, felbokrétázzuk a sapkánkat, táncolunk, dalolunk. Olyan vígak leszünk, hogy meg sem ismernek bennünket, ha hazajövünk.

AZ EGYIK FIÚ. Éjjeli lepkéket is fogunk?

A NAGYAPA. Persze hogy fogunk.

A MÁSIK FIÚ. Bogarakat is?

A NAGYAPA. Ezret, galambom. Megmutatom tinektek a piros rákokat, a zöld gyíkokat, a rucákat, a bíbiceket, a gólyákat. Hol a puskánk? Hozzátok ide. Ha valaki utunkba jõ - a teremburáját! -, ledurrantjuk egyszeriben. Jöjjetek a nagyapóval. Ne féljetek. A sötétben leülünk a padra, és majd hallgatjuk az édes kis madarak csicsergését.

AZ EGYIK FIÚ. A papa azt mondta, hogy a madarak már mind elrepültek. Afrikába.

A NAGYAPA. A papa nem tudja. Csak õsszel szállnak el tõlünk.

A MÁSIK FIÚ. szünet után, okosan. Miért nem akarod te, nagyapa, hogy õsz legyen?

Nagy csend.

AZ ANYA. A gyerekek meg fognak ott fázni. Pistike úgyis köhög. Édes nagyapó, üljön le már közénk.

A nagyapa újra leül a karosszékbe.

Az APA. Maradjon itt ma, nagyapó. - Olyan jó itthon lenni.

AZ ANYA. Az erdõ ilyenkor hûvös, és nincs benne senki sem. Inkább bemegyünk majd vacsora után a szobába, s felolvasunk a nagyapónak valami régi történetet a csatákról, a háborúkról...

AZ APA. A fürdõhely már különben is lakatlan. A szobák üresek. A cukrász tegnap bezárta boltját.

AZ EGYIK FIÚ. Már haza is költözött.

AZ ANYA. Én sem szeretek ilyenkor õsz felé átmenni az erdõn. A lombok olyan ritkák. A sovány fák ágai koromfeketék, s szüntelenül meg-megzördülnek a széltõl. Vagy nem is tudom mitõl...

AZ APA. Az ember minden bokortól megijed.

AZ ANYA. S a homályos úton olyan barátságtalanul ég a piszkos petróleumlámpa, mintha valakit gyászolna...

AZ APA. Augusztus végével a nappalok nyáriak, de éjjel már õsz van.

A NAGYAPA. Csakugyan itt lenne az õsz?

AZ ANYA. sóhajt. Bizony.

A NAGYAPA. Pedig alig múlt el a nyár.

Szünet.

AZ ANYA. Lassan-lassan fõzzük a szilvalekvárt is. A rézkotlákat el kell hozatni.

Szünet.

A NAGYAPA. Nem szeretem az õszt. Olyan szomorú.

AZ APA. szivarra gyújt, mélyeket szippant.

A NAGYAPA. Nem akartam elhinni, hogy itt van... Most már tudom, miért sajdult meg tegnap este lábamon a régi seb. Igaz lenne tehát?

AZ APA. nagyon lassan beszél. Én is mindig megérzem az õszt... A múltkor vacsora után kimentem a tópartra szivarozni. Már jó két hete lehetett. A fürdõépületben még zúgtak a szobák a nyaralóktól, mint a kaptárok. A nagyteremben játszott a cigány valami nyári táncmulatságon. Az asztalok elõtt ülõ vendégek fagylaltot ettek, jégbe hûtött pezsgõt ittak, s törölték a verejtéküket. A tó vize bugyborékolt a forróságtól. Meleg nyár volt... A lánghullámok paskolták égõ tarkónkat, és a vérünk háborogva zúgott... És ekkor én a szürke alkonyatba mentem. Az árnyékok már zöldek, hidegek és hígak voltak. A nádas felé haladtam, s ott mintha meglegyintett volna valami hûvösség. A zsombékokon künn már ott lengett az õsz. Magam voltam a parton. Távolban egy szomorú, szürke alak õdöngött. Valami öreg banya rõzsét meg száraz levelet szedett az erdõn, hogy legyen télire fûteni valója. Aztán egy fájós lábú öregasszony jött oda, s korsóval merített a tó vizébõl. Õ is még az éjjel elutazott. A tavon lenn nehéz vontatóhajók mentek. Könnyû és elegáns nyári csónakázók helyett sötét, barátságtalan arcú, bebugyolázott, gyanús emberek szálltak ki a ladikokból. Mikor hazafelé jöttem, már minden házban égett a lámpa. A tûzhelyeken vígan pattogott a tûz. A házicicák a gazdasszonyok ölében doromboltak. Aztán, hogy a fasorba jöttem, láttam a sötétben is, hogy a leveleken rozsda barnult. A nagy tölgyfa majdnem kopasz volt, a fû száraz, vörös. Megpörkölõdött a nyári láztól. Az erdõ pedig sóhajtozott. Haldoklott. Akkor tudtam meg, hogy vége az idei nyárnak.

Csendesen szivarozik.

AZ ANYA. Valami elsurrant felettünk.

A NAGYAPA. Valami árnyék.

AZ ANYA. Egy denevér.

A gyerekek tágra nyílt szemmel bámulnak. A lámpa lobog. Hosszú szünet.

AZ ANYA. Én pedig múltkor délután láttam meg az õszt. Kinn ültem a verandán, és hímeztem. Egyszer csak egy száraz levél csörögve hullott le a rámámra. Feltekintettem. Az ég mozdulatlan volt, s fülledten borult a földre. A levegõ tisztán és üresen fénylett. S ekkor úgy tetszett nekem, mintha a végtelen õszi csend elejét hallottam volna. A gyerekek a tavalyi kopasz karácsonyfát elültették a homokba, s a vedlett aranydiókkal, tépett papirosláncokkal és csempe üvegdíszekkel karácsonyt játszottak. Lábujjhegyen tipegtek. A zöld gyepágyak lustán sütkéreztek a bágyasztó napfürdõben. Távolban egy kötélen színes ruhák voltak kiteregetve, s a szüretre kikészített hordók dohos, boros szaga messzire elszállott. Mindenütt az õsz melankóliája lengett, s mindez olyan furcsa és szomorú volt. Ma este ugyanezt éreztem. Az ég, a föld, a tárgyak oly különösek, mintha valamilyen váratlan vendég érkezett volna meg.

A NAGYAPA. csüggedten. Igazatok van. Én is úgy érzem, mintha valaki itt járna a közelben. Itt az õsz.

Nagy csend. A vacsorának vége. Egyik fiú az asztal végén szunyókál, az apa fölkel, az anya a lámpába néz. A nagyapa, mikor neszét veszi, hogy nem figyelnek rá, a kapun elillan az erdõ felé. A fák között sietve megy kifelé. A tó fénytelenül, ólomszürkén ömlik el a távolban. A zenészek vitorlavásznas emelvényén néhány szék lézeng, s a vászonköpenybõl a vasváz rúdja sok helyütt kikandikál, mint valami sovány lábszár. Egy lélek sem jár az utakon, csak a homályos petróleumlámpa vergõdik a piszkos üveglemezek mögött. A nagyapa többször megfordul. Mindenütt süket, üres csönd. A fájó magányosságban többször körültekint, hogy megbizonyosodjék, csakugyan õsz van-e, egyszerre aztán megijed, összeborzad, s feltekint, mintha kriptába lépett volna. A tó felé megy, mindig lassabban, végre egy fához dõl, s halkan, keservesen sírni kezd.

2.

Két órával késõbb. A két kisfiú a nyaraló külön szobájában vetkõzik, és beszélget. Az asztalon mécs van, mellette gumilabda és karikahajtó.

AZ EGYIK. Te, Pista, mért lett olyan bús a nagyapa, mikor megtudta, hogy õsz van?

A MÁSIK. Nem tudom.

AZ EGYIK. Hány éves a nagyapó?

A MÁSIK. Hatvan, vagy hetven.

Szünet.

AZ EGYIK. Te, Pista, alszol?

A MÁSIK. Mit akarsz?

AZ EGYIK. Rossz lehet öregembernek lenni.

A MÁSIK. gondolkozik. Miért?

AZ EGYIK. Az öregember fél a haláltól. Az öreg hamarabb meghal, mint a fiatal.

A MÁSIK. A nagyapa már nagyon öreg. A szeme folyós, és mindig könnyezik. Aztán hallottad, olyan furcsán beszél, és mindig mekeg, mint a kecskebéka... Nevet.

AZ EGYIK. Mit gondolsz, mitõl olyan sárga az öregember foga?

A MÁSIK. Azt hiszem, a cigarettafüsttõl.

Az EGYIK. A nagyapa már rágni sem tud. Te láttad, hogy a mama mindig a puha húst válogatja ki neki?

AZ EGYIK. Az öregembereknek a lábuk is rossz, lötyögõs, azért nem tudnak járni meg szaladni. A szemük sem lát jól. Vakok. Az iskolában egy gyerek nagyapja azért halt meg, mert nem volt tüdeje. Úgy ám.

A MÁSIK. Ez nem igaz. Gondolkoznak.

AZ EGYIK. Te, mikor hal meg a nagyapa?

A MÁSIK. Ilyet nem szabad kérdezni. A mama a múltkor is megvert érte. Nagy szünet.

AZ EGYIK. Te, Pista! Alszol? Vár. A másik fiú nem felel, mert már elaludt. Erre õ felkel az ágyból, fülét nesztelenül az ajtóhoz tapasztja, s hallgatózik. Nem hall semmi neszt sem. Félretolja a záron levõ rézlemezt, s kíváncsian nézi, mint vetkõzik a nagyapa. A sovány, szomorú öregember éppen hálóingét húzza fel, s testének árnyai a gyertya világánál komikusan hadonászva óriásokká nõnek. A kisfiú halkan, száját befogva nevet, azután lábujjhegyen visszalopódzik a hálóágyba, s fülig a kis, piros paplan alá bújik, mert érzi a közeledõ hideget. Rögtön elalszik. A kulcslyukon még mindig a gyertya halvány, átszûrt fénye sugárzik. Az országúton ezalatt bolyhos fellegek között kel a hold, és az õszi, beteges holdfény, mint mozdulatlan tûz, ég a háztetõkön s a nyaralók fehér falain. A nyárfák a távolban néha megmozdulnak, de csak halk selyemsuttogással, mintha meglapulnának és félnének. A törpe bokrok az árnyékban guggolnak. Halálos csend. Vak, mozdulatlan éj. A levegõben csak az avar hûvös és fanyar illata reszket.

1906