|
Novemberi esõ csapdossa a házakat. Az ügyeletes hivatalnok
egyedül van a kongó szobában, és járkál az íróasztalok között. Olykor leül egy
piros vonalos könyv mellé. Ír és vonaloz, azután átmegy a másik terembe, mintha
arról akarna meggyõzõdni, csakugyan magában van-e? Sehol senki. Üres fogasok és
üres székek. Most érzi elõször, milyen óriási, kietlen hely a hivatala, s
valami hidegség borzongatja át. Megnézi az óráját, és látja, hogy a kismutató
az egyes felé siet.
A szolga éjfélkor lefeküdt. Azóta semmi zaj se rebbent a
kaszárnyaszerû teremben.
Künn az esõ csendesen, feketén esik. Megdörgöli a szemeit,
beleásít az éjszakába. Az ólmos esõben elmosódó égbolt visszaásítozik rája, s
ekkor olyan, mint egy nyálkás, homályos szájpadlás, melybõl a házak fogsorként
vigyorognak ki.
Most már egészen türelmetlen. Mindig gyorsabban szalad át a
szobákon. Új, bélelt téli cipõi élesen csikorognak, lábai alatt öblösen döng az
emeleti padló. Ez a zaj jólesik neki, és ha megáll, még ijesztõbb a körülötte
terpeszkedõ csend. Dühösen nyargal egyik helyrõl a másikra, aztán minden cél
nélkül felhányja a vastag, hivatalos könyveket. A könyvekbõl porfelhõk
szállanak ki, és zajuk visszhangzik az üres szobákban.
Az esõ pedig hangtalanul hullik, a kályha zúgása
elcsendesül, a lámpák mozdulatlanul égnek. Benn a szobában is november van.
Semmi nesz.
A csend ráereszkedik a tárgyakra, és fagyos leheletével
birtokába vesz, megdermeszt, összefagyaszt mindent.
A sovány, fakó arcú ember egy darabig csendesen áll az ablak
mellett, megsimogatja homlokát, és idegesen rágni kezdi ritka, vöröses bajszát:
- Senki,
senki...
A bútorok
mozdulatlanul hevernek elõtte. Jórészt már mind aludni tért, a nyárspolgári
pamlag, a kövér karosszék, a lusta könyvállvány. Egyedül a kályha hortyog még,
de az is nemsokára el fog hallgatni, s akkor egészen magában lesz...
Odatelepszik melléje, és lesi a lélegzetét. A tûzrostélyon lomhán esik le
egy-egy parázsdarab.
Kinyitja a
kályhaajtót, és szürke, néma hamu mered a szemébe.
A
nyugtalanságtól már majdnem hangos sírás fojtogatja torkát. Bemegy az
elõszobába, hogy felkeltse a szolgát. A szolga azonban nincs ágyában; úgy látszik,
megszökött, s erre az éjjelre egészen egyedül hagyta. Idegesen visszabotorkál a
villanyfényes termekbe.
Egyszerre
hallja, hogy a falióra is megáll.
Erre
megijed. Az ijedtség azonban lassan szomorúsággá zsibbad benne, és arra
kényszeríti, hogy leüljön egy székre és reámeredjen a padlóra. Így ül sokáig.
Nem tudja, miért oly szomorú, csak érzi, hogy ez a sok holt tárgy, amin nincs
ott az ember forró keze nyoma, megöli õt, és vágyakozik zaj, élet, emberek
után. Csak rájuk szeretne nevetni, jó estét kívánni, csak a kezüket vágynék
megrázni. Csak egy hangot kívánna hallani. Csak legalább a saját hangját
hallaná, amint valakihez szól... Itt, ebben a halálos csendben azonban még
moccanni sem mer.
Amint így
tétovázik, rátekint a telefonra, és hirtelenül egy gondolat villan át agyán.
Odarohan és
csönget. Arca kiszélesül egy boldog, széles mosolytól. Füléhez szorítja a
kagylót, és hallja, hogy a lemez megreccsen. Szemét könnyek futják el, és szûk
agyában csodálatos gondolatok fakadnak fel. Olyanformát érez, mintha egy ember
lelke simulna az övébe, hisz egy kéznek kellett megmozdulnia, egy szemnek
kellett feltekintenie, hogy ebbe a kongó szobába, a félelem és rettegés
magányába az élet zaját küldje.
Erre a zajra azután felbátorodik. Hangot hall, meleg, puha,
muzsikás leányhangot, és a szoba egyszerre csupa édesség lesz és derû. Boldogan
veszi el a fülétõl a kagylót, a magasba emeli, és hagyja, hogy a hang
belenyúljon az üres homályba, mint egy eleven, meleg aranyfonál.
-
Bocsánatot kérek... - dadog a kishivatalnok... -, ezer bocsánat.
A kagyló
üde leánynevetést visszhangoz.
- Csak azt akartam tudni, hány óra... Goór Balázs beszél...
segédkönyvvezetõ a magyar bankban... Bizonyára zavarom nagysádot, de... azt
hiszem...
A hang barátságosan felel. A segédkönyvvezetõ most már
felmelegszik, és kipirul az arca. Füle szomjasan issza a lágy hang zenéjét, és
elgondolja magában, hogy a novemberi esõben az ázott drótokon most két szomorú
rabszolgalélek ölelkezik. A
sápadt leány is ott ül a lámpa mellett, és virraszt, mint õ. Regényt olvas.
Könyvébõl olykor-olykor feltekint, mikor egy erõs csöngetés riasztja fel. Feje
a forró villanylámpáktól fáj, szemei vörösek, alig várja a reggelt.
A könyvvezetõ vigasztalja:
- Ó, nálunk
is egészen így van. A hivatal ilyenkor barátságtalan és unalmas... Ezért
bátorkodtam, drága kisasszony...
Erre azután mindketten nevetnek. Vasárnap délutánra már
találkát is adnak egymásnak. A telefonba bemondják szomorú, igénytelen
életüket, és megvigasztalódnak. A szobába egy emberi szó remegése száll, és
szivárványosra festi a poros, kopott, elhagyott bútorokat, a lány pici füle
pedig valahol messze rubintpirosra gyúl a belémuzsikáló férfihangtól.
Egy órája beszélnek már, és alig tudnak elválni egymástól.
- Jó éjszakát... Még egyszer jó éjszakát...
A kis könyvvezetõ
leteszi a kagylót, és most már nyugodt.
Tele van a lelke verõfénnyel, s valami nagy érzés feszítheti
mellét. Máskor önzõ és ideges, még irigykedett azokra a kollégáira is, akik
nála jobb szivart szívnak, de most csupa nyugalom, bölcsesség és béke. Erõlködõ
szája szeretne himnuszt énekelni a diadalmas kultúrához, az emberhez, a
szeretethez, mely mindenüvé elhatol az õ meleg, vigasztaló szavával, de fáradt,
és inkább leül egy székre, a zöld ernyõs villamoslámpás mellé. Ott aztán
csendesen bóbiskolni kezd. Álmában arcát egy lágy hang simogatja, mint valami
puha, meleg selyemkendõ, és gyönyörû szépeket álmodhatik, mert vörnyeges
bajusza körül egy huncut, csendes mosoly játszik.
1907
|