TAMÁS BOSSZÚJA

Három legény kacagni kezdett. Széles szalmakalapjaikkal a távolba integettek.

- Jön a Tamás.

- Várjuk meg...

A tengerparton egy mélázó szemû, nagyon szõke fiú magyarázott valamit a fürdõorvosnak. Az orvos szórakozottan hallgatta, a tengerre bámult, és minden szavát túlságosan élénken - gyanúsan - helyeselte. Azután kezet fogtak, elváltak, s Tamás andalogva, lógó fejjel tartott a lányok felé.

- Ki ez? - kérdezte a szõke német lány.

- Nem ismered?... A Vaál fiú.

A kis kövér félrehúzta a szõkét, s a fülébe súgta:

- A bolond, a nehézségtörõs... Nem tudod? A múltkor kiugrott az ablakon, s beszökött éjjel a kertünkbe - képzeld csak - egy ingben, egészen fehéren, a holdvilágban. Mi az ablakon át néztük. Arcát a hold felé fordította, és a falra akart mászni, de a papa kiment, karon ragadta, és hazavezette. Alig bírt vele, mert ha rajta van a baj, erõs, mint egy bika. Aztán szegény még szerelmes is.

- Kibe?

- Belém. De ezt ne mondd el senkinek...

Tamás a pad elé ért. Mind a három lány vihogott, és egyszerre kiáltott:

- Gyere ide, Tamás. Csókolj meg.

A hosszú fiú unalmasan és kelletlenül, mintha csak nyújtózkodnék, átölelte a lányokat, és sorba megcsókolta õket szájon.

- Szervusztok, gyerekek. Mi az újság?

A fürdõn közte és a lányok között valami különös, pajtáskodó barátság fejlõdött ki. Az álmos szemû, szomorú, szõke fiú állandóan ott lógott az oldalukon, vitte a kabátjukat, a vendéglõben széket hozott, és pincért kerített nekik, amiért õk hálából tegezõdtek és csókolództak vele. Ebben a titkos szövetkezetben azután benn volt a fürdõtelep összes leánya, tíz-tizenkét éves rövidszoknyások, eladólányok, vénkisasszonyok egyformán. Szerették, csipkedték, kínozták mindnyájan. A jó fiú meg kutyahûséggel ragaszkodott hozzájuk, alázatosan, de bizonyos bárgyú közönnyel teljesítette parancsaikat, s egészben véve, úgy látszott, nagyon keveset törõdik velük. Ha nevettek rajta, leült egy padra, s megvárta, míg elmúlik a jókedvük. Máskülönben mind egyformán rendelkeztek vele, s nemegyszer elemi iskolás lányok is így szóltak hozzá:

- Menj hozzánk, drágám, és mondd meg, ma este csónakázni megyünk a Kendyékkel. Várj. Vidd haza a napernyõmet meg a kabátomat is.

A jó Tamás szótlanul elballagott, és különöseket gondolt a sötét erdõben. Szeme az éjben kigyulladt, és dalolni kezdett egy fájdalmas dalt - valami orosz népdalfélét -, melyrõl már messzirõl ráismertek a fürdõzõk. Ez a dal gyakran hangzott fel az erdõben, mindenki hallotta, de nem tudta senki, mert Tamás mások elõtt nem énekelte szívesen. Néha késõ éjjel tompán és szakadozottan a tengeren csendült fel, s ilyenkor csoportok verõdtek össze a mólón, a holdfényes víz messzeségében keresve a ladik világító vonalát.

- Halljátok? A Vaál fiú...

A fürdõvendégek féltek és nyugtalankodtak, de azért senkirõl sem beszéltek annyit, mint róla. Valóságos legendák képzõdtek körötte. Beszélték, hogy az apja, egy dúsgazdag lámpagyáros, csak azért küldte ide a nagybátyjával, egy kecskeszakállas, korhely agglegénnyel, hogy hamarosan tönkremenjen. A fiúnak borzasztó jelenetei voltak az apjával, s állítólag tudott is a szándékáról. Ámde errõl senkinek sem szólt, s titkait mindig makacs hallgatással õrizte.

A fürdõévad kezdetén, egyszer, amikor a tengert nyugtalan, fehér hullámok barázdálták, bement a vízbe, és eltûnt a viharban. Csak két óra múltán jutott eszébe a fürdõsnek, hogy utánanézzen. Riadtan vette észre, hogy a kabinjában még ott lógott a ruhája, a láthatáron pedig a nyugtalan víz már összeölelkezett a szürke esõvonalakkal. Rögtön nagy csónakkal indultak utána, az egész fürdõközönség talpon volt, s keresték-kutatták egész éjjel, eredménytelenül. Senki sem hitte, hogy elvergõdhetett a közeli szigetig. Az apját Budapestrõl sürgönyileg lehívták, mindenütt elterjedt a hír, hogy a tengerbe fúlt. Végre két nap múlva, mikor már nem is keresték, egy reggel felbukott a vízben prüszkölve és fújva, sápadtan és lesoványodva, az erõs úszók nyugalmával, és paskolta, verte, sodorta, visszaköpte a reátajtékzó hullámokat.

Olyan volt, mint valami hatalmas fóka.

Az apja, aki akkor már gyászruhában járkált a fürdõben, rögtön hazautazott, és meg se nézte a fiát.

Szánalom és rémület kísérte mindenütt.

Csak a lányok mulattak rajta.

Esténként rendesen elcipelték a strandra. Letelepedtek a fövenybe, s a középre ültették. Tamás fáradtan nézett maga elé beteg szemeivel, mintha nem érdekelné a kegyetlen játék.

Egy füllesztõ augusztusi este azonban õrült kedvük volt a leányoknak. Bukfenceztek a homokban, cigarettákra gyújtottak, tilos dalokat énekeltek, amiket máskor remegve susogtak egymás fülébe. A tenger némán nyúlt el, mintha valamire várt volna. Tamást kézrõl kézre adták, ölelték, csókolták, csiklandozták. Egy kisleány kibontotta hajából a szalagot, s a nyakára kötötte, a másik a kalapját nyomta a fejébe, s kezébe adta a piros napernyõjét. A hosszú fiú csak állt és várt, mit se sejtve, mint egy felszalagozott áldozati barom.

Ella, az ideges, nyúlánk leány magánkívül volt az örömtõl. Összetett kézzel rimánkodott:

- Énekelj, Tamás, nekünk. Neked oly szép hangod van.

- Énekelj! - hangzott fel kórusban.

Tamás habozott.

- Azt a szép dalt énekeld el, Tamás.

Egy kicsikét várt, nyelt, köhögött, aztán elkezdte szánalmasan rikácsoló, rekedt hangján:

Sötét vizek
Csapják hajómat...

A lányok befogták a szájukat. A parton a szúrós, kegyetlen, csúf lánykacajok félve pukkantak szét, mint a vizes rakéták.

Tamás elhallgatott. Mindent megértett. Lehajtotta a fejét, könnyei csurogtak. Szemében apró, hideg szikrák villámlottak fel.

- Mért nevettek, ti buták?... Ti akartok engemet kinevetni?

Erre azután már dörögve, harsogva, tombolva tört ki a nevetés és a taps:

- Nagyszerû! Hogy volt, hogy volt.

Ilyen kacagást Tamás még sohasem hallott. Hasonlított a vizek dörgéséhez, de volt benne valami ismeretlen, üres, rekedt és kegyetlen, ami nyomban megfagyasztotta a szívét, és megbénította izmát. A nevetéshullámok egyre emelkedtek, dagadtak, feltornyozódtak, körülgyûrûzték, s õ, mintha fuldokolt volna e kacaj-óceánban levegõért kapkodott:

- Engedjetek haza... Megfájdult a fejem.

Ettõl az esttõl kezdve azután sanda bizalmatlansággal nézett a lányokra. Fenntartotta a régi barátságot, tegezõdött velük, de lehetõleg kitért az útjukból, s csak késõ éjjel nézett ki a partra, hosszú lépéseivel végigjárva a mólót, azután lefeküdt, s másnapig nem is mutatkozott. Szüntelenül várt és lesett, mintha valami titkos bosszú gondolata rejtõzött volna szûk koponyájában.

Hogy mi forrott benne, senki sem sejtette.

Tamás azonban okos és vigyázatos volt, és tudta, mit tesz. Egy órakor, a kéjes, buja és izgató hõségben kiszökött az izzó napzáporba... Az õ bolond, fájó feje jól érezte, hogy ez az a perc, amikor az ember pirosan liheg a feléje közeledõ vágyakra, és levetkõzve mindent, állattá lesz. A házak s a fák aludtak, a tenger odaadóan adta át magát a nap csókjainak, s a levegõ szúrt, mint az izzó pörnye. Benn a villákban a síkosra mosott, napfürdõben ellankadt nõtestek kéjesen nyújtóztak a puha pamlagon, és érezve a selyeming s a vékony pongyola cirógatását, azt álmodták, hogy egészen meztelenek. Az apró szájacskákban aranyvégû cigaretták forogtak, a szomjas ajak úgy szívta magába a füstöt, mintha tüzes férfiajkat csókolt volna sápadtra, véresre. Mámoros pillákra ólmos lázak, sötét vágyak nehezedtek.

Benn a mély utakon parázsosan vibráltak az árnyékok. A nap az ágak tûzrostélyán babonás színeket csent a zöld sötétségbe. Olykor fehér fürdõpongyolák, rikító szalagú szalmakalapok, lila, sárga, bronzvörös fátyolok surrantak el a távoli horizonton, hazasietõ nõk, akik az úszástól kipirulva és elfáradva, nedves hajjal, viaszosvászon sapkáikkal és fürdõruháikkal a hónuk alatt, haza igyekeztek. Távol a locsolt út kavicsos pora valósággal füstölgött.

Mindenki menekült a forróság elõl. Csak Tamás várt. Az allén végre három leány alakja tûnt fel.

Õk voltak. A fürdõbõl jöttek.

Ella kócosan és sápadtan sietett elöl.

Tamás eléje rohant, félrevonta, s megcsókolta a meztelen karját.

- Szervusz, Tamás. Mért haragudtál ránk? - kérdezte a leány.

- Nem haragudtam. Én mindig szerettelek benneteket. - A leány meglepõdött, a fiú szemébe nézett, és fülig elvörösödött. Soha ilyen különös, ragyogó férfiszemet nem érzett még a testén. És Tamás még mindig nem engedte el a karját.

- Jöjj velem. Akarok neked valamit mondani. - A leány követte az erdõbe. A két másik leány kacagása, a missek angol beszéde távoli zeneként szûrõdött csak át a vastag fenyvesfalon. Leültek a homokba. Tamás félkarjával könnyedén átölelte a leányt, s mikor már minden nesz elmúlt, dühösen, bõszen szorították össze ajkaikat.

- Ülj le mellém, Tamás.

A leány megfogta a kezét. Azután arról kezdett panaszkodni, hogy egy tüske ment be a cipõjébe. Tamás udvariasan és óvatosan lefejtette lábáról fehér nyári cipõjét, a könnyû harisnyát, és megcsókolta a nyakát. Most már egészen kibomlott a haja, az arca kárminvörös lett, szédült...

- Ülj közelebb, Tamás.

A fiú félszegen továbbhúzódott.

- Nem érted? Jöjj ide!

Tamás felkelt a homokból, zsebre dugta a kezét, és ránézett.

- Miért?

- Akarom. Csókolj meg. Fáj a fejem. Ne hagyj el.... te szamár... te... te... Ölelj meg... akarom...

Tamás vállat vont. Lassan kifelé indult.

A lány lefeküdt a földre, és kiáltozni kezdett:

- Tamás, Tamás. Ne menj el... Jöjj vissza... - A fiú erre egyszerre kiegyenesedett. Orrcimpái reszkettek a haragtól:

- Igen? Tudd meg hát: nem kellesz... nem kelletek... gazok, bestiák vagytok mind. Értetted?

A hang fuldoklott már a zokogástól:

- Jöjj vissza... jöjj... csak egy percre...

Tamás még egyszer visszafordult. A magányos rengetegben egyedül látta a leányt. Gyönyörködött benne. Olyan volt, mint egy dühös, részeg menád. Szõke fejét lehajtotta a homokba, könnyei piszkosan folytak az állán, és zokogott halkan, fojtottan, fuldokolva.

Tamás arcán a káröröm, a bosszú, a férfi méltóságos daca tükrözõdött, s a hangja egyszerre vészesen süvöltõvé változott:

- Mért bántottatok?... Mért kínoztatok?... Most maradjatok magatokra, te, õk, mind, mind... buta, szegény, szerencsétlen leányok...

Azzal vigyorogva, fütyülve kirohant a napfénybe, a sárga és vörös színben égõ sziklák közé.

Felkacagott a napra.

1907