|
A csengettyûk
álmosan berregtek az állomás udvarán. A kis pályaudvart eltakarta az éjszaka.
Néhány sovány nyárfa meg pár fûzfa magasodott csak ki a homályból. A vidék
némán temetkezett.
Határozatlan
körvonalú alakok jelentek meg a petróleumlámpák alatt, és szótlanul vesztek el
a pályatest mellékutain. A tücskök a bágyadt mezõkön cirpeltek. Rekedt
hegedülésük összeolvadt a csengettyûk zajával. A sötétben csak a sínek vonalai
látszottak, ahogy a töltésen elnyújtózkodtak, mint hosszú, végtelenül hosszú
fekete szalagok.
Ida egy
kopott, sárga padon ült.
Az éjszakát
nézte.
A holt
ugarakról jövõ altató csendesség elbágyasztotta. Ez volt a mulatsága. Mióta
apját, az állomásfõnököt idehelyezték Budapestrõl, nem is volt más szórakozása.
Unta a környezetet. Inkább magába vonult. Félreült és álmodozott. Szemét
lehunyta, két fogsorát egymásra szorította, és a fantáziáját szabadon hagyta
csapongani.
Milyen is
lehet a város? Próbálta elképzelni. Egyszerre csakugyan eléje lépett egy kép.
Egy színes báléjt látott. A pezsgõ jeges hullámokban csordult a vékony
poharakba, a csája lángja táncolt a citromszeleteken, s õ a tánc legvadabb
forgatagában lázfoltos arccal, dacosan meredt nyakkal forgott. Körülötte szürke
ruhában öreg asszonyok ültek, s legyezõik mögé bújva suttogtak, róla suttogtak.
A feje
szédült. Tûzpillangókat látott, fülei csengettek, és a szívéhez hidegség
férkõzött.
Gyakran
voltak ilyen álmai. Azután egyszerre visszaroskadt a valóságba, a piszkos,
kicsi faluba, s az ébredés annál rettenetesebbnek tûnt föl. Milyen messze van a
város.
De a
látomás folytatódott. Újra látta a báltermet. Lila selyempamlagok kavarogtak
elõtte, a díszciprusok hosszú árnyékot vetettek, s õ sajgó halántékkal táncolt
végig a síkos parketten. Már nagyon fáradt volt. A táncosát megkérte, nyissa ki
az ablakot. A kékülõ hajnal sötét felhõket hömpölygetett be, s eltakarta a
lámpák fényszóró központját, ámde õk annál vadabbul száguldottak, s õrületes
hajszában táncoltak tovább, tovább le a lépcsõkön, ki a külváros sötét utcáiba.
Mindez oly
furcsa volt, hihetetlen, és mégis igaz. Távolban a folyó vize locsogott, s a
sötét, örvényes víz egészen szobájukig feketéllett. Az ablakon a vérvörös
alkony égett.
Egyszerre
aztán a szobában találta magát. A férfi a lámpa fényében írt, Ida pedig betegen
egy karosszékben gubbasztott. Csontjai fájtak, s rossz gondolatai voltak.
Kívülrõl egy bársonyos hang hívta, és õ a férfira tekintett, nézte, hogy ír, s
lassan kilopózkodott az ajtón. A folyosó szûk volt (alighogy éppen elférhetett
benne), lihegve jutott el a kapuig, s már nyitni akarta, mikor megragadta egy
ismeretlen, erõs lovag, átkarolta, és alkuvást nem ismerõ szeme villámot
lövellt. Erre belülrõl egy hang csendben szólította, a férfi hangja, s úgy
érezte, hogy valami hideg kígyó mart szívébe.
Ida a pad
karjára támaszkodott, s végigsimogatta homlokát. Mióta ebbe a poros fészekbe
szakadt, gyakran betegeskedett. Éjjel titkos hangokat hallott, árnyalakokat
látott, álmai nappal is folytatódtak, s ilyenkor este a valóság összeszövõdött
a képzelõdéssel.
Fölkelt a
padról, s kihajolt a karfán, hogy nézze, jön-e vonat? A sínek között az apja
egy lámpa elõtt állott. A várakozó utasok mindig nyugtalanabbak lettek. Végre
megérkezett a személyvonat, páran leszálltak, a mozdony füttyentett, s gyorsan
elrobogott.
A pályaház
elsõ emeletérõl egy kövér, erõs asszony szólt ki:
- Ida,
vacsorázni!...
Pár hónap
múlt el. Õsz lett.
Éjjelenkint
nem tudott aludni. Kikönyökölt, s belebámult az átlátszó éjszakába. Holdfény
szüremlett le az égboltról, és elöntötte a pályaházat s az egész falut. A
törpe, fehér házak összeboruló tetejükkel olyanok voltak, mint a sírhalmok.
- Milyen
csend van itt.
A küszöbön
alvó kutyák csak néha mozdultak meg álmukban, s lassan-lassan a tücskök is
álomba dalolták magukat. Hosszú árnyékokat vetettek a fák, s a távolban, egy
dombon, a fakerítés mögött, karcsúan és kísérteties merevségben tört fel a
templom tornya.
Ida torkát a sírás fojtogatta. Leborult az ablakpárnára.
Hónapokig kínozta már a magány, s sírt, sírt a város után. Napról napra érezte,
hogy gyöngül, s reggelenként ijedten nézte sovány, horpadt arcát a tükörben.
Csúnyult. Nem bírta megszokni a vidéket, s vére sápadtan haldokolt.
Az utakon
egy parasztember ment végig. Csizmájának minden koppanása felhallatszott
hozzája.
A torony órája
hármat vert. A fõvárosban most térnek haza az elegáns gavallérok izzadt
gallérokban, elfáradtan, és a lányok kacagva rejtik el arcukat a párnákban, és
nem tudnak aludni az ablakokba kandikáló villanyfénytõl. Minden kávéház világos
még. Mindenki dalol, pezsgõzik és mulat. Csak neki kell itt maradnia az
unalomban. Az apja meg az anyja már hájas parasztemberekké lettek, burgonyát
termelnek, baromfiakról beszélgetnek, s bort szûrnek. Õ is parasztlány. Kikent
és simára fésült hajjal megy majd sétálni, s a budapestiek szemébe nevetnek.
Az ég alja
virradt. Itt-ott beszélgetés hallatszott. Egy pityókos parasztgazda trombitás
bandával éjjeli zenét adott egy ablak alatt, s a lány reggeli pongyolában,
mosolyogva nyújtotta ki a pálinkás üveget.
A pályán
robogva, zakatolva vágtatott el a hajnali gyorsvonat.
Ida elment az ablaktól. Megnézte magát a tükörben. Csak a báléjek után volt ily
halálosan sápadt. Vizet ivott. Szájában keserûséget érezett. Aztán, mielõtt
lefeküdt volna, többször kinézett a gyorsvonat után, mely lassan-lassan egy
hangtalan, fekete ponttá törpült. Csak a füstfoszlányok szállongtak még a
levegõben.
- Ida. Már megint...
Az
állomásfõnök izgatottan nézett az elalélt leányra.
- Hagyd,
kérlek - mondta az asszony -, látod, milyen fehér.
A vérmes
ember levágta a villát. Felkelt az asztaltól, haragosan sarkon fordult és
kiment.
A poharak
ijedten csörömpöltek.
Ida
halottfehéren, semmivé zsugorodva, a karosszékbe roskadt. A kövér asszony nagy
szoknyasuhogással és kulcscsörömpöléssel rohant a konyhába ecetért.
Pár
pillanat múlva a szobát szúrósan éles ecetszag járta be. A húsra ráfagyott a
zsír. Az asztalon a legyek mászkáltak. A cselédek künn megették az ebédet.
Lenn a
pályaudvaron a csengõk csengeni kezdtek, jelezve a legközelebbi vonatot. Az
állomásfõnök a sínek között szivarozott. A tiszta levegõben egyenesen szálltak
fel a szivar füstgöngyölegei.
Idába lassan-lassan tért vissza a lélek. Az anyja az ablak
elé vitte a karosszéket, kinyitotta az ablaktáblákat, s rémüldözve csókolta
ájult leányát. Ida mosolyogva bólingatott:
- Jobban vagyok már... Hagyjatok magamra!
A tokás, kövér asszony ilyenkor rendesen sírt még egy
verset. Bement az éléskamrába,
s szobákba, s lassan megfeledkezett mindenrõl. A cselédeknek kiadta a dolgot,
átnézett a szomszédokhoz, vagy a szõlõbe ment. Az ura a pályaudvaron sétált,
aztán a gépházban tekintett szét. Ida pedig egészen magára maradt. Újra
fojtogatták a gondolatai. Átélte azt a borzasztó napot, azóta egy végtelenség
múlt el, hogy idejöttek, s látta a döcögõ parasztkocsit, melyrõl azon az álmos
hajnalon leemelték az õ bútorait. Most körülötte volt mind, a régi ágy, az
ismert falszõnyeg (egy lepkét fogó gyerek van rajta), s a kályhán az aranyos,
ízléstelen angyal. Szeretett volna sírni, toporzékolni, hogy szülei nyugalomban
virultak. A szíve a torkában dobogott.
Öt óra felé
rendszerint visszajött az apja s az anyja. A lámpát megtisztították és
meggyújtották. Künn a konyhában szappant, szilvalekvárt fõztek, s a rézkotlában
szalma között - egy vizes ronggyal leterítve - gõzölõdtek a befõttes üvegek.
Azután átszállingóztak a szomszédok, s ozsonnára terítettek. A jegyzõné, egy
durva bõrû, ízléstelenül fésülködõ asszonyka, napról napra a legfrissebb
pletykákat szolgáltatta.
A kávé s a
tej gõzölgött az asztalon.
Mindnyájan
buzgón ettek. A jegyzõné mindent dicsért, testvére, a kövér bába, óriási
kalácsokat kanyarított ki magának, s a puha tésztát az ujjával mártogatta a
kávéba.
- Ida,
miért nem eszel? - kérdezte az anyja.
- Nem
vagyok éhes.
- Megint
beteg - szólt megijedve, és az urára tekintett.
- Férjhöz
köll adni - sipította a jegyzõné, s hamiskásan mosolygott.
Kisvártatva
aztán bekopogott a református teológus, egy merev emberke, aki szorgalmasan
felfelé fésülte a haját, mint egy gimnazista, s mindig hosszú szalonkabátban
járt. Torkát erõsen összeszorította, hogy öblösebb legyen a hangja, s
kedveskedve udvarolt a nõknek.
- A
hölgyek... a hölgyek... Kérem, mindig a hölgyeké az elsõség...
A
háziasszony szorgoskodott. Ozsonna után behozta a friss szappant, egy
acéldróttal szétvágva, s mutogatta, mily fehér belül. Ida, amint csak tehette,
berohant a szobájába.
„Mily
utálatosak mind, mind” - mondogatta magában, s csaknem felsikoltott.
Leborult az
ágyra. Az ablakon halvány fény szûrõdött be, esteledett. Nagy porfellegeket
verve a nyáj jött haza a legelõkrõl, s a tehenek nyakán csendesen kongott a
kolomp. A kapuk elõtt bõgött egy-egy elkésett tinó. A holdfény az út porát
zöldre festette.
A másik szobában ezalatt a bor jókedvre hangolta a kis lelkészt,
s egy pattogó magyar nótára gyújtott. Érces, vidám hangja messzire elhangzott.
Ida ingerülten a zongorához futott, gyertyát gyújtott, s játszani kezdett.
Beethoven volt elõtte. Régen nem játszott már - a hangjegyeket sem látta jól -,
kalimpálva, bizonytalanul ingadozva ütötte a billentyûket, de azért a szonáta
mégis kibontakozott. A mulató emberek hirtelen elnémultak. A szegény Ida pedig
aléltan verte-ütötte a zongorát, és oly vágyat érzett, mint a sas, mely repülni
szeretne, de nem bír, mert el van metszve a szárnya.
Ablaka elõtt szüntelen zakatoltak a vonatok. Éjjel
legédesebb álmából riadtan zokogott fel. A fekete mozdonyok pokoli dübörgéssel
vágtattak. Ilyenkor egy ingben, ahogy volt, felugrott, s utánuk nézett. Csak
egy lánguszály kígyózott még a sötétben.
Elmentek mind. Itt hagyták õt, s ezt a kopott, unalmas sárga
állomást. Csak a vágyait küldötte utánuk. A fekete testû szörnyek pedig
egyetértõen prüszköltek, mintha értették volna a szavát. De azért nem törõdtek
vele, s mentek, mentek tovább, az emberek közé, az olajos acélcsuklók forogtak,
a síp füttyentett, a föld reszketve dübörgött.
Szerette ezeket a piros szemû, kormos szörnyeket. Sokszor
álmodozott, hogy egyszer majd elragadják innen, mint a griffmadár a kis
gyermeket.
A kocsikban
bizonyára boldog emberek ültek. Mindenható politikusok, miniszterek, kik a
világ sorsát intézik. Gazdag kereskedõk, akik marokkal szórják az aranyakat.
Nászutasok. A nõ megcsókolja az urát, aztán villogó fogaihoz emeli a
pezsgõspoharat.
Mindenütt
fény, nyugodtság, kényelem. A kupékban francia és török fölírások. A konyhában
dolgozik a fehér turbános szakács; a pincérek sürögnek-forognak.
Arca
egyszerre halálfehér lett.
Ha ez a
gõgös vonat egyszer megállana...
Az orvos a
vállát vonta, s azt mondta, hogy adják hamarosan férjhez.
Ida napról napra fehérebb lett. Zavaros álmai voltak, nem
beszélt, nevetségesen széles, keményített szoknyában járt, mint a falusi
leányok. Krétát, sót evett, és ecetet ivott. Gyakran elkóborgott a mezõkön.
Sárga cipõket hordott, és cigarettázott.
Egy sötét õszi délután nem volt maradása a szobában.
Fárasztották, kínozták a régi bútorok, az unalmas, barna székek, az éjjeli
szekrényen a vizespoharak, s azt hitte, megfullad. Magára vette barna kendõjét,
s lassan megindult a sínek mellett ki a szabadba. Szürke, bágyadt szeme
ragyogott, arcán halavány rózsák mosolyogtak, s piros szája úgy vonaglott, mint
egy tûzszalag. Mellére fehér violacsokrot tûzött.
Ment, ment elõre. Kendõjét ledobta magáról. A szõlõkben piros levelek
hulldogáltak. A sínek mentén elvirágzott pitypangok. Leszakított néhányat, és
pehelylámpást játszott. Aztán leült a fûbe. A sínek összefolytak a szeme elõtt.
Már a sárga állomás épületét sem látta.
A hideg
vasrudakat ölelte. Fülét a kavicsokra szorította.
- Jön -
mondta, és mosolygott.
Az
állomáson álmosan, unalmasan berregtek a csengettyûk. Az állomásfõnök ásítozva
várta a gyorsvonatot.
Nézte, mint
nõ a fekete pont.
Egyszerre
azonban valami történt...
A
mozdonyból egy kék zubbonyos ember kifelé hajolt, s a másik pillanatban az
összes kocsik mennydörögve csapódtak egymáshoz. Az utasok kinéztek az
ablakokból. Nem tudták, miért rántották meg a vészféket, micsoda
szerencsétlenség történt.
A leány
bizonyára ott feledte magát a sínen, és nem vette észre a vonatot.
Ablakok
csapódtak a pályaházban, gyermekek sírtak, a személyzet forgolódott.
Az indóház
elsõ emeletérõl, kezében egy bronz gyertyatartóval, sírva és kiabálva rohant le
egy asszony.
Csak annyit lehetett látni, hogy a hatalmas mozdony
hortyogva és ijedten fújva, csapkodva, mint egy nagy, apokaliptikus szörny,
visszatorpant, és lihegve megállott, annyi év után elõször - most legelõször
megállott a kopott, sárga állomás elõtt.
1906
|