HOMÉROSZ

Homérosz 1906-ban született Athénben egy magas, sárga falú bérház negyedik emeletén, hol állandóan két felhúzó lift közlekedett. A kisdedet annak rendje és módja szerint megkeresztelték, s a keresztségben Fülöp nevet nyert.

Érette nem versengett hét város, de az apja és az anyja igen. Az apja fizetõpincér volt Athénnek egyik legforgalmasabb kávéházában, anyja pedig egy végtelenül bájos divatáruslány, ki különös tehetséggel tudta rásózni az athéni hölgyekre Párizs legmodernebb és legdrágább kalapjait. A szegény leány maga nevelte fel Fülöpöt. Beíratta az iskolába, a zenedébe és több tánctanfolyamra, a vívóiskolába adta, és zongorázni is taníttatta. A kisfiú fényes tehetségûnek mutatkozott, mindenütt kivált társai közül.

Szerette a magányt. Illatos alkonyatokon gyakran elbolyongott a fõváros füstjétõl és porától futva, a szelíd lankákon, s bámulva nézte, mint ölelkezik a fekete éjszaka s a piros alkonyat, mint kavarognak a távolság gõzében a hamvas, lila és kék árnyak, s a lehunyó nap fényködében szélesre nyílt, lázas szeme önkénytelenül is a régi istenek elmosódott alakját vélte felfedezni: Pallasz Athénét, a mennydörgõ Kronidészt, Íriszt és Hérát.

A langyos levegõben fehér felhõk úsznak. Csodálatos álom szállt a lelkére. Véres háborúkról, meztelen, fehér testû istenasszonyokról álmodott, és ajkán öntudatlanul csendültek meg az elsõ édes daktilusok.

Homérosz költõ lett. A görögök és trójaiak nagyszerû háborúját akarta megírni, mely éppen szemei elõtt folyt le.

Idõközben azonban változtak az események. Szegény Homérosznak meghalt az anyja, s õ már nem volt képes fenntartani magát azokból a szûkös fillérekbõl, miket a tanítással keresett. Egyet gondolt, s beállt a szerkesztõségbe. Újságírónak csapott fel, de azzal a tervvel, hogy a hõskölteményét azért meg fogja írni.

Homérosznak elõször tetszett a lázas szerkesztõségi hajsza, a pazar fényt szétszóró villanyoskörték, a csörömpölõ telefonok, a frissen nyomtatott lapok, melyekben tisztán és rendesen olvashatta mindazt, amit alig egy félórával elõbb kuszán papírra vetett. A kávéházba járt, délig aludt, bohémkedett, de a lelke tele volt még szûztiszta naivsággal és poézissal. A marólúgot ivott cselédlányokat érzékenyen búcsúztatta el az árnyékvilágtól, s ha egy tûzrõl kellett beszámolni a hírrovatban, valóságos böcklini színekkel festette le a romboló vörös elem garázdálkodását.

Idõvel azonban megtanulta a lelketlen, fás stílust, s eszébe sem jutott, hogy költõi képekkel okvetetlenkedjék. Megtudta, hogy minden színész, bármint hasogatja is a színfalakat, „jeles”, minden unalmas felolvasás „kiváló érdekességû”, s minden félkegyelmû csúszómászó „társadalmunk illusztris tagja”. Homérosz már villámgyorsan írt, s egyik legtalentumosabb újságíróvá küzdötte fel magát. A szedõgyereknek hanyagul szólt oda:

- Ciceró! Garmond! Nonpareille!...

- Tördelni...

Egy év múlva fõszerkesztõje lett az Athéni Hirlap-nak. Ekkor már eszébe sem jutott, hogy a bolond istenek és véres lándzsájú hõsök perpatvaráról és csetepatéiról írjon érdektelen, pattogó ritmusú költeményt. Minden hexameternél többre becsülte a szenzációt. Csodálatosan finom szimatja bámulatosan kifejlõdött, s senki sem volt ügyesebb az államélet pikantériáinak felhajszolásában és kiszínezésében, mint õ. A politika különben is végtelenül érdekes volt. A görögök súlyos politikai komplikációk elõtt állottak. Trója még mindég keményen tartotta magát. A görög államférfiak személyeskedése és oktalan egyéni hiúsága a helyzetet valóban válságossá és bonyolódottá tette.

A homloktérben Akhillész, egy kövér nyakú athéni ügyvéd állott, ki sértett önérzetében „teljesen visszavonult a politikai élettõl”. Visszavonulásának igazi okát mély homály borította.

Homérosz azonban mint igazi, vérbeli újságíró ennek is végére járt. Kipuhatolta, hogy Akhillész úr haragjának oka nem más, mint Briszeisz, az athéni opera bájos dívája, kit Agamemnon úr, régi vetélytársa, elhódított tõle.

Ezt a kulisszatitkot Homérosz természetesen kellõ tapintattal és gráciával szellõztette is becses lapjában, az Athéni Hirlap elõfizetõi pedig napról napra szaporodtak. A nyomdában alig gyõzték a munkát.

A követségek, az ünnepi küldöttek egymásnak adogatták Akhillész fogadószobájának kilincsét. A nagy államférfiú azonban hajthatatlan maradt. Homérosznak, ki többször bátorkodott meginterjúvolni a kiváló politikust, mindig csak azt felelte, hogy „a helyzet komoly, de kulcsa egyáltalában nincs az õ kezében”.

Egy alkalommal azonban, midõn Akhillész reggeli kávéjával a harctéri tudósítást olvasta, az elesettek között találta Patroklosznak, az õ kedves, pezsgõzõ cimborájának nevét is. Olthatatlan haragra gyulladt. Homéroszt magához hívatta, s bizalmasan közölte vele, hogy a megváltozott idõk sürgetõ szózatának engedve újra kilép a politika küzdõporondjára.

Másnap Homérosz fényes lapot adott ki. A vezércikkben ragyogó dialektikával kifejtette, mily jelentõs változásokat hoz Akhillész közbelépése a görög politikára, s talán egész Görögország jövõjére. A politikai hírrovatnak ezt a szenzációs címet adta: A militarizmus garázdálkodása. Therszitészt, a folyton locsogó és obstruáló politikust egy pompás krokiban gúnyolta ki. A lapot természetesen pár óra alatt elkapkodták.

Egy este Homérosz mint õrült rontott a nyomdába.

A harctérrõl végtelenül izgalmas híreket hozott.

- Akhillész megölte Hektort... Különkiadást adunk!... Holnap húsz oldalon jelenünk meg, gyerekek.

Egy óra múlva az athéni rikkancsok hanyatt-homlok rohantak szét az utcákon.

- Rendkívüli kiadás!! Hektor halála!

A fõváros közönsége lázas izgalommal olvasta a friss újságot.

Homérosz híre így napról napra nõtt. Lassan-lassan beválasztották az újságírók szövetkezetébe, a hírlapírók országos egyesületébe, sõt pár év múlva az újságírók nemzetközi egyesületének tiszteletbeli elnöke lett.

Késõ aggkorában halt meg.

A hivatalos szónokok megindultan búcsúztatták el „a talentumos, vérbeli, színes tollú hírlapírót, az újságírás atyamesterét”.

A koporsónál azonban senki sem emlékezett meg egy félbenmaradt, nagyszerû költeményrõl, melyet egy ábrándos ifjú tervezgetett szivárványos, aranyfényû alkonyaton, Attikának egyik szagos, virágillatos völgyében.

1906