VERSTÁRGYAK

HOLDFÉNY

Az utakon s nagy kettõs födelû házakon a sápadt holdfény andalog. Kitekintek az éjszakába, s az én lelkem is megtelik hideg, kékes holdfénnyel. Ó, holdfény!...

Belopódzol a lelkem mélyébe, s szelíden felkelted a kemény kérge alá elbújt, megdermedt álmokat, te felfedezõ, te újra keltõ. Oly ártatlannak látszol, s mégis oly kitanult és ravasz vagy, ó, holdfény!...

Költõknek ablakába nézel, s õk felébrednek, és könnyel telik meg a szemük; szerelmesek szemén villansz meg, kik a nyári lombok alatt egy sötét padon csókolódznak, s közelebb bújnak egymáshoz, mert a te fényednél semmit se veszünk észre, te, szerelmesek tolvajlámpása!

Belevilágítasz fáradt szüzek szobájába, és bõkezû pazarsággal ontod ezüst sugaraidat az õ párnáikra, és elveszed tõlük nyugodt leányálmukat, te kerítõ!...

Benézel a szobákba, a zenetermekbe, rásütsz a fekete födelû zongorákra, és azok borzongani, zengeni, zsongani kezdenek, mint a napsugár érintésére a Memnon-szobor. Ottan andalogsz a csillogó érchúrokon, melyek a harmóniák harmóniájára süvöltöznek, mert ütemesen verik a bõrrel bevont és különös fakalapácsok. Most csak simogatják, az egész mindenség halkan sír, zokog, egyszerre azonban a játékpörölyök belemarkolnak a mennydörgõ acélhálózatba, és tépik, szaggatják háborogva, zokogva. És mindezt te teszed, te zenekeltõ, te költõ!

A fáradt tudósokat elhívod a munkától. A tanuló leányok incselkedésedre lassan lecsavarják forró lámpáikat, és fájó fejjel, vágyó sóhajjal kitekintenek az éjszakába, és reád néznek, te szerelmes, te csábító!...

A kék, párázatos nádbozótokon, az õserdõkön te andalogsz, s a szerelmes óráknak és farkasoknak te világítasz, te rémes!...

Az alvajárók krétafehér arccal, nyomott kebellel erõlködve tefeléd küzdenek, és te háztetõkre, iszonyú örvények háborgásába viszed õket, te szörnyû!...

Te keltettél fel ma engemet is nyugalmas álmomból, s most beléd merülök és imádom halvány arcodat, mint magyar, pogány õsöm a kelõ nap vörös-tüzes korongját. Ó, mint szeretlek téged, te halovány csodálatos napom, te leheletszerû ezüstvirág, te gyöngyházhajó, te, a levegõ kék hullámain csendesen vitorlázó naszád, te sziget, hol a boldogok laknak, te költõ-hívó, te hívõ-keltõ, te hû, te hûtelen, te rémes, te édes!

AZ ÖREG KERTÉSZ

Õsz volt. A kopasz földön a haldokló violák és utolsó rózsák sóhajai pihegtek, a levegõben búsan lengett az elmúlás fanyar szaga. A kõdíszítmények keretében nyíló csenevész virágok között az öreg, nagyon öreg kertész állott, s vékony kaszájával kaszálta a rozsdás füvet. A sárga fényben égõ kertre halálos csend borult. A kertész lépteinek nesze, kaszájának csengése messzire elhangzott.

Távolban egy alacsony üvegház guggolt, hol a nagy levelû, kárminkelyhû, drága virágok bágyadtan aludták téli álmukat.

Az öreg kertész fáradt volt. Õ is szeretett volna már aludni. Többször körülnézett. Gyanakodva és sunyin tekintett reám... Valamit akart. Titokzatosan mozgott, s kezével integetett, hogy menjek el. Megijedtem. Elfutottam. A tarlott vörös bokrok csörögtek mögöttem.

Elrejtõztem, és néztem, mit tesz az öreg.

Az utolsó rózsákat dühösen porba tiporta, a dísznövényeket gyökerestül kitépte. Azután lihegve leült a földre, cingár lábáról lassan levette a cipõjét, a harisnyáját és a nadrágját. Csontjai zörögtek. Majd megrázkódott, s mezítelenül, fehéren elõttem állt egy csontváz.

Az erdõn ekkor senki sem volt. A hideg szél egyedül bolyongott az üres utakon. A madarak ájultan buktak le az ágról, s nyomban meghaltak. A dér megcsípte a leveleket, a vacogó ágak sziszegve verõdtek egymáshoz.

A nap a fekete égrõl barna fényt lövellt a kongó, siket kietlenségbe.

Az öreg kertész kiterült a holt gyepen.

Esni kezdett a hó.

A VÁSÁRBAN

A zúgó városban, a rohanó életárban elesett egy fáradt, öreg ember. Õsz haját bemocskolta a sár, de õ azért csendesen feküdt lenn, s szemlélte a csillogó batárokat, a töfögõ-pöfögõ gépkocsikat, a tevés-vevésnek s a fáradhatatlan munkának csillogó változatosságát. Sokáig néztem ezt az aggot, ki - úgy látszott - nagyon kényelmesen érezte magát a sokadalomban. Felkönyökölt a kövön, s mosolyogva körüljártatta szemeit a városon. A körülötte járók csodálkozva tekintettek reá, s egymástól kérdezgették, vajon miért nem kel föl heverõhelyérõl.

Végre rászántam magamat, hozzáléptem, és megszólítottam.

- Ó, tiszteletreméltó agg, miért fetrengsz itt a hideg sárban, mondd, miért nem állsz talpadra? Miért nem szaladsz a szaladókkal, és miért nem üvöltesz az üvöltõkkel? Nézz fel a kék égre, milyen azúros és csillámló. Tekints a földre, milyen lázas és forrongó. Mindenütt élet van, kelj fel, majd segítek neked.

Már nyújtottam karomat, hogy belékapaszkodjon. Õ azonban, mintha nem értett volna, mozdulatlanul maradt.

- Kelj fel! - szólottam neki még egyszer.

- Minek? - kérdezte az agg, bölcs ember.

MAGÁNY

Most még az utcán vagyok a kíváncsi tekintetek kereszttüzében. Ezer és ezer fürge, tolakodó szem kémleli az arcomat s a rajtaülõ lélek remegéseit. A tárgyak oly idegenek körülöttem. Sokszor azt hiszem, hogy nem is léteznek, s e sok mûködõ lélek között magam is ijedten kapok a fejemhez, hogy megbizonyosodjam, csakugyan vagyok-e?

Hirtelen elcsapódom egy sötét közön, s keskeny utcák fekete háztetõi alatt a boldogságtól szinte lihegve, lázasan megyek a célom felé.

A kaput kinyitom. Belépek a szobámba. Sötét van. Nincs senki benne.

Egy pillanatig még kopog fejemben az utca zaja, a kerékdübörgés, az emberek zagyva beszéde, de már olyan halkan, hogy egészen összeolvad a lelkem zenéjével. Álmodozó semmittevésben tekintek magam köré. Minden, ami köröttem van, olyan nyájas, s hozzám hasonlatos lesz. Az óra ketyegése s a szívem dobogása egybeolvad. A lámpa úgy világít, mint a lelkem fénye, és a bútorokat annyira egynek érzem magammal, mintha saját vérem folyna bennük.

Hallgatózom. A csend dalol, csilingel.

Valami templomi érzés hatja át a szívemet. Reszketve tárom ki karjaimat, mint az áldozó pap, és az ágyra roskadok. A szobában halálos némaság lebeg. Majdnem felsikoltok a gyönyörtõl.

Magam vagyok!...

A BÖLCS ÁRNYÉKA

Az õsz platonista sokat szenvedett. Hiába volt a tudós athéni orvosok bölcsessége, a kuruzsló asszonyok furfangos ráolvasása, napról napra rosszabbul lett. Õ azonban derült mosolygással várta a dolgok végét. A drága fûkivonatokat elhajította, az orvosokat kinevette. Bölcs közönnyel nézett Hádész sötétlõ kapuja elé.

Egészen lesoványodott. Hosszú, görög orra, mely tar homlokával egybeforrott, valami nagyon légies külsõt adott neki. Városszerte azt beszélték róla, hogy már szellemekkel társalog...

Nagy, zöldes csillámú szemeiben heves vágy tüze égett. Elkívánkozott errõl a tökéletlen világról, magasabb régiókba vágyott, mert tudta, hogy Thanatosz csak tökéletesebb csillagokra visz. Öreg és fáradt volt. Elmúlt százéves.

Ment, künn, a város kapuin túl. Gyönyörû õszi nap volt, kövér gyümölcsök hullongtak a hajladozó fákról.

A nagy úton csak õ ballagott. Tanítványai nem követték, mert az agg mester a magányt szerette. Ilyenkor gondolkozott és álmodozott.

Sokáig, lassan járt a porban.

Egyszer csak észrevette, hogy nincs egyedül. Elõtte lépdelt az árnyéka. Hosszúra nyúlva, gigászi nagyságban.

A bölcs csontos testét egy bõ lebernyeg takarta. Az árnyék épp úgy lógázta a köpenyt, mint õ. A karjai épp úgy jártak, a lábai épp úgy tapostak, mint az övéi.

A mester ezen nagyon elgondolkozott.

Vajon melyik a valóban létezõ: az árnyék, vagy õ? S õ, miképp egész életében tanította, most is azt hitte, hogy az árnyék. Az tartósabb, mint a romlandó földi test.

Mikor ezt elgondolta, nyájasan és bölcsen mosolygott.

Sokáig mentek így együtt, õ és az árnyék.

Aztán, mikor a napszekér vértajtékos, lihegõ lovakkal a nyugati ég peremére ért, leült egy szõlõskert fala alá, mert elállott a lélegzete.

Hörgött. Érezte, hogy elalél. Rövid ideig küzdött, aztán lehunyta a szemét, és meghalt.

A hûs alkonyi szellõ meglibegtette haját, hosszú köpenyét, és szandálja kötõzsinórját kibogozta.

A fehér falon a fekete árnyék lassan táncolni kezdett. A hulla azonban ott hevert, meredten és élettelenül.

TÜCSÖKDAL AZ ÉJSZAKÁBAN

Valamikor - két vagy három éve lehet már - gyorsvonaton robogtam egy nyári szürkületkor. Kihajoltam az ablakon, s szinte beleszédültem a fekete, szénillatos sötétségbe. Kezemben hosszú, finom cigaretta parázslott, s lankadtan, tétlenül néztem, mint alszik el, szenesedik meg, feketül hozzá az alvó, mozdulatlan éjszakához. A kerekek süket dübörgésében egyszerre csak egy ezüstös trillát hallottam. A szürke mezõk mélységében, valahol messze, messze egy tücsök dalolt magánosan, egyedül.

Akkor egyszerre elérzékenyültem a primitív hangszeren, és szemeimbe könnyek csorogtak. Cigarettámat leejtettem az éjszakába. Oly fájó, édes és különös volt, hogy egy tücsök valahol messze dalba kezd, egy gyorsvonaton rohanó vándor meghallja, és magával viszi az emlékét.

Aztán egészen elfelejtettem a tücsök nótáját. Két vagy három éve lehet már. Ma pedig itt ülök a lámpám árnya alatt, és fûtött szobában, csikorgó télen újra hallom a tücsökdalt, az ezüstös, trillázó éneket, amely egyszer - valamikor - hozzám repült az éjszakában. Egyszerre nevetni és sírni szeretnék. Miért, miért kell újra ellágyulnom? Az ismeretlen mezõn azóta sokszor elszáradt és kivirult a fû, az ugart fölszántották, ezer és ezer fiatal tücsök kezdett új dalba, s az én igénytelen énekesem még azon a nyáron meghalt. A vidék talán el is pusztult egészen, a gyorsvonatom mozdonyát, amely tovaröpített a dübörgõ síneken, azóta piszkos kereskedésekben ócskavasként árulják, a gépész meghalt, a jelzõlámpa összetört, a kocsik inai meghibbantak, és a vasút utasai szertezüllöttek, örökre eltûntek a szemem elõl. A dal azonban él, a tücsök, ez az apró fûzfapoéta, ez a semmi, ez a ciripelõ, zöld féreg egyre húzza lelkemben fájdalmas, vékony hegedûjét.

És dala most újra a vágy, az öröm, a fájdalom végtelenségét kelti föl bennem, mint akkor - két vagy három éve - a nyári szürkületben.

A TENGEREN

Hajóm, ez az acélbordájú víziszörny, inogva lebeg a hullámok viharos taraján, mint egy parafa dugó. Lüktetve, pihegve, nehezen lélegezve alussza lázas, délutáni álmát a víz, s valami különös, kemény felfelé-nyomást, valami borzalmas dagadást látok és érzek mindenütt. Kék messzeség elõttem és utánam - szabad a pálya -, ég és víz között lebegek, szilaj vadászkedv fog el, és reám tekintesz, te nagy forradalmár, te örök-nyugtalan, te közönyös gyilkos, ó Tenger!

Felém öltögeted ezer apró vipera-nyelvedet, felmordulsz, reám bõgsz, te harapós oroszlán, és azt mondod, hogy bukjak elõtted arcra, és imádjalak.

Villamos bizsergés fut át idegcsöveimen, és az arcom elpirul. Szembeszállunk végre egymással, én és te. Más senki sincsen itt. A nap is hangtalanul, tompa fénnyel ég, mint egy öreg hálószobalámpás - ez a leszámolás órája -, s az acélvár makrancosan és fennkölten recseg bele az álmos, sárga félhomályba, a bizonytalanság és vakmerõség isteni közönyével. Csak acéltüdei dohognak egyhangúan, bágyasztóan, amint a kék égbõl a vízi futáshoz olykor levegõt kortyint. A szélben azonban hárfahúrokká finomulnak a vastag hajókötelek, és gyönyörû dalt dalolnak nekem.

Szemben állok tehát veled, farkasszemet nézek zöld haragoddal, és nem rettenek meg tõled, ó örök-rontó, frigyet bontó, vért ontó. Az én ereimben is háborog egy óceán, felmorduló, elsimuló, dúló piros vér-óceán, melynek hatalma nem kisebb a te hatalmadnál. És piros vér-viharaimban világokat török össze, és világokat alkotok.

Thalatta, örök, napfényes kék Thalatta, hatalmas vagy, de nem vagy nagyobb az embernél.

Most ragyogsz, izzol, bujkálkodol, minthogy élek és látlak tégedet, de egy pillanatban lehunyom a szememet, és eltûnsz elõlem, megsemmisítlek, és újra nem vagy.

Te a hajótörés pokoli recsegésében vizet öntesz hörgõ szánkba, hullánkkal labdázol, orkánokkal hányatsz, de nekem csak szemhéjamat kell lehunynom, és te eltûnsz, és a semmiségbe roskadsz.

Ó tigristorkú, agglegényharagú, pörölõ, vén elégedetlen, nem bámulod-e az embert, az isteni férget, a nyugodtan-rontót, az akadály-bontót, a könnyet-ontót, ki megnyergeli táncoló hullámaidat, pöffeszkedik ítéletnapi viharaidban, és megsemmisít egy szemrebbenéssel téged, háborgó víz-tócsa, fönséges pocsolya?!...

ÉJI DAL

Egy nagy szakállú, remetearcú vándor bolyongott a város elhagyott, sötét utain. Azután megállott, és halk hangon így énekelt a sötétségben:

- Jöjjetek hozzám, öröm leányai, ti festékes arcúak, kormos szemöldökûek, és tárjátok ki szomorú lelketek titkát. Én imádom a ti lelketeket, mivelhogy az õszinte, és nem kendõzött, mint a többi embereké.

Jöjjetek közém, és ugrándozzatok vidor kacajjal, fürge bokákkal, mert én szeretem a ti szomorú örömeteket, mivelhogy minden mosolyotok könnyekbõl születik, és a könny szent.

Danoljatok nekem szomorú nótákat, miket még akkor tanultatok meg, mikor fehér volt lelketek, mint most karjaitok hava, és bizalmasan csókoljátok meg az élet tüzében megperzselõdött ajkaimat.

Olyan jók és szépek vagytok ti! Hasonlatosak a fekete éjben nyíló piros rózsákhoz, vagy még inkább a jó anyákhoz, kik megszoptatják az õ síró csecsemõiket. Ti nyugalmat és békességet adtok a láztól dagadóknak s a szenvedély elvakultjainak.

S olyan ártatlanok vagytok! Úgy fekszetek a hideg ágyon, mint Vénusz oltárán a néma, gyenge bárányka.

Jöjjetek hozzám, bánatom testvérei, édes testvéreim, ti megértitek a szenvedélyek lávatüzében szénfeketére égett lelkemet, és én nem nevetek a ti kisírt szemetekbe.

A költõ titeket nagyon szeret, mert az õ arcán is festék van, és lelke tüzével ölelgeti azokat, kik nem méltók reá, s míg mások lángra gyúlnak az õ tüzénél, lelke hideg és vigasztalan marad.

És bizony mondom, ti mindnyájan költõk is vagytok, szomorú leányzók, mert szenvedésteket senkivel sem éreztetitek, csak a gyönyört, mely belõle fakad. Ágyatok hasonlatos a koporsóhoz, örömetek a szenvedéshez, és életetek a halálhoz, s mégis forrón ölelõ karokkal szorítjátok magatokhoz azt, ki álmodni akar az élet aranyfájáról.

Hideg tüzetek lángra gyújtja a szegény vándort, s azok, akiket sohasem csókoltak nõi ajkak, megáldják lábatok porát is, mert könyörületesek vagytok hozzájuk.

Ölelésetekbõl nem származik kín és szenvedés, csak mély, örök nyugalom és boldog felejtés, mert ti a szûz terméketlenség komor papnõi vagytok.

Legyen áldás az utatokon, és szánakozva senki se térítgessen vissza benneteket, mint egykor Bethániában az Ember Fia tevé, mert bizony mondom nektek, ti jók és költõk vagytok, s nagyobbak minden imádkozó leányoknál és alakoskodó asszonyoknál.

Most megáldalak benneteket, és így áldjon meg mindenki.

És legyen ezerszer átkozott, aki titeket csak arany és ezüst marhával akar kifizetni, s nem csókkal és könnyel, mert jók, áldottak és szentek vagytok, ó, gyönyör lányai...

A VÖRÖS ÜNNEP

Örömmámorban úszott az egész világ. Az eszme végre diadalt ült. A világ összes proletárjai csókolóztak, részegen az örömtõl s a boldogságtól.

Egy beláthatatlan menet indult a Pantheonhoz, melyet a fenséges nép épített az emberiség nagy költõinek és tudósainak, hogy mindnyájan méltóan hódoljanak nekik.

A fenséges nép azonban, mikor a Pantheonba lépett, zúgni kezdett, mivel látta, hogy a díszes márványcsarnokban csak néhány kiválasztott szobra díszeleg.

Egyikük rögtön felugrott egy szobortalapzatra, s így szólott:

- Elvtársak! Megtûritek-e, hogy az egyenlõség ünnepén a szellem tõkései ily kiváltságot élvezzenek mifelettünk, kik éppen olyan emberek vagyunk, mint õk?...

Óriási tetszésriadal követte szavait. Másnapra már tízszer annyi szobor díszelgett a márványkupolában. Shakespeare szobra mellett ott volt Hazafy Veray Jánosé is.

Lassan-lassan azután kidobálták a szellemi „borzsoák”-at, és az egész Pantheon megtelt a hülyék és félkegyelmûek arcmásával.

A felséges népnek azonban ez sem tetszett. Mind úgy gondolkodtak, hogy õk sem különbek náluknál, s lassan-lassan ezeket a szobrokat is kidobálták, majd egy fönséges ünnepség keretében végleg lerombolták magát a Pantheont is. Az emberek mind egyenlõek lettek...

És a felséges nép boldog volt.

AZ UZSORÁS

Az uzsorás halálba kergette egyik barátját.

Sokáig tépelõdött, míg végre meggondolta magát, és elment a ravatalához. A halott a szoba közepén feküdt. Szemeire nagy ezüstforintosokat tettek. (Ez volt a halott családjának egyetlen vagyona.)

A gyászolók megdöbbenve tekintettek a sovány, huncut arcú öregemberre, némán üdvözölték, és egy szomorú tekintettel mindent megbocsátottak neki.

Az uzsorás azonban a halott fölé hajolt, s szemérõl biztos, hideg mozdulattal levette a két ezüstforintot, és egy kecses mozdulattal a zsebébe csúsztatta.

Gyöngéden meghajolt, s csak annyit mondott:

- Rendben vagyunk!...

Azután eltávozott.

1905-1906