A KÕIMÁDÓ

Andria bátya köveket tör a Karsztban. A kõtörõ sovány, vékony emberke. Fekete a haja, fekete a szeme, fekete izomtalan lábszára, még az arca is koromfeketének látszik. Mikor negyvenéves lett, egy este lement a szomszéd határba, és így szólt a fényes szemû Biancához:

- Te jó leány, szelíd, fekete leány, jöjj hozzám feleségül. Annyi pénzt adok, amennyit csak akarsz...

A leány ránézett a szegény horvát szomorúan kalimpáló karjaira, s majdnem elnevette volna magát, ha meg nem látja a szemében a becsületes tüzet, mely aranyosra gyújtotta körülötte a sötétséget, és úgy reátûzött, hogy szinte elállt a lélegzete. Nem is tudott ellentmondani neki, egy hét múlva szépen elbúcsúzott az atyafiaitól, és Andria felesége lett.

A kõtörõ égbe nyúló sziklán lakott. A fából és vályogból összerótt házikót meztelen hegyormok párkányozták, s a csend állandóan olyan nyomasztó volt azon a vidéken, hogy Andria a tetõre egy szélkereplõt tûzött szórakoztatónak, csiripelõ famadárnak. Maga is többször félt ebben a kopár csendességben. Ember több napi járóföldre sem akadt. Mikor szürke hajnalban vállára vetette kõzúzó csákányát, s a fenyvesek között a vasúti töltés elé ment, sokszor megállt, s ijedten hallgatta szíve dobogását. Még madár se téved arra. A kietlen hegykatlanban egyedül a szíve dobogott életet akarva, életért kiabálva. Ez elcsüggesztette. Este azonban, mikor hazament, otthon találta az asszonyt, és megvigasztalódott.

Tíz évig éltek így, szótlanul, szomorúan, egyhangúan. A kõtörõ még soványabb és feketébb lett. Legalábbis hatvanöt évesnek látszott. Idõközben három gyermeke született, s a nyomor most már teljes erõvel rázta a törpe hegyi viskót. Az asszony megfõzte az ebédet, a vacsorát, ettek, lefeküdtek, és unták az életet, unták a munkát, unták egymást. Bianca örökösen fekete szoknyát, fekete kötõt és fehér blúzt viselt. A hegyi lakók lassanként fakóak, soványak, bizalmatlanok, érdesek és kegyetlenek lesznek, mert a szirtek színtelen egyhangúsága az embert is megkövesíti.

Esténként az asszony sandán tekintett az öregemberre.

- Hol a pénz, öreg? Elhozta-e a pénzt, amit ígért?...

Andria kétségbeesetten vágta le a csákányát:

- Nem látod, hogy egész nap töröm a hegyeket? Nincs, nincs.

Az asszony nevetett:

- Menjen maga, vénember. Becsapott, tudtam, hogy megcsal...

Ilyenkor a kõtörõ egy szikla peremére ült, és lelógatta lábait a szédítõ mélységbe. A gyermekei - éppoly feketék és soványak, mint õ - éhesen visongtak a fehér sziklákon, mint a kövisasok.

- Nézze a gyermekeit... Csupa piszok és rongy mindahánya. Mit csináljak velük?

A kõtörõ vállat vont.

- Miért nem szerez pénzt? - kínozta tovább az asszony. - Nem szégyenli magát?

- Nem lehet. Nem akarják...

- Kik?

Az öreg összeráncolta szemöldökét, és száraz ujjával a messzeségbe mutatott.

- Õk - mondta-, a hegyek. A hegyek kegyetlenek. Hiába töröm testüket a fejszémmel, a körmömmel, a homlokommal, visszavágnak, földre csapnak, összetipornak. Nem akarják...

- Buta beszéd - mondotta az asszony, és otthagyta. A kõtörõ maga köré gyûjtötte gyermekeit. Szeme sugárzott a félelemtõl, és erõsen átölelte õket. Aztán mesélt nekik a kõzáporokról, a hegyóriásokról, a vörös hasú, rémarcú sziklákról, akik agyonütik az embert, ha közelébe mer férkõzni, és maga is megijedt a mesétõl. Az alacsony kunyhóban valami ismeretlen vallás babonája kísértett.

Mikor künn zengett az ég, s villámok nyerítettek végig a völgyekben, az öreg sápadtan figyelt:

- Halljátok? A hegyek haragszanak...

Fájt neki az asszony kegyetlensége. Nem is ült le a közös vacsorához, hanem vágott magának egy darab kenyeret, s csendesen a sarokba kuporodott. Másnap azonban új kedvvel ment le a kõpokolba. Úgy érezte, hogy most gyõzni fog, és pénzt, sok pénzt visz haza az asszonynak. Lihegve, izzadva, nekipirosodva csapta a csákányát a sziklába, szemei szikráztak, lendülõ karjai majdnem kificamodtak, de a gõgös szirt hideg csengéssel kacagta.

- „Csak az asszony ilyen gonosz” - gondolta magában, és tovább dolgozott.

Az ebédjét egyik porontya hozta ki, mert csak késõ este ment haza, hogy ágyba dobja véres, öreg testét. Az arcán állandóan verejték ült, mintha könnyek lepték volna el, beesett szemei nedves tûzben égtek, jóllehet nem sírt, nem is tudott sírni sohasem. Vágta, verte, tépte, csikarta az irigy köveket, és egyhangú hegyi nótákat dúdolt hozzá.

A hónap végén megint kétségbeesetten szólt a feleségéhez:

- Nincs pénz. Nem bírom, nem bírom...

- Istentelen ember kelmed, azért nincs köszönet a munkájában. Mondja, mikor volt templomban? - faggatta az asszony.

- Régen, Bianca, talán akkor, mikor veled mentem a paphoz... Igazad van, imádkoznom kellene.

Azzal kiment. A templomba indult, de tétovázó, kimarjult lábai a hegyek közé vitték. A borús, novemberi alkonyat homályosan világította meg a völgyet. Ment elõre az alvó csendességben. Olykor kibukkant a szirtekbõl egy merev fülû, kõarcú manó, és lopva rásandított. Azután lenézett a szirtrõl. Egy fekete ruhás öregasszonyt látott, meggörnyedten, alázatosan, mintha nehéz köveket cipelt volna a hátán. A ruhája, csontos, gyökérszerû arca sziklaszínûnek látszott, s lassan, révedezve mászott elõre, mint a hegyek porszínû férge.

Andria szíve elszorult, s zavaros szemeiben babonás rajongás csillant meg. Szeretett volna megalázkodni, mint még soha, s lement a völgybe, a hegyek feneketlen mélységeibe. Körültekintett a szûk kõskatulyában, s a csupasz szirtfalak, a csend megbénították. A völgy legfenekén térdre esett. Azt hitte, templomban van. A jeges szelek vihorászva, vadul fütyültek, s a tûhegyes, karcsú szirtek úgy sivalkodtak, mint az orgonasípok. Mindenütt a hegyek, kövek õrülete lebegett...

Andria imádkozott.

Egy szikla felé fordult, melynek egyik dudorodása az emberi szemre hasonlított, és nézte, sokáig mereven nézte. Emlékeztetett ez a szirt a sörényes oroszlánra, meg a karthágóiak vicsorgó bálványaira is, de a kõtörõ ebben a pillanatban megértette, hogy az egyedülvaló, vért és életet kívánó kõisten áll elõtte, és leborult a földre.

Imádta a követ, az istent.

Az asszony egész éjjel várta otthon. Hajnali három órakor végre valaki kopogott az ajtón.

- Te vagy az, Pietro? - kérdezte Bianca.

- Én.

- Nem láttad az uramat? Még mindig nem jött haza.

- Nem is jön az. A sziklák között holtan találtam meg.

Az asszony kinyitotta az ajtót, beengedte a daliás olasz legényt, és elfújta a lámpát.

1907