|
Szombat
délután volt, de ez nem nagyon fontos a történetre... Az ég azonban aranysárga
üvegkupolaként feszült szét, s enyhe ibolyaillat párolgott a barna szobákban.
Ez az a különösen világos és átlátszó szombat délután, mikor a szorgalmasabb
diákok a nyitott ablakoknál vonalazzák meg füzeteiket egy szabad vasárnap
délután örömében, s a távol mezõkön kacagva, puffogva hangzik fel a méta
lármája meg valami eltévedt harangszó. Ebben a pillanatban még a szigorú arcú
iskolásudvarnak is bolondos kedve támad, s a nehéz homok ugrálni szeretne
örömében, ha az a kenetes és vallásos komolyság, amely ilyenkor szentelt
olajként minden tárgyra ráömöl, meg nem tiltaná neki.
Egy fiatalember nézett ki ilyen szombat délutánon második
emeleti ablakából, mely egy hosszúkás, beláthatatlan végû szobának szállította
a napsugarakat. Nagyot kortyintott a részegítõ kék levegõbõl, azután kijjebb
dugta a fejét, és rákönyökölt az ablakdeszkán heverõ fekete posztóra. A ruhája
is fekete volt, s sápadt arca ebben a gyászos keretben csodásan szomorúnak
látszott. De vajon miért is
volt ennyire bús? Nem tudta senki, még csak nem is sejtette. A szomszéd
ablakokban könyöklõ leányok találgatták, de õk nem jöttek reá, ki lehet igazán
ez a sápadt, fekete fiú, aki naponta tisztán, elegánsan jön-mén, néha
gyászkeretes leveleket kap, melyeket szótlanul tép össze, s darabjait nyugodtan
hajigálja le a járda kövezetére? Vajon távol halottja van-e, életunt világfi,
vagy talán szerelmes is? Nem mondjuk meg, hanem higgyük a legjobbat.
A kis
mellékutcán éppen az õ ablaka alatt átfújt a virágszagú szellõ, s mintha csoda
történt volna egyszerre, az egész élet ragyogását mutatta meg a szûk börtönök
lakóinak.
Künn, a körút
tölcsérein még télies vidámsággal kavargott a zaj, itt azonban a kocsisok már
andalogva hajtottak, az udvarok kötelein színes ruhák lógtak, s a kövek között
szivárványszínûen, lustán csillogott a szappanos víz. Ide már megérkezett a
tavasz. Az ablakban könyöklõ idegen tág tüdõkkel szívta magába, s fürkészõ
szeme észrevette azt is, hogy néhány homályos ablaküveg mögött otromba
cserépbögrében ibolya kéklett. Lenn egy szállító kocsi új bútorokat hozott, s a
friss festékszag tavaszosan vegyült el a virágillattal és a zöld gallyak
életlehelõ szagával. Nyelte ezt a selymes, bársonyos levegõt, és nem tudott
vele betelni. Alatta ugrálva járkáltak az emberek, mintha õrültek lennének a
napfénytõl, a virágoktól, a lányoktól, s egy percre õ is kiáltani szeretett volna,
hogy minden csupa vér, csupa forró buja tavasz, csupa csók és lángoló seb
legyen, de azért csak olyan szomorú maradt, mint eddig.
Felvette
vékony, fekete, tavaszi kabátját, s megindult kifelé.
Nem nagyon
sokat gondolkozott, merre menjen, hanem ment egyenesen és vakon, amerre inai
vitték. Mindenki láthatta, hogy az õ esze most a lábaiban volt. Roskatag,
szomorú lassúsággal haladt, mint valami öreg ember, s nem is tekintett maga
köré. Ilyen révedezõen járni csak a megcsalt szerelmesek szoktak, akiknek már
nincs több vágyuk. Ez a szegény fiatalember is fáradtan hagyogatta el maga
mögött a várost, a házak egyre kisebbedtek, az utcák fogytak és ritkultak, s
egy lapos, napfényes mezõ szélén már integetett a lassú hajlású temetõdomb, a
kálvária. Nem riadt vissza az enyészet komor színpadától, hanem nyugodtan ment
elõre. Az ázott, tavaszi fák között mosolygó kopott Krisztus oly szelíd volt, s
a régi esõmosott szentképek mind ismerõsként köszöntötték, bár tudta, hogy
sohasem járt itt. Talán csak álmában kalandozhatott erre, de ebben sem volt
bizonyos. Ment tehát elõre, a sarjadzó puha, lucskos földben, a virágos,
domborodó földpúpok közé. Távolban a szomorúság nemtõje megfordított fáklyával
állott, a márványangyal zokogva borult egy oszlopkõre, és a kis sírok mellett
olcsó fakeresztek szomorkodtak.
Szomorúan
és hangtalanul nevetett, a vállát vonta, és suttogott.
- Mindez
olyan, mint egy álom... Akárcsak egy szomorú, rejtelmes álom.
Vajon hol
volt? Bizonyára nem is tudta. Mint egy alvajáró bámult maga köré, és ment, ment
elõre a nedves, aranyos tavaszban. Ártatlan hangú csengettyûk csilingeltek. A
halk szélben borzasztó bánat futamai csuklottak meg, s fenn a kék mennyboltban
angyalok tört sírását lehetett hallani.
Micsoda
ünnep volt? Micsoda emlékek tértek vissza?
Lehet, hogy
a szomorúság ünnepe volt, s a szerelem emlékei sírtak. Ez a szomorú idegen
talán szerelmes volt egy gyönyörû szõke asszonyba, s ezen a világos szombat
délutánon annyira túlcsordult a szíve, hogy nem bírva magával, idejött velük.
Az asszony bizonyára nehéz, kávébarna bársonyruhát hord, komoly, szõke haját
már hátrasimítja, nedves szemeiben félve csillan fel az õsz, s csak forró
testén érzik még a tavasz lüktetése. Képzeljétek el a nõt, amint ezt a
pelyhetlen állú fiút õrülten, éhesen csókolja selymes szobájában, ahol ijedten
rezzennek össze a drága csecsebecsék, s megmozdulnak a falon a komor velencei
képek. Képzeljétek el, s talán megértitek ezt az érthetetlen fiút. De miért
mondom el ezt? Lehet, hogy ez az asszony nem is él, s csak én koholtam ez
álomban járó, ködös lovag mellé aranyos háttérül.
Sokáig
andalgott a szomorúság mezõin. Körültekingetett. Távolban széles mezõk
nyújtózkodtak, szélmalmok forogtak, kocsik jártak. Mily szomorú volt ez az
ernyedt, álmos szombat délutánon, mikor a szív tele van habkönnyû álmokkal s
nehéz kétséggel. Egy ember jött a határon, azután eltûnt. Egy dal hangzott fel,
s elnémult. Egy füstgomoly szállt fel és szertezüllött a levegõs magasságban.
Mindez fájt neki, hogy szinte könnyezni szeretett volna. A temetõ szélén állott
már, ismeretlen, törpe sírok között. Mellette a temetõ mély árka zöld, pállott
vizével, bojtorjántövisével, csalitjával, nehéz, furcsa illatával. Messzebb egy
szemétdomb. Ember, ameddig a szem ellát, sehol. Ebben a nagy némaságban pedig
fojtogatni kezdette a bánat, a szív szent, névtelen bánata, s üres szemekkel,
ügyetlenül leült az egyik elhagyott sírhalomra.
Révetegen tekintett maga köré, amint arcán az élet rózsáival
az enyészet dombján merengett.
Nem is tudom, milyen sokáig ült ez a fekete fiú a virágozni
kezdõ sírhalmon, nem is merem sejteni, miért, hiszen azt sem tudom, honnan
jött, és hová ment. Még azt sem mondhatom meg, hogy ez a könnyezõ ember én
voltam-e, vagy te. De, hogyha rágondolok, elfog a sírás, s zokogni szeretnék,
mint õ ott a temetõ szemetes árka mellett, amint halaványan, összetörve leült
egy ismeretlen, elhagyott sírhalomra.
Mindez
olyan, mint egy szomorú, rejtelmes álom.
1907
|