A PAP

A komikus hét órakor megvacsorázott a színház épületében levõ vendéglõben. Kispörköltet evett, utána két almát, s fehér bort ivott, sok savanyúvízzel. Arca a vidéki városkában érdekes tanulmány volt. Itt ez az arc képviselte egyedül a kultúrát. Régi színészekre emlékeztetett, s mozdulatai bohó, vészjósló madarakat idéztek az ember eszébe, egy varjút, egy csókát. Különben õ volt a város legszomorúbb embere. Felesége két évvel ezelõtt csalni kezdte, aztán nem lévén vele eléggé erélyes, a szokásjog alapján egyre hevesebb ütemben csalta. Mindez nem látszott meg rajta. Társaságokban sikerrel utánozta a kakas kukorékolását, a kutyaugatást, a nõk bomlottak érte. Általában boldog embernek tartották.

Vacsora után a színházba rohant. Átment a homályos folyosón, hol állandóan a borjúpörkölt szaga kóválygott, melyhez nyáron az uborkasaláta és az ecet szúrós illata társult, s ezek a szagok összekeveredtek, megcsiklandozták a színházba járók orrát, azt a téves hitet keltvén, hogy a konyhaszag és színjátszás szervesen egymáshoz tartoznak.

Az öltözõben leült, háttal az ajtónak, s festeni kezdte magát.

Egyszerre kinyílt az ajtó, belépett egy hórihorgas, sápadt fiatalember, malaclopó köpönyegben.

- Te vagy az? - kérdezte a komikus visszafordulva.

A fiatalember nem felelt, végignyújtózkodott a kopott díványon, s karjával elfödte az arcát.

- Végem van - nyögte -, végem van...

A komikus rá se hederített. Ismerte barátját. Mélyen hajolt a tükörbe, szemhéját kormozta, szakálla szálait egyenként, óvatosan ragasztotta.

- Te - hebegte a neuraszténiás fiú -, én ma meg fogok dögleni.

A fiú tényleg betegnek látszott. Állán érdes borosták. Szemei körül az álmatlanság karikái. Csak imént ébredt fel, este, háromnapos züllés után. Az ágyban vacogva nézte a sötét, jégvirágos ablakot, a ködben égõ gázokat. Szája még keserû volt az alvástól. Szobájában a gyertya barátságtalanul világította meg a kályhát, a vörös terítõs asztalt, a mosdót. Macskazenés hangversenyt hallott most, mintha távolról csukott, kibélelt ajtókon keresztül egyszerre sok apró hegedû cincogna. Még az öltözõben is azt hitte, hogy álmodik. Álmodja annak a kusza álomnak a folytatását, mely pillanatra félbeszakadt, de tovább bonyolódott, s most díványt álmodik, melyre rádõl, egy színészt, aki tükör elõtt festi magát, és beszélget vele.

- Nõ? - kérdezte a színész, és álla alól levette a törülközõt. Erõsen bekormozott szemöldökei összerándultak.

A fiatalember nem felelt, egy leányra gondolt, és aztán pisztolyára, mely a nadrágzsebében púposodott.

Vidéken, vidéki emberek képzeletében ezek az esték sötétebbek, mint másutt. A szerelem pedig mindennél tragikusabb. Ez ott nemcsak egy érzés, hanem minden. Talán a fülledt élet teszi, az emberek egymáshoz való közelsége vagy a kisvárosi díszlet, de õk a nõt végzetesebben látják, és értéke bizonyára kisebbedne, ha más környezetbe plántálnák. Elfelejtik, hogy másutt operákban, kertekben nyílnak az asszonyok, és a kertben millió rózsa van, melyeket alig lehet egymástól megkülönböztetni. Õk megállnak egy fotográfia-kirakat elõtt, kedvesük arcképét bámulják, s érzik ütõerük tragikus zengését. Ott lakik távol az egyetlen, utcák homályán, hol petróleumlámpás ég, s elfelejtik, hogy a földön vannak, és fejük fölött ég a Sirius is.

A színész mozdulatlanul nézte a fiatalembert. Amint így végighevert a díványon, csakugyan ijesztõ volt. Nyúlánk arcát elhagyta a vér, és a komikus megérezte, hogy zsebében pisztoly is van. Egyszerre távolinak tetszett ez a fiú, évek távolságán át látta feküdni szûk koporsóban, félrebillent fejjel, halotti orral, és látta az öltözõt is, a díványt is üresen.

- Baj van? - szólt a komikus, és felállott.

Gyönyörû szál tölgyember volt, körülbelül negyvenéves. Arca fáradt és mégis csupa mozgékonyság, az élet, a szépségben és mocsokban való hempergés megszentelte, finom fátyolt terített reá. Orra büszkén tört elõre, okos álla acélból volt. A rövidre nyírt, szõke haj egy kemény római katona képét idézte elõ, a két melegszürke szem csupa puhaság, szeretet.

- Megcsalt? - kérdezte szelíden.

- Meg - nyögte a fiatalember. - Elárult.

- Ez elõrelátható volt.

- Hiszen mindenre el voltam készülve. Amikor nyári bálokon táncolt, kimentem a parkba, és émelygõ gyomorral feküdtem neki a falnak. Az ócska keringõk orromat facsarták, mint a kénes gyufa bûze. Lovagjai pedig berúgtak a komisz muzsikától. Bundapálinka kell nekik, és cigányzene. Utálat.

A színész cingulumot kötött a dereka köré, óriási bojtokkal.

- Mégis milyen nyugodtan nézett mindig - folytatta a fiú. - Az arca egyszerû, hideg és becsületes. Majdnem közönyös. De emlékszem, hogy egy rajzoló két-három irónt eltört, sok kartonlapot széttépett, amíg meg tudott valamit fogni ebbõl a halálos nyugalomból is.

A komikus odament a szekrényhez, kivette ruháit. Valami operettben játszott. Piros szalagokat kötött magára, botosokban csoszogott, a sok ingtõl kövér volt.

- Ó, hogy szenvedek - jajgatott a fiatalember. - Ma este ébredtem fel. Milyen különös ilyenkor a város. Az emberek lassan-lassan járnak, alig hogy vánszorognak már. Az aszfalton, ahogy jöttem, egy kutyával találkoztam legelõször. Azt gondoltam, hogy én is ilyen névtelen vagyok, mint ez a kutya. Nem ismerem többé magam. A tükör elõtt állok órákig, nézem arcomat, meg kell állapítanom, hogy én vagyok. A szemeim sírnak. Én pedig utálom ezt az embert, szeretném szembeköpni a síró tükröt.

- Utazz el - vetette oda a komikus.

- Nézd - mondta a fiú -, vettem egy pisztolyt. Tudom, hogy nem merem megtenni, de jó, hogy itt van, azóta vagyok kissé nyugodtabb. Ha bezárnak egy szobába, toporzékolunk a dühtõl. Jó, ha nálunk van a kulcs. Mert akármelyik pillanatban kinyithatjuk az ajtót.

A színész megriadt. Összefont karral hallgatta. Aztán közel lépett hozzá, bibliás kenetességgel fejére tette kezét:

- Beszélj, beszélj, fiam.

A fiatalember tenyerébe temette arcát, és sírva fakadt. Ezalatt a színész végtelen erõket érzett gyûlni magában. Neki rendesen bohóckodni kell a színpadon. Most új szerep várakozott rá. Hangosan, kissé hamis pátosszal szólt:

- Csak sírj...

Aztán várt. Papi mozdulattal felgyûrte ingujját, mely kezeit egészen elfödte, és folytatta:

- Csak sírj. Ne szégyelld a könnyeket. Csak zokogj. Sohase láttalak így. Csak szenvedj, s érezd át, mit jelent ez a szó. Minden, ami kezdettõl fogva volt ezekért a nagy percekért, a megtisztulás pillanataiért teremtõdött, hogy leborulj a földre, és egy pillanatig bírd a szenvedés végtelen világát. A porba kell harapnunk, hogy felkelhessünk. Kezdj új életet, fiam, emeld fel a fejed, hisz tiéd az erõ, és tiéd az élet.

Berregett a villamoscsengõ.

Az ügyelõ benézett, jelezte, hogy a komikus jelenete nemsokára kezdõdik. A fiatalember felemelte fejét, és ránézett. Épp egy szalagot vetett a nyakára. Hófehér, aranyszegélyes ing lebegett rajta, fején ijesztõen magasodott a drágaköves, cifra papi süveg.

A fiú hátrahõkölt: egy pap állott elõtte, egy nagy pap, amilyent még sohase látott, egy óriási ember. Arca karminvörös, szemei úgy égtek, mint két kárbunkulus. Keményített ruhái egészen eltorzították alakját, kezei a vívókesztyûkben, melyeket a vidéki rendezõfantázia adott rá, ormótlanok voltak, ujjairól pedig bántóan villogtak a nehéz gyémánt-, rubin- és smaragdgyûrûk. Egy gazdagon felcicomázott keleti bálványhoz hasonlított.

Nézte a fiatalember, megreszketett, térdre roskadt. Azt hitte, magát Mózest látja a Sínai-hegy ormán, kinek arcáról az Úr dicsõsége lángol. Valóban a nagy pap, az örök ige hirdetõje állott elõtte.

A színész tovább játszott. Kitárta karjait. Rekedt beszéde erõs volt és kemény, de mégis szelíden ütõdött a füléhez:

- Menj haza, gyermekem, és halj meg az álomban. Feküdj le, temesd beléje eddigi életedet. Holnap nem is te fogsz már felkelni, de valaki más, ki tiszta, erõs és fiatal. Akkor majd elvétetnek tõled a te szenvedéseid, és megadatik néked a boldogság teljessége, minthogy igaz volt a te gyónásod. És boldog leszel, minthogy vagy már mostan is, és nem fogsz szenvedni, mert a szenvedés boldogság. És én téged most megáldalak. Megáldalak vétkes kezemmel, bûnös szavammal, a te elzüllött szomorú életedért, az egész világ, az emberiség örök fájdalma nevében. Menj békével...

A színész földig hajolt. Két hatalmas kezet érzett a fején a fiatalember, és visszaszállt belé a hit. De amikor feltekintett, az öltözõ üres volt. Nem tudta, mi történt vele.

Ekkor a színfalak mögé szaladt, és betekintett a színpadra. A nézõtéren dörgedelmes tapsorkán zúgott. Erõs görögtûzben egy embert látott, ki tárt karokkal szélesre tátott, komor szájjal hirdette az igét, s a földszinten, a páholyban, a kakasülõn összeremegtek a szívek. A pap prédikált, a nagy pap, elõtte pedig térdre borult az operettprimadonna és a kardalos leányok kórusa.

Lábainál hevert a világ.

1907

.oOo.