TELEFON

Fekete hajnal volt még...

A jó Benedek, a sovány, éhesszínû fiú, izgatottan írni kezdett.

A tinta engedékenyen folyt a tollából, s a papíron daloló mondatokká, színes sorokká ömölt össze. Izgalmas virradat borult az utcákra. A sötétségben a csíraszagú, langyos szél lábujjhegyen járkált a porhanyó göröngyökön, s az emeleti ablakokon itt-ott arany lángok haldokoltak. Többször tekintett az éjszakába, azután gyorsan, lihegve írt, és mintha félt volna valamitõl, kipirult, s a keze reszketett.

Pár perc múlva az íróasztalon berregni kezdett a telefon. Leemelte a kagylót, s füléhez szorította. Félretolta a nedves írást, és jegyezni kezdett.

- Nem értettem. Még egyszer.

- A betûket kérem egyenként.

Az ujjai közt táncoló tollszár szorgalmasan rótta le az unalmas, hideg szavakat, s mondhatatlan fájdalom szorította össze a szívét. Fáradtan kelt fel a székérõl, végigsimította verejtékes homlokát. Halottfehér volt. Összeráncolta a szemöldökeit, gondolkozni kezdett, hogy megtalálja az elvesztett fonalat, s újra belezökkenjen a hangulatba. Folytatta az írását, még hevesebben, még boldogabban, mint elõbb. Gyönyörû képek táncoltak elébe, álmok suhantak elõ a hajnalodó levegõbõl, a mellén szorítást érzett, s a feje megfájdult. Alig írt pár sort, a csengõ újra megszólalt.

Felpattant a székérõl. Sohasem bántotta ennyire a zaj. Úgy tetszett neki, mintha ma a csengõnek acélgombja különösen élesen zajongna. Máskor is háborgatták írásában, máskor is felzavarta a csengettyû, de ezen a hajnalon érthetetlenül mérges, pörlekedõ, követelõ volt, mintha csak õt akarta volna bosszantani. Keze ökölbe szorult. De mégis gyõzött nyugodtsága. Hidegen leemelte a kagylót, s odahajolt a szótölcsér felé:

- Háló, háló...

Az írása ezalatt megszáradt. A papírlapokon álmos, ténfergõ legyek mászkáltak.

Mikor felvette a tudósítást, vállat vont, elmosolyodott, s újra írni próbált.

A csengettyû megint berregett. Aztán minden pillanatban feljajdult sziszegve, csörömpölve, lármázva. Ismerte ezt a vinnyogó, kegyetlen hangot. Nadrágzsebébe dugta a kezét. Szája elpityerdült az undortól. Amint kissé lehajtotta a fejét, tarka gomolyban került eléje az elmúlt napja, ez a hosszú, zaklatott, céltalan nap, a késõ felkelés, a kávéházi órák, a keserû cigaretták íze, a robot, a gyors ebéd, a vacsora, a történések örömtelen sorozata, s úgy érezte, hogy ez a nap jelképe egész örömtelen életének. Mindennek az oka - kétségkívül - a telefon, amelynek hangját sokszor álmában is hallotta. Ilyenkor zsibbasztó bizsergést érzett a talpában, s hátgerincén valami villamos borzongás futott át, s csengõ füllel, tágra meredt szemekkel, nyöszörögve ült fel az ágyában, elõrehajolt, és az ajkai hangtalanul mozogtak.

Belátta, hogy ma nem írhat. Megadta magát a sorsának. Nyugodtan letette a tollat, s várta a csengettyûszót. A csengõ minden két percben felzördült. Tántorogva kelt fel, s reszketõ kezekkel nyúlt a kagyló után. Szeme a haragtól szikrázott, s dühösen ordított bele a telefonba.

- Háló! Ki beszél?

Iszonyú hangzavar zúgott feléje. Több hang dünnyögött egyszerre, távol zeneszó homályos akkordjai, érthetetlen magyar és német szavak foszlányai.

- Háló, háló... - szólt, s a méregtõl már csaknem sírva fakadt.

A kagyló lemeze pattogva, csörögve kopogott.

- Elég... Nem kell több... Ebbõl kérek tíz, tizenöt sort.

Megnézte az óráját. Három óra volt. Ásított, s az íróasztallal szemben levõ mély pamlagba süppedt bele. Kinyújtózkodott, és aludni próbált. Feje lassan süllyedni kezdett, nehéz szemhéjai hûsen borultak le égõ szemgolyóira. Fölötte homályos, zöld lobogással égtek a virrasztó gázlángok. Suta, komikus árnyékok hasaltak végig a padlón, a falakon s az íróasztalokon. S ahogy könnyes és kivörösödött szemei az álommal küszködve pislogtak, meglátta a telefont. Mozgó árnyéka esetlenül kalimpálva végigfeküdt a falon, s érezte, hogy folytonosan nõ, nõ. A tölcsére bólongatott, mint egy öblös harang, s rúdja fekete póznaként egyszerre hatalmasan felfelé dagadt, s a kötélvastagságú zsinórok mozogni kezdtek, akárcsak valami izmos, hideg óriási kígyók. Félni kezdett. Látta, hogy ez a csodaszörny él. Felugrott, s melléje ült. A szíve dobogását is hallotta, s most szentül hitte, hogy a sunyi, gonosz szerkezetben vér, lomha, élettelen vér is kering. A hosszú, összegombolyodó zsinórok meg úgy tûntek fel neki, mintha a belei lennének...

Sandán, lihegõ indulatban kuporodott össze. Lesett.

Egyszerre síri vékony hangon megszólalt a csengettyû. A zaj azonban nem szûnt meg. A szél kívülrõl bejött, s a lángokat meglobogtatta. A falon lengõ árnyékok vak zûrzavarban egymásra estek, s a telefon képe egyszerre oly nagy lett, hogy az asztalokat, a képeket, az egész szobát s a gázlángokat is eltakarta. A szemei elsötétültek, a gigászi árny feléje rohant, s a vinnyogó zaj egyre nõtt. Már olyan volt, mint a tengermorajlás. A telefon pedig, mint egy levegõben járó harang feléje tört, megragadta a torkát, és fojtogatni kezdte. Védekeznie kellett. Megfeszítette minden izomerejét, s egy könnyû ugrással az asztalon termett, és birkózni kezdett a telefonnal. Vasmarkaival megragadta. A csengõk õrülten sivítottak. Rátaposott a sarkaival. A bomlott gépezet hörögve, ájuldozva vergõdött, mint egy élõ állat. Erre aztán nekifeküdt, a vasrudakat darabokra törte, a kagylót széttaposta, a lemezt megrepesztette, a csengettyûpárt letörte, s a zsinórokat féktelenül kiszakította a kampós szögek alól. Kacagott, ugrált, kiáltozott az asztalon, s észre sem vette, hogy a csengettyû hirtelen megnémult.

Hallgatózott. Semmi neszt sem hallott. Csendesen virradt. A levegõben az éjjel lázas víziói, tûnõ fehér angyalok, kósza, holt melódiák szálltak. A ködfoltos hajnalban még itt-ott fekete pehely gyanánt röpködött a sötétség. Az arca ólomszürke lett, egész testét hideg verejték verte ki. Fáradt volt. Leült az íróasztalra, belétemetkezett a gyûrött újságpapírhullámokba, lankadtan kinyújtózkodott, és elaludt.

A szolga bejött, s csodálkozva látta a rombolást. Ámulva nézte az asztalon alvó, hosszú embert. Az újságok között elveszõ bozontos fõrõl csínján fejtette a papírt, s felismerte Benedeket, a jó, szelíd Benedeket.

Azután a szoba közepére ment, megállott, és elmosolyodott.

1906