|
A színházi zenekar
mély pincéjében - zöld ernyõs villanylámpa elõtt - ül Sznopcsek, a cseh
trombitás. Ha a karmester kopog a pulpituson, szájához szorítja rengeteg
trombitáját, a szeme kidagad, mint a pontyé, a két arca elõször felpuffad a
beléje szívott sok levegõtõl, aztán ez a levegõ - lassan és ütemesen - kiárad a
trombita torkán, s az arca lelohad. Sokszor ismétli a játékot. Lélekkel fúj, és
lelket fúj a hangszerébe. A trombita pedig, mint egy kacskaringós szörny, egy
aranypolip, õt szívja. Estefelé borozni szokott. A feje kellemesen kóvályog.
Izgatja a zene. Amint belelehel a trombitájába, úgy érzi, hogy a szája elreped,
az arca felrobban a fortissimo örömétõl, és bõrén még sötétebbé válnak a bor és
az öregség csúnya piroslila rózsái. E tornák után lehunyja a szemét. A világ
sötét fényben úszik elõtte.
Arca még
piros, járása vidám és könnyû, de egy idõ óta a halál csírái fakadoznak benne.
A többiek, akik körülötte voltak, nem vettek észre semmit, csak arcvonásai
meredtek meg márványosan, csak a szeme esett be kissé. A szomorkás pici ember
egy este hazament, leült fakózöld karosszékébe, melyben meghalt az apja és a
nagyapja, és maga elé bámulva, nyugodtan és bölcsen - ahogy igazi filozófushoz
illik - leszámolt az élettel. Volt neki némi megtakarított pénze, a színházi
zenekart faképnél hagyta, és aztán csak a hangversenyekre meg az italra
költött. Életrendjébe semmi változás sem esett. Korán kelt, erõsen és sokáig
mosakodott, és reggelenként órahosszat sétált a városi park fehér orgonabokrai
között. Maga sem sejtette, mi baja van, de tudta, hogy pár év, pár hónap, és
mindennek vége.
A
hangversenyeket buzgón látogatta. Ez volt egyetlen passziója. Szerette a zenét
önzõen és szenvedélyesen, s a füle, ez a begyakorolt, ínyenckedõ hallószerv,
mohón szürcsölte magába a halkuló, dübörgõ hangviharokat, mintha egész valója
csak ezen a két lapos tölcséren át ömlött volna beléje. Nem sokat érthetett a
zenéhez, de tisztelet élt benne, egyes zene-zsenik elõtt haptákba vágta magát,
mint a muzsika öreg közkatonája. A hangversenyteremben mindig õ volt a legelsõ.
Hét órakor nehézkesen és komolyan felbotorkált a lépcsõkön. Az ajtónyitogatók,
a ruhatárosok mosolyogtak, õ is mosolygott, azután beballagott az üres terembe,
leült az elsõ sorba, megtörölte vastag szemüvegét, hogy a zenét lássa is, és
keresztbe font karral - illedelmesen - várakozott. A közönség fecsegett,
pisszegett, fészkelõdött, de õ mindig tiszteletteljesen és csendet parancsolóan
ült, mintha rá lenne bízva, hogy a mûvészetnek ebben a mûvészietlen és
kegyetlen korban igazat szolgáltasson, s megvédje a barbárok közönye ellen.
Hûvös
októberi este volt, korán sötétedõ. A köd vastagon feküdt a városon, az emberek
küszködtek vele, nekimentek, a villamosok csörömpöltek. Valami zavar és
várakozás lebegett mindenütt. Kopott, csöpögõ esernyõjével sebbel-lobbal
libegett a lépcsõn felfelé. Úgy látszik, el is késett. Fáradt és szomorú volt,
alig bírta már magát, nem is akart eljönni, de most ott állott az ajtó elõtt,
nem érdemes visszafordulnia.
Lábujjhegyen
lopózkodott a legközelebbi székre. Idegesen feszengett, mert nem ülhetett a
szokott helyén, körötte ismeretlen emberek, mellette egy nagy ablak, amelyet
azelõtt sohasem vett észre. Az ablaktáblákról csorogtak a vastag
verejtékcsöppek. A teremben különben is tûrhetetlen a melegség. Fönn a plafonon
a zöld gázlángok lihegnek, a tikkasztó forróságban szédülnek. A tükrök a
sarokból bámulnak reá, a zene pedig magasan kóvályog, és álmos, ernyedt, azt
hinné az ember, bármelyik pillanatban elhallgat, elalszik. A zene és a melegség
együtt zsibong.
Erõlködött, de nem tudott figyelni.
Összeráncolta a szemöldökeit, és a közönséget nézegette. Mellette egy gondosan
fésült õszülõ úr ül, aki most lépett ki a borbélyüzletbõl, háta mögött egy
smokk lány figyel, s annyira elõrehajlik, hogy félni lehet, lebukik a székrõl.
Az elõtte levõ sorban csupa borzas fiatalember, egy kövér, fiatal zsurnaliszta,
aki az uvertürt fontoskodva hallgatja. És ott egy oldalszéken, ott
egészen az ablak mellett...
A feje
megfájdult, és elállt a lélegzete.
- Bolondság
- mondta. Aztán újra odanézett.
Otthon az
ágya fölött lógott a maszkja, melyet a halotti lárva után öntöttek. Pontosan
emlékezett halálának évszámára, s hamarosan kiszámította, hány év múlt el
azóta. Maga elõtt látta utolsó kottájának másolatát, halvány arcképeit és azt a
képet, ahol a ravatalon fekszik. Képtelennek találta, egy darabig nem is nézett
arrafelé, és mosolyogni próbált, de minél tovább ült - így elfordulva - annál
inkább érezte, hogy az idegen tekintete hívja, átfúrja kemény ingmellét,
beleszúr testébe, és neki arra kell fordulnia, ha akar, ha nem.
-
Lehetetlen, lehetetlen.
Megsimította
homlokát. A feje beteg, a látása zavarodott meg, bizonyára csak képzelõdik.
Végre
kiegyenesedett, hirtelen és határozottan feléje fordult, mintha maga elõtt
akarta volna bebizonyítani, hogy nem fél. Az ismeretlen még mindig úgy ült,
mint elõbb. A szék támlájára támaszkodott, nehéz, nagy fejét jobb kezére
hajtotta úgy, hogy fél arcát - egészen élesen - láthatta. Pár pillanat múlt el.
Egyszerre lassan és nyugodtan hátrafordult az idegen, s reá nézett.
Reám néz?
A trombitás
elfehéredett, s arra gondolt, hogy utóbb gyakran történnek vele olyan dolgok,
amelyeket nem tud megmagyarázni, és délután több bort ivott a kelleténél. A
szája azonban nyitva maradt az ijedtségtõl:
- Beethoven...
Õ volt, a
süket Isten, majdnem olyan, ahogy a képeken látta, ahogy képzelte. Eljött ide,
abba a terembe, ahova õ, elvegyült a többi közé, és észre sem vették. Most már
nem is kétkedett. Elõtte volt, s ha közelebb megy hozzá, meg is tapinthatja a
ruháit, csontos arcát, gõgös-szomorú szemeit, beszélhet vele, megszólíthatja,
és õ felelni fog, röviden, egyszerûen, vagy talán gorombán, ahogy a kontár
orgonással beszélt egyszer, mikor haragos volt.
Nézte,
nézte. Az idegen mozdulatlanul ült. Nagy koponyáját elõre tolta,
oroszlánsörényét hátrasimította sovány, hosszú ujjaival, azután ismét
nekitámaszkodott a széknek, mint a többi. Vonásai durvábbak, mint a képeken,
orra nagyobb és formátlanabb, de azért így is szép, és vékony, germán ajka
finom és friss, mint egy fiatal leányé. Csak barnás arca kissé halvány, mintha
nem aludt volna az éjjel, s fáradt lenne a hosszú utazástól, melyet meg kellett
tennie, míg ideért. A jobb könyöke fehér kõportól piszkos, a sírok tégláitól,
vagy talán a meszet dörzsölte le, amint bejött?
Fekete,
hosszú kabátot viselt. Magas, puha, hegyesen kiszögellõ gallér szorult a
nyakához, kissé régimódi, de nem feltûnõ, rozsdabarna nyakkendõje pedig
többször körülfutva nyakán, görcsös csomóba gombolyodik, s csak lazán tartja
össze egy kékkövû bronzmelltû. A haja zord rendetlenségben mered égnek. Fekete
mellényén egyszerû, ezüst óralánc.
- Milyen
nyugodt. Milyen egyszerû. Akárcsak a többiek. - Most már emlékezett reá, elõtte
jött be, s határozottan tudta, hogy látta a pénztárnál, amint megváltotta a
jegyet, a zsebébe gyûrte, s az ajtó felé tartott.
„Ilyen
tehát, ilyen.... - gondolta, amíg félig magánkívül reá meredt. - Ha
megszólíthatnám, ha csak megérinthetném legalább a ruhája szegélyét, a cipõje
hegyét...”
A közönség
tapsolt, fenn az emelvényen egy fiatalember hajlongott, azután újra lárma
keletkezett, szünetre mentek ki az emberek, néhány széket hátratoltak,
suttogtak, sóhajtottak és hangosan beszélgettek.
Egy
pillanat sem telt bele, s a trombitás már az ismeretlen háta mögött állott, aki
a nyugtalankodó emberek között keresztbe font karokkal ült, mint elõbb.
Lassan
vállára tette kezét.
Az idegen
hátrafordult, és a szemébe nézett, nem volt meglepõdve, egész arcát feléje emelte,
és kezet nyújtott, mintha már régen ismerték volna egymást. A trombitás most
hebegni kezdett, de az idegen - nagyon természetesen - megfogta a kezét, reá
nézett és kimondta a nevét.
- Nem... ez
nem igaz... - lihegett a trombitás, és egy székre szédült, melléje.
Aztán maga
köré nézett. Szeretett volna felállni, kicsit meghajtani a térdét, mint az
oltár elõtt, vagy valami olyant mondani, amit audiencián szokás, mikor
királyokkal beszélünk, de torkán akadt a szó.
- Ah... -
fuldoklott, és kezét a karjára tapasztotta.
- Vigyázzon
- mondta az idegen -, nem szeretném, ha más is megismerne. El kellett
jönnöm. Ne kérdezze, miért.
Szakadozottan
szólt, rekedtes, nem kellemes hangon.
Két fiatal
lány haladt el mellettük, s a szava elveszett a kacajukban.
Ezalatt
mind a ketten az ajtóhoz értek, könnyen, gyorsan mentek, szinte röpültek. Künn
a hûvös folyosón öles léptekkel szálltak tovább a neszfogó, piros léniás
gyökérszõnyegen. Az ismeretlen apai szeretettel, kissé szigorúan, de jóságosan
nézett a trombitás szemébe, ritkán szólt, mintha valami bánat feküdt volna a
mellén. Többször csüggedve intett a kezével, lemondóan bólintott, a vállát
vonta, egész valóján közöny érzett, olyan közöny, hogy néha félelmetes volt.
- És
meddig... meddig marad itten? - dadogott az öreg trombitás, és oldalról reá
sandított.
Az
ismeretlen mosolygott, megnézte az óráját.
- Holnap
hajnalban, pont ötkor indul a vonatom. Akkor megyek...
A trombitás
olvasott a szemébõl.
- Nem jön
többet soha vissza.
- Soha.
A folyosón
hideg volt már. Didergõ, õszi szél suhant végig künn a meztelen fák között, a
holt gyepen levelek járták a haláltáncot, s néhány vékony karó a szálloda
udvarából árnyékot vetett az ablakokra. A homályból egy elmosódó fal kísértett,
a kerítés elõtt az egymásra tornyozott asztalokat mosta az unalmas esõ, s
alakjuk nagyra nõtt, olyan volt, mint egy fantasztikus, magas ravatal. Egy
pincér suhant végig a folyosón, s nesztelenül tûnt el. Pár ajtó csapódott be,
nyekergett az ágy, amint a vendégek sietve belezökkentek, azután hallatszott, amint
elfújták a gyertyát, és kitették a cipõiket az ajtó elé.
Az idegen nyugtalankodni kezdett, megszorította
a trombitás kezét:
- Bocsásson
meg, most felmegyek. Itt lakom a második emeleten, a hatos szám alatt.
Egyet-mást még el kell végeznem, de fél óra múlva várom lenn a bejáratnál, az
oszlopcsarnokban.
Még egyszer
hátranézett:
- Várom.
Ezzel
magára hagyta a trombitást. A hangverseny közönsége pedig kiáradt az ajtókon, a
fekete ár kettévált a két ágazó lépcsõn, s csavarogva-forogva tûnt el.
Öt perc
múlva már kihalt az ünnepélyes, kriptaszerû épület.
Az
oszlopcsarnokban egyedül a trombitás várakozó alakja kucorgott, az óramutató a
tizenkettõt elhaladta, és az ismeretlen még nem jött.
Az öreg
arcára tarka lázfoltok rajzolódtak. Zsebóráján már egy óra. Ekkor nem volt
többé maradása. Felrohant, és megnézte a vendégkönyvet. Nagy kusza betûk,
színezetlen, durva írás, az õ betûi, az õ írása.
Egyenesen a
hotelszobája felé tartott. Kopogott. Az ajtó nem volt bezárva. Zsebébõl
elõkotorászta a gyufát. Senki. Szûz tisztaság, a szekrények be vannak zárva, a
kulcsok az asztalon, a bútorokon semmi nyom, mintha nem is emberi lélek lakott
volna itten. A levegõben csak a tisztaság kedves illata. A gyertyák
meggyújtatlanok, belök selymes és rojtos, a törülközõk használatlanok, mint a
gyûretlen, hófehér oltárkendõk. Hasonló az egész szoba egy szûzlány otthonához.
A vizesüveg színig telve, a poharak szárazok, az ágy bontatlan.
A háta
mögött álló pincérhez fordult:
- Elment?
- Nem
láttam senkit.
- Mióta
lakott itt?
- Pár napja,
de sohasem szólt hozzánk. Azt sem tudtuk, mikor jött, mikor ment. Reggel üres
volt a szobája. Az ágyhoz nem nyúlt, a gyertyákat nem gyújtotta meg soha...
Az öreg
késõ hajnalban ért haza, összetörve és fáradtan, az ágynak esett, s nem is kelt
fel többé.
1907
|