BOSZORKÁNY

Abban az idõben izgatott, zavaros mesékrõl suttogtak a kisváros házaiban. Már vége felé járt a farsang. A frissen esett hó bortól és vértõl piroslott. Kora hajnalban sápadt emberek részegen, hadonászva estek neki a kapunak, és a város vén korhelyét egy reggel a piszkos hóban megfagyva találta a sarki rendõr. Felkelt a nap, vöröses pára szüremlett szerteszét, s mindjárt ferde szájú, ijesztõ, síró álarcok vigyorogtak az emberre, annyi tarka ringy-rongy és bolond cafrang, hogy az ember fejéhez kapott, és szerette volna elhessegetni magától az eszeveszettség e víg gyászát. Este titokzatos emberek kukkantak be az ajtón, akikrõl senki sem tudta, bolondok-e, vagy csak bolondoznak. A gyerekek gyertyát gyújtottak a kivájt tökben, és rémült nevetéssel táncolták körül. Ez a nevetés elhangzott a nedves udvarokig, a kamrák és benyílók homályos mélységéig, s mindenütt fájó nyilallást keltett a szívekben.

Anna, a fiatal, fehér bõrû szolgálólány mindezt remegve nézte, és a szívére szorította a kezét.

Egy parasztszéken ült, a konyhában. Csend volt. A lámpa rápislogott az öregebbik cseléd durva arcára, mely figyelmesen, komolykodva nagybetûs könyv fölé hajolt. Látszott, hogy nem érti, mit olvas. Nemsokára le is tette a könyvet. Nagyot ásított, és száját eltakarta idomtalan, kivörösödött kezeivel.

- Nem fekszel le, Anna? - kérdezte tõle, míg elfojtotta az ásítást.

Anna a szentkép elõtt meggyújtotta a mécsest, és letérdepelt imádkozni.

Fiatal, szõke fejében továbbra is a farsang sötét mendemondái kavarogtak. A szomszéd cselédlány tegnap azt mesélte, hogy a pincében boszorkány járt, egy fehér, töpörödött vénasszony, aki úgy cincogott, mint a patkány. Azután felszökött a konyhába, sót kért, és az inas mellét véresre szívta. Mikor végre - bal kézzel - kisöprûzték, az ajtóban még egyszer visszafordult, és csúnya, szõrös kezével megfenyegette õket.

Anna nem bírta magát tovább türtõztetni, felkelt, az öreg cselédhez futott, és átölelte:

- Félek.

Sokáig bámultak a lámpa világába. Mind a ketten némák voltak.

Az óra sétálója nagy köríveket rajzolt a falra. Az öreg cseléd szürke szemei kémlelve meredtek reá. Anna felemelte tekintetét, s belebámult ezekbe az üres, szomorú szemekbe.

- Csak azt szeretném tudni, hogy igaz-e? - kezdte a beszédet Anna.

- Való igaz, lányom. Gonosz lélek kísért most mindenütt.

Anna összeborzongott. Elõvette az imádságos könyvet, ahonnan a szent zsoltárokat szokta énekelni. Hangja elcsuklott a félelemtõl.

A tûzhelyen egy fazék bugyborékolt, várták, míg felforr a víz. Az óra ketyegett.

- Te - szólt Anna rekedten -, láttad?

- Láttam - felelt a cseléd, és maga is megremegett a hangjától. - Mintha valami fehérség suhant volna el. Kétszer bólintott, aztán elment.

Keresztet vetett magára.

Aztán reszketve feküdtek le mind a ketten.

Anna félni kezdett. Félt az éjszakától, a sötét szobáktól, az üres terektõl; félt mindentõl. Ha esténként a kis benyílóba kellett mennie fáért-miért, mindig torkon ragadta ez az õrült, babonás félelem. A pincétõl meg éppen rettegett. A seprûk megett egy-egy boszorkányt sejtett, a sötét kút meg mint valami boglyas szörny meredt reá. A kamrák szûk rácsai közül ezer és ezer fehér boszorkányfog vigyorgott ki.

Anna már fényes nappal is félt. Nótázó kedve elmúlt, szeme beesett.

Egy este azután berohant a konyhába, és a fiókból kivette a széles pengéjû konyhakést.

A keblébe rejtette.

Farsang utolsó napja volt. A hegedûk álmosan cincogtak, a duhaj nóták lassan belefulladtak a borba és a mámorba. Az utcán széttépett álarcok hevertek.

Anna egy pillanatra betekintett a szalonba. A kályha kihûlt már. Az asztalon egy égõ gyertya szomorkodott, az ágyon, a széken egy frakk, egy mellény, egy-egy nyakkendõ.

Lement a pincébe szénért.

Sötét volt. Botorkált elõre. A nagy csendben hallotta léptei zaját és szíve hangos dobogását. Úgy vergõdött szegény kis szíve, mint fogoly madár a tõrben. A sötétség alakjai egy darabig rámeredtek, majd mozogni kezdtek, s ebben a mozgásban követte õket a pince, a ház, az egész világ, és aztán minden összefolyt a szeme elõtt.

Egy régi karosszék a homályban olyan nagyra dagadt elõtte, mint egy vén boszorkányégetõ vaskemence. Az ecetes üvegek várvívó óriásokká lettek.

Ijedten kérdezte:

- Ki az?

Senki sem felelt.

Elérte a kutat. Lábai alatt megzizzent a szalma. Újra hangot halott. Vagy képzelõdött?... Csak a szíve dobogása... semmi más. De megint egy mozdulat... Most már léptek közelegnek... tisztán hallható, suhanó léptek. Valaki jön.

- A boszorkány, a boszorkány.

A fekete, undok alak átkarolja erõs karjaival, és meg akarja fojtani.

Anna arcizmai kifeszülnek, orrcimpái remegnek, erei kékek a vértõl. A vére tûz.

- Most... most kell tenni...

Kétségbeesett tülekedésben a boszorkány utálatosan lágy, illatos kezeit lefejti magáról, de a birkózásban végül õ lesz a vesztes. Egyszerre felcikáz agyában a gondolat. Kebléhez nyúl. Görcsös ujjai õrült erõvel kapaszkodnak be a kés fokába, és a másik pillanatban mélyen repül a penge a húsba. A fekete alak hátraesik... Bordái ropognak... Valami csuklás és köhögés hallatszik, majd egy hörgés és egy sóhaj.

Aztán csend és sötétség.

Anna vár. Villogtatja kése véres pengéjét. A pince fekete és meleg, mintha híg vér öntötte volna el. A torka elfullad. Levegõért kapkod. Aztán elindul, rohan, menekül.

A konyhába ér, és nevet.

- Megöltem a boszorkányt.

Másnap ködös, hideg farsang utáni reggel. Üres poharak és kisírt szemek. A lerongyolódott, cifra jelmezek gazdátlanul hevernek, s szürke hamu szállong rájok. A korcsmákban síró leányok, leégett gyertyák. Gyász és szomorúság mindenütt. A pincében egy fiatal gyereket találnak, selyemmellényben, földes, vértõl átázott hajfürtökkel, kinyílt szemmel. Halvány, úri szája alázatosan csókolja a pince földjét.

1907