PRASSZ KÁZMÉR HOSSZÚ ÉS CSODÁLATOS ÚTJA

Prassz Kázmér húszéves volt, és ekkor - egy reggelen - elhatározta, hogy átmegy Pestrõl Budára.

- Nem lehet tovább zülleni. Ma délután áthurcolkodom. - Este csakugyan ott volt már.

Csinos, kétszobás lakást bérelt hûvös illatú fák, fehér jázminbokrok között. Esténként kiült a padra. Vidéki szokás szerint bámulta, hogy száll le az este. Kirándulók jöttek haza, apró leányok rózsaszínû harisnyákban, fehér ruhákban, csupa bájos, halovány nyakú kis hercegnõ, s úgy érezte, hogy ebben a környezetben õ is gyermek lesz, nyugodt és álmodozó. Fölmászott a Gellérthegyre, megvacsorázta a vastag aludttejet, melyet zöld bögrében tett eléje a cseléd. Elõvette könyveit. Pipázgatott. Nézte a szûzdohány acélkék füstjét.

A várost kerülte. Ha olykor átment a Margit-hídon, megdobbant a szíve. Valami önvádat érzett, és elpirult, mintha becstelenséget követett volna el.

Prassz Kázmér különös ember volt. Az ismerõsei is különösek. Barátjai többnyire nappal aludtak, s éjjel kocsmában kurjongattak a pesti oldalon, kék holdfényben, pálinkás fejjel megmászták a hegyeket, és boszorkányokat kerestek a sziklákon, vagy egy budai zsákutcában Mátyás királyt éltették. De Kázmér végleg búcsút mondott nekik. Sajnálta a leányt, akit feleségül akart venni, és ott maradt mellette.

- Látja - mondotta neki a leány -, most megint pirosak a koralljaim.

Nyakán égõ vörös színben villogtak a mogyoró nagyságú korallok. Ezek a gyöngyök misztikus kapcsolatban voltak Prassz Kázmérral. Ha elhagyta a leányt, megkoptak, elvesztették a színüket, vérszegények és sápadtak lettek, mintha kiszállt volna belõlük az élet és a vér.

- A véremtõl ilyen pirosak. A vérem van bennük - kacagott Katinka.

Kázmér most már nem is gondolt arra, hogy átmenjen a városba. Becsukta ablakait, s csak akkor nyitotta ki, mikor az éjfél csöndje ereszkedett le az alvó budai házakra.

A város azonban mégis fölkereste.

Elõször egy bolond villamoskocsi hozott neki üzenetet a poros, tikkadt csöndbe. Haragosan csörömpölt, a lámpái reá hunyorgattak, ablaka alatt selyemsuhogást hallott. Félrehúzta a függönyöket, s egy asszonyt látott, valami titkos ismeretlent, aki nyugodtan olvadt be az éjszakába, mintha nem is törõdne vele, s mintha mégis úgy hívná, vonná maga után. Részeg emberek daloltak az utcán. Az ablakon át beszûrõdõ portól égett a torka. Távol az ég párafényben reszketett, és hallatszott a fõváros pihegése, összeszûrõdve a mezõk csöndjével, a zenés kávéházak dünnyögésével, asszonyok, leányok ájult suttogásával. Az éjszaka merõ zûrzavar volt. A vashidak táncolni kezdtek, a házak megmozdultak, a Dunában bor folyt, részegség, duhajság áradt mindenünnen. A levegõ harci kürtökön muzsikált.

„Két hónapja nem voltam már kávéházban” - gondolta magában Kázmér, s boldogan feküdt le az este.

Egy régi óra állt a szobájában. Ódon üvegharang borult reá. Az õsei hagyták rá. Ennek a vén házibarátnak egyhangú ketyegése altatta el.

Másnap reggel találkozott a leánnyal.

Kázmér megcsókolta, és boldogok voltak.

Jött azonban az este, furcsa ködeivel, selyemlágy cirógatásával. Meggyújtotta benn a szobában a lámpását, s kimerülten dõlt le a bõrdíványra. A falakon aranyos nyugalom pihent.

Szája fanyar volt. Utálta a munkát, és ásítozott.

Egyszerre künn termett az utcán.

A híd felé tartott.

Reggel öt órakor bandukolt haza a lombok közé bújó fehér házak között.

- Holnap, holnap... - dünnyögte magában, mikor az ágyba dõlt, és másnap délben kelt föl.

Ettõl kezdve azután mindennap átlátogatott, de csak egypár órára.

Aztán mindig-mindig gyakrabban maradozott el.

Kázmér nem is lett budai lakos. Eleinte csak a ruháit vitette át Pestre, majd a bútorokat is. Napközben azonban dolgozott. Különös és fontos munkái voltak. Cigarettaszakértõ volt. Szakmunkákat olvasott a dohányról. Ritka dohányokat gyûjtött, s karcsú, illatos cigarettákat sodort vékony ujjai között. Aztán nyelvészkedett. Törökül és asszírül tanult. Bélyegeket gyûjtött. Este, mikor a szivarfüst gomolyagjain szövögette a jövendõt, gyakran azt képzelte, hogy messze-messze valahol keleten él, és az egész élet, ez a buta kõtömeg s ez a sok-sok otromba ember csak lázas álom.

Ha kérdezték, hogy mit akar, csak mosolygott. Nem árulta el titkát, melyet reggel hat óra felé, a bor gõzében olyan aranyosnak és csodásnak látott.

De egy este megült a terített asztalok mellett órák hosszáig. Szivarozott. Dúdolt, ivott.

- Fiúk, fiúk, holnap megyek.

A fiúk nevettek. Már ismerték.

- Hová?

- Haza. Budára.

- Hiszen már húsz éve ezt teszed.

Kázmér felhörpintette a borát, és nagyon nyugodtan csak ennyit mondott:

- Igazad van.

Tulajdonképpen világosan látta a problémát. Egyszerûen át kellene menni a folyó bal partjáról a jobbra. De ez korántsem olyan könnyû. A hidak nem mindig egyforma hosszúak. Néha megnyúlnak, makrancosan ugrálnak, felszisszennek, ha reájuk lépünk, még a habok is tajtékokat túrnak, s zöld lesz a tarajuk, mint a harapni akaró vadállatok szeme. Ilyenkor végtelenül messze van Pest és Buda. Mérföldek és évezredek választják el egymástól. Kázmérra pedig haragudtak a hidak. A ködben csörögtek elõtte.

Csak néha gondolta magában:

„Pirosak-e még a lány nyakán a korallok?”

A szakálla pedig megderesedett ebbe a gondolatba. Egy napon este kilenckor ébredt. Végre kialudta a hónapos lumpolásokat.

Megfésülködött, és frissen a szokott kocsmájába tartott. A kocsmában ott találta a barátait. Az örök jogászt, az orvost és az írót.

Három óra felé végre fölkerekedtek.

Az éjszaka nyugtalan és sötét volt. Kázmér piros arccal, fütyörészve temetkezett beléje. A fák nyári fûszerüket ontották, mámoros volt mindenki.

Kicsikét állt a hûvösödõ éjszakában. A levegõ körülölelte, mint valami langyos gyógyfürdõ. Melle gyorsan emelkedett, a szemei égtek. Megnézte az óráját. Nem járt. Kázmér vállat vont. Hazafelé indult.

Még sötét volt. Az ébredõ gyáraknál, a kültelkeken hirtelen viharossá vált az égbolt. Határozatlan, szomorú alakok õdöngtek elõtte. Gyümölcsöskofák, korán kelõ svábok, akik a vásárcsarnokba siettek, néhány lány, pár boros hazatérõ, hosszú, végtelenbe nyúló körmenet. Nézte-nézte, hosszan, bambán, értelem nélkül. Jöttek az emberek, és eltûntek. Egy asszony, egy ember. Most látta elõször, és talán utoljára. Mindez olyan szomorú volt, hogy sírni szeretett volna rajta. Úgy tetszett, mintha valami alagút mélyébõl, valami föld alatti sötétségbõl törtek volna elõ. Élõk, halottak nyugodtan elmasíroztak elõtte. Kázmér csak bámult reájuk, de nem csodálkozott már. Egyszerre azonban gyökeret vert a lába. Egy szemüveges öregember jött feléje, szürke kabátban, szomorú bólongatással. A történelem professzora. Nem akart hinni a szemének, pedig látta, ijesztõ élességgel látta, hogy õ az. Az öregúr szótlanul elhaladt mellette.

Hogyan lehet ez? Határozottan emlékezett a temetésére, a diákok énekére, az õsz papra, aki beszentelte a koporsót. Most pedig...

Az öreget már alig lehetett látni.

Egyszerre elöntötte arcát a vér. Utánairamodott, torkaszakadtából kiabált.

Az öreg egy pillanatra visszafordult, s hosszú kezével lemondóan intett, mint mikor diákkorában nem tanulta meg a leckéjét. Nem tudta, hogy mit akart, de követte õt. Õ is Budára ment. A hídfõnél még látta lapos, szürke cilinderét.

Kázmér mosolygott. Megállott. Mintha egy rugó pattant volna meg benne.

Most már nem törõdött semmivel. A régi lakása felé indult. A kis budai házak már ébredeztek. Egy leány reggeli pongyolában, halottsápadtan hajolt ki egy ablakból. Kázmér tettette, hogy nem veszi észre, s mélyen a szemébe húzta a kalapot. Álmosan vánszorgott a törpe házig. A kapu elõtt megállott, és gondolkozott, bemenjen-e?

A fellegekbõl fehéren bukott ki a reggeli hold, azután újra eltûnt. A Dunán egy hajótülök hangja rikoltott föl panaszosan, halkan, haldokolva.

Mit tegyen? A régi ismerõsök közül nincs itt már senki sem. Idegeneket nem akart háborgatni. Leült egy kõre. Most végre érezte, hogy otthon van, s örökre otthon marad.

Sokáig ült ott a kövön. Szeme a messzeségbe nézett. Egy élet nyúlt el elõtte. Talán ezt nézte.

Az arcán csendesen csurogtak a könnyek. Megcsiklandozták a szakállát. Ekkor vette észre, hogy már õsz. De valami megenyhülést érzett. A kis, meleg könnyfolyó szelíden tévedezett a fehér szálakon, mint hódombok közt a tavaszi olvadás vize.

Kázmér ezen a napon lett hatvanéves.

Negyven évig tartott, míg Pestrõl Budára ért.

1907