|
Ének és harmonikaszó. A Ferenc József híd és az Erzsébet híd
között teherszállító hajók, elõttük kíváncsi sétálók. Néhány otromba lámpás
zavaros és piszkos világot vet a hajóban vacsorázó szerb legényekre. Este
kilenc óra. A város a portól, a melegtõl egészen elfáradva, halálos
bénultságban pihen a folyó partjain, s csak szokásból zörög már, szomorúan és
kimerülten. Egy szó kell, hogy minden elnémuljon. A Duna-parti járdán lassan
gyérül a közönség, a lépcsõkön egy-egy magányos alak komorkodik.
A PROFESSZOR ötven év
körüli egészséges ember, ruganyos léptekkel jön, a vezetõjébe kapaszkodva.
Klasszikusan nyugodt arc. Gyûretlen, vasalt szalonkabát, arany óralánc.
PÉTER. Erre, erre nagyságos úr...
A
PROFESSZOR. Tudom a járást, fiam, csak hagyjon magamra. Csend. Sokan vannak ma?
PÉTER. Már
mennek hazafelé.
A
PROFESSZOR. Akkor jókor jöttünk. Menjünk le a vízhez. Ott még kevesebben
járnak.
Lassan lefelé mennek,
és azután megállanak.
A PROFESSZOR. Átlátni a parton?
PÉTER. Át.
A PROFESSZOR.
Világos?
PÉTER. A
hegyeken lámpák égnek.
A
PROFESSZOR. A házakban is?
PÉTER. Ott
is.
A
PROFESSZOR. A gázlámpák is mind égnek?
PÉTER. Mint
rendesen. De miért kérdi a nagyságos úr?
Csend, a professzor nem válaszol.
A
PROFESSZOR. Mondja, feljöttek a csillagok?
PÉTER. Mind
fönn vannak már. A hold is kel. Ma telt hold van.
A
PROFESSZOR. világtalan szemeit az égre
emeli. Hány óra?
PÉTER.
Kilenc. Csend.
A
PROFESSZOR. Gyönyörû este van. Lassan a szél is fújni kezd. Egy óráig
sétálhatunk. Jöjjön, fogja a karomat. Jó, hogy eljött. Alig vártam a
délutánt... Szeretem, ha pontos. Hogy ha ma nem jön, igazán nem tudom, mit
teszek, mert látja, nagy átok az én szemgyöngeségem, és mindenki elhagyott.
PÉTER. A
nagyságos úrnak nincs felesége?
A
PROFESSZOR. Nincs. Magam vagyok, egészen, meg maga, Péter.
PÉTER. Más
senki?
A
PROFESSZOR. Senki. A takarítónõ, de az reggel korán jön, s csak egy óráig zörög
a szobámban. Porol és szellõz, azután elmegy. Délben hozzák az ebédet. Aztán
este jön maga. Addig ülök a sötét szobában, és nézek magam elé. Ez nagyon
unalmas.
PÉTER. A
sötét gyógyítja a szemet. A nagyságos úr is jobban lát, mióta...
A
PROFESSZOR. Természetesen. Menjünk elõre, s megmondom, hol égnek a lámpák,
ahogy szoktuk. Hol vagyunk?
PÉTER. A
Ferenc József hídnál.
A PROFESSZOR.
botjával felfelé mutat. Ott van a
lámpa...
PÉTER. Itt
egész sötét van.
A
PROFESSZOR. Megtévedtem. Várjon, itt van, itt...
PÉTER. Most
eltalálta a nagyságos úr.
A
PROFESSZOR. Menjünk tovább. Nem unja magát, Péter?
PÉTER. Nem.
A
PROFESSZOR. Miért olyan kedvetlen?
PÉTER. Nem
vagyok kedvetlen. Ma sokat dolgoztam, és kifáradtam.
A
PROFESSZOR. Igen, igen. Ha hazamegyünk majd, átadom a pénzét...
Zavart csend. Tovább mennek.
PÉTER. A
gyáraknál vagyunk. Itt már nincs senki.
A PROFESSZOR.
Álljunk meg. Nagyszerû. A folyó zúgását lehet hallani.
PÉTER. A
kocsik sem zörögnek.
A
PROFESSZOR. Hallani, amint a víz lassan ömlik tovább a tenger felé. Ezt azelõtt
sohasem hallottam. Várjunk egy kicsit. Ez olyan különös, olyan érdekes, olyan
szép. Sötét van már?
PÉTER.
Egészen sötét van.
A
PROFESSZOR. Nézzen a vízre. Milyen szép lehet most a Duna... a habok fekete
csillogása... Mondja, hiszi-e, hogy én azelõtt sohasem járkáltam itt a
Duna-parton? Soha, soha.
PÉTER.
Pesten tetszett lakni?
A PROFESSZOR.
Igen, és látja, nem jöttem ide soha. Nem volt idõm.
PÉTER.
Nagyon sokat dolgozott a nagyságos úr.
A
PROFESSZOR. Nem néztem meg semmit. Nem láttam semmit. A világot sem láttam, és
mostan csak ez fáj. Soha, soha sem fogom látni többé. A zsebkendõjét keresi, s megtörli a szemeit. Csend. Üljünk le a
parton, Péter. Leülnek. Itt már nincs
kõ, csak fû, hûvös, kedves fû, kavics, meg meleg, porhanyó föld. Mikor gyerek
voltam, akkor ültem utoljára így a földön, most pedig, látja, eszembe jut
minden, minden, az egész életem, és olyan szomorú vagyok, mint mikor gyerek
voltam, s egyedül járkáltam a mi szagos, nagy erdõnkben. Eszembe jut...
PÉTER.
Tessék csak mesélni, majd én hallgatom.
A
PROFESSZOR. Érti-e maga ezt? Megragadja
a karját. Érti-e? Ötvenkét éves vagyok, és most hallgatom elõször a Duna
zúgását. Éjjel a földön, a kõházak között? Nem, rettenetes-e ez? Fönn pedig a
csillagok.... Egyszer, mikor kisgyerek voltam, eltévedtem az erdõben, s a
fekete fák között hirtelen megláttam a sok-sok fénylõ tûzpontot, s akkor úgy
tetszett nekem, mintha mindegyik egy nagy aranyalma lett volna. Ha pedig most
elgondolom, hogy ugyanazok a csillagok vannak fölöttem... akkor valami olyan
különöset érzek... akkor szeretnék kiabálni, toporzékolni... A földre feküdni
és ölelni, csókolni a port, addig, amíg meghalok. Nem rettenetes ez? Ezen
sírni, zokogni, ordítani kellene. Ezt maga nem érti, nem is értheti.
PÉTER.
Értem. Nekem is volt egy testvérem, aki megvakult.
A
PROFESSZOR. Figyeljen. Azelõtt is elmentem itt százszor, de nem állottam meg,
hanem szaladtam valami buta cél felé. Miért? Magam sem tudom már. Könyvek
voltak az asztalomon, emberek körülöttem, híres tudósnak tartottak. Éjjel a
lámpánál a betûkön rontottam a szemeimet. Ezek a betûk, ezek a sárga papírok
kiszívták a szemembõl a fényt meg az életet, s sohasem fognak rólam beszélni.
Mostan meg itt lógatom a lábaimat a folyóba, bámulok a levegõbe, nézek, nézek,
és nem látok. Leülök a földre a porba, mint ezelõtt negyven évvel, amikor még
gyerek voltam.
PÉTER.
Beszéljen, nagyságos úr. Csak a könyvekben lehet ilyen szépet olvasni.
A PROFESSZOR. Értse meg. Ezt szeretném leírni, kinyomatni,
szeretném rekedtre ordítani magamat, hogy mindenki meghallja. Magának mondom el. Most minden eszembe jut. Látom magamat, amint
egyszer erre jöttem. Akkor még nagyon siettem. December volt, fehér volt
minden, a fák, a hegyek, a házak, a kabátomra tiszta, világos hó hullott, s
minden olyan vakítóan tündöklött, hogy szerettem volna megállni,
letérdepelni... Nem állottam meg, emlékszem, tovább rohantam, be a könyvtárba,
a görnyedõ, púpos hátú emberek közé. Húszéves lehettem. Én is leültem közéjük,
és bedugtam a fejemet egy vastag könyvbe. Emlékszem. Éjjel, mikor lefeküdtem,
eszembe jutott az a nagy fehérség, amit nappal nem bámultam meg. Felkeltem az
ágyamból, s ki akartam jönni, hogy megnézzem. Meggyújtottam a lámpát,
felöltöztem. Az asztalomon ott feküdtek az írásaim. Elkezdtem olvasni, aztán
írtam, aztán megint olvastam, egészen reggelig. Nem jöttem ki. S most mindez
eszembe jut. És ez úgy fáj... úgy fáj, hogy szeretnék törni-zúzni, ölni... Ez
az elveszett nap az én életem... Azután egy éjszaka, egy meleg júniusi éj...
Azután egy õszi délután, mikor a piros, vékony fák között a Thukididészen
dolgoztam... Csend. Péter?
PÉTER.
Parancsol a nagyságos úr?
A
PROFESSZOR. Figyel arra, amit mondok?
PÉTER.
Figyelek.
A
PROFESSZOR. Miért olyan bús, mért olyan szótalan?... Hová néz?
PÉTER. A
vízre. Hosszú szünet.
A PROFESSZOR. Igaza van. Ez magát nem érdekli. Menjünk le.
PÉTER. Hová?
A PROFESSZOR. Le a vízhez. Egészen közel. Bele akarom
mártani a kezemet. Csak egy pillanatra. Bele akarok markolni a homokba. Így...
milyen hûvös a víz... milyen kedves... a szent víz... a nagy, tiszta víz...
Pacsál, és naiv
szeretettel simogatja a hullámokat, mint a gyerekek az állatok szõrét.
PÉTER. Tessék vigyázni, egy hajó jön erre.
A
PROFESSZOR. Érzem a hullámverésen. Mindjárt megyünk, csak elõbb megmondom,
mikor ér ide. Várjon. Mintha látnám. Milyen lámpás van rajta?
PÉTER.
Zöld.
A
PROFESSZOR. Sötétzöld?
PÉTER.
Halvány.
A PROFESSZOR.
Halványzöld. Elgondolkozik. Milyen
lámpákat lát még?
PÉTER. A
túlsó parton egy kék láng, és távolabb meg egy piros.
A
PROFESSZOR. Kék, piros... A piros láng olyan szép lehet... Mindig úgy
szerettem... A feketeségben egy pici piros folt...
PÉTER. Most
tessék figyelni, mindjárt itt lesz.
A
PROFESSZOR. Látom. A hajó erõs zajt ver, a hullámokat felkavarja. Itt van...
most... most... Most megy el elõttem a hajó!
PÉTER.
Megint eltalálta a nagyságos úr...
A hajó csak késõbb halad el elõttük. Azután még
hallgatják egy darabig, mint vész el a kerekek kattogása az éj csendjében. Szél
kerekedik, meglóbálja a fák lombkoronáját, hullámokat ver fel, majd újra csend
lesz. A professzor leporolja magát, kezébe veszi botját, megtöröli a szemeit. A
bús golyók az égre néznek, s édesen fogadják az esti levegõ cirógatását.
Távolban egy negyedik emeleti erkélyen - gyorsan és hangtalanul - vacsorára
gyúl ki a villanykörte.
1907
|