PÁRBAJ

Tikkasztó, borzalmas augusztusi éjszaka. Már harmadszor csöngetem be az inast, hogy hozzon friss vizet. A mosdótálban, a vizespalackban alig áll benn, megpállik, gyöngyözik, szinte felforr, mintha egy pokolkályhát gyújtott volna alánk valaki ezen az átkos, nyári éjszakán. Az ablakok nyitva vannak. Az ég halott, fakó, egy megvakult tükörlaphoz hasonlatos, melyen csak néha borzonganak ideges villódzások, s rohasztó melegségnek beteg rezdülései, különben színtelen, sem kék, sem sárga, sem zöld, csak kétségbeesetten közönyös és néma. Belemártom fejemet a tálba, s ijedten kapom ki, a víz megint meleg. Újra csengetek. A vázában szegény beteg virágaim ájultan haldokolnak.

Három óra.

Francia konyakot iszunk, és bámulunk egymásra. A fõhadnagy olvasni kezdi az újságot, és nem törõdik velem.

- Feküdj le - mondja közönyösen, és tovább olvas.

- Ki ez az Orlay? - kérdezem. - Beszélj, az isten szerelmére, beszélj...

- Mondom, én is csak annyit tudok róla, mint te. Egy titokzatos egyéniség, aki mindenütt jelen van, és senki se tudja, kicsoda.

- Tegnap is ott volt az orfeumban?

- Ott. Ugyanabban a fülkében, a rózsaszínû lámpás alatt.

- Nem látszott rajta semmi?

- Semmi. Feküdj le...

Elmúlik pár perc, és most már látom az õ pergamenszerû, száraz bõrét, sovány agglegényfejét, amint az orfeumban, háttal a színpadnak, egy székhez támaszkodik, s ingmelle az ívlámpák lilás fényében vakítóan csillog. Nem bírok aludni. Lehunyom a szememet, és akkor még borzasztóbb az ébredés. Az óra tovább jár, a fõhadnagy arca az újság fölé hajlik, a zöld lámpaernyõ mozdulatlan. Nem tehetek róla, félek attól az embertõl, s bár komikus vagyok, mint a ponyvaregények párbajhõsei, gyáva, mint egy asszony, tovább kell virrasztanom, és a levegõbe ezerszer kirajzolnom csontos, magas alakját, amint lihegve rám támad. Karja hosszú. Arcizmai kétségbeesetten rángatóznak. Valóságos bestia.

- Csak legalább tudnám, mit akar tõlem. Miért kötött éppen belém?

- Légy egészen nyugodt. Semmit sem akar tõled. Most egyszerûen terajtad van a sor.

- Jól vív?

- Minden hónapban van egy párbaja.

- De magyarázd meg nekem, mibõl él akkor ez az eladósodott kártyabetyár? Miért jár társaságokba és a színházakba unatkozni? Minek ad fejedelmi borravalókat a pincéreknek, mikor mindenki tudja róla, hogy nincs pénze? Ettõl ijedek meg, ettõl a titokzatosságtól. Ez az ember siet élni, s most zörög, zakatol, mint egy lejárt rugó... Ez az iszonyú.

A fõhadnagy vállát vonja.

- Feküdj le, még van három órád.

Ledõlök az ágyra. A paplan, a vánkos hûvös, s ez kissé megnyugtatja az idegeimet, lassan azonban átmelegszik minden, a sok forró tollpihe, mint valami lángbokor magához ölel, a lánghullámok pedig átcsapnak felettem. Érzem, hová kerültem. Ez az a perc, melyrõl gyerekkoromban annyit gondolkoztam. Most itt van, megragad, és nem ereszt el:

- Holnap ilyenkor... holnap...

Látom fáradt tekintetét, közönyös mozdulatait, s minden azt mondja, milyen keveset jelent neki az élet, és mennyire nem vesz komolyan semmit. Hajnalban azonban halálos kedvben gyúlnak ki ezek a vízszínû szemek, a lelketlen gépemberbe visszatér az élet.

A fõhadnagy az ágyam mellé ül, és megfogja a kezemet.

- Bátorság, bátorság.

- Nem félek, és nem is vagyok gyáva. Érts meg. Csak látom magamat, egészen, világosan, ijedt, rémült világosságban, s ezt nem tudom elviselni. Mit gondolsz, ha Napóleon az austerlitzi ütközet elõtt tudja, hogy mit cselekszik, s egy mai historikus ösztönével érzi meg a világtörténelem leheletét, végig meri-e vívni?...

- Hagyj fel ezekkel... Fél ötre. Készülõdjél.

Az utcákon oltogatják a gázlángokat. Egy kocsiban ülök, s a szellõtlen sárga reggelen egymás után inognak el elõttem a házak, a fák, a mezõk. A zöld négyszög közepén áll Orlay, nyugodtan, egyenesen feszülve, sápadtan, de sokkal magasabb és soványabb, mint ahogy éjjel elképzeltem. A fõhadnagyhoz rohanok, valamit dadogok, mire õ megfogja a csuklómat, s elõre lök. Kezünkben a vékony, éles acélpenge.

Már megadták a jelt, de van még annyi idõm, hogy ellenfelemnek szemébe nézzek. Az arcom ég, szemeimben vadállati tûz lobog. Karjaimon megcsomósodnak az izmok, s szétpattanásig feszül minden idegem. Orlay még mindig nyugodt. Ha ásítana, nem csodálkoznék. Keresem a szemében a tüzet, az elszánt, vérszomjas merészséget, és nem találom, nem találom. Valakinek itt meg kell halnia, de ki lesz az?...

Könnyen, elegánsan csattannak össze a kardok. A fogaikkal enyeleghetnek így a bestiák, mikor még nem akarnak harapni. A segédek figyelnek. Tempóvágások. Orlay egy áltámadást intéz ellenem. A mellét ügyetlenül szabadon hagyja. Mi ez? Cselvágások. Mit akar tõlem?

Már öt perce tart a viaskodás. A pengék szinte játszanak, halálosan ki vagyok merülve, alig állok a lábamon.

A kardok között szemébe nézek, s látom, valamire vár. Ajkai körül fáradt, petyhüdt undor vonaglik. Szemei hamvasan, kiégetten meredtek reám... Nem ezt vártam.

Megijedek. Egyszerre érteni kezdem a helyzet rémületes borzalmát. A kardomat most is maga felé parírozza, s ha nem kapom fel, már holtan fekszik a gyepen. A segédek biztatgatnak, hogy tûzbe hozzanak. Kezemben idegesen remeg a kard. Nem vagyok ura magamnak, az akaratomnak, a tudásomnak, félek az erõmtõl. Az ellenfelem pedig szinte magába öleli halálos vágásaimat.

Támadni nem merek már. A kard feléje csusszan, s nem fogja fel a vágást. Sovány, kopaszodó fejét nyugodtan emeli reám. Láz fut át rajtam, s majdnem megvakulok a gondolat sértõ világosságától. Ez a kiélt vázember ma gyilkossá akar tenni. Nem mer meghalni, s engem választ ki gyilkosául, és most nincs idõm gondolkozni. Ha legalább ijedezne, ha reám rohanna, ha bõszen emelné rám a kardját... De nem. Nyugodt. Fagyos. Vár.

Már nem is látok. A fejem zakatol, a karom kifáradtan hadonász. A segédek semmit sem vesznek észre, csak én látok, csak én érzem, hogy nem bírom tovább. Ha egy pillanatig tart még, ernyedten esem el, és valami borzasztót teszek, nem tudom, nem is merem tudni, mit. Talán magam rohanok bele a kardjába, talán megölöm õt, ahogy akarja, parancsolja. Ami a többiekkel nem sikerült, velem sikerülni fog. Ennek nem szabad megtörténni. Ez a csend, ez a karddal való álmos nyújtózkodás pedig már egészen elveszi az eszméletemet. A térdeim megroggyannak. Hátrálok, és a földre dobom a kardot.

Aztán futni kezdek, ijedten, lihegve, elõre, elõre, karjaimon a bandázzsal, félig meztelenül.

Ezen a csillagtalan, nyári éjszakán mindez mintha újra megtörténne.

1907