ORRVÉRZÉS

Egy órája tart már.

Bellával a virágos töltés mellett jöttünk ide az erdõbe. Jókedve volt, és kacagott, mikor a lepkefogásnál az aranyos, tarka kavicsokon elcsúsztam.

Hogy kibuggyant az elsõ langyos vérhullám, azt hittem, mindez csak bolondság. A zsebkendõm megtelt piros, forró, nyúlós vérrel. Gondoltam, majd csak vége lesz. Bella ide akarta adni a zsebkendõjét, de én nem fogadtam el; mentünk lassan tovább, s õ olykor halkan trillázott, vagy dalolt. A vérem pedig kitartóan csöpögött, mint a végeérhetetlen, síró õszi esõ.

Azóta folytonosan dõl a vér - egyre jobban és jobban. Körülöttem sóhajtozik a bakacsinszínû, lázas nyári este, az aludni térõ mezõ. A szénaillat ráfekszik a mellemre, s fojtogatóan édes balzsama egészen megrészegít. A nyári ég különösen fekete, s olyan izzók és nagyok rajta az aranycsillagok. Minden csupa nehéz lélegzés és pihegõ sóhaj.

A vércsermelyek egyre csörgedeznek...

Mit tegyünk? Leülünk ide a barna erdõ alá egy tisztásra. Jó ülni és feküdni. A járás már valósággal utálatos. Oly komikus a lábakat folyton csak emelgetni, lihegve elõretörni, s most valóságos boldogság így nyugodtan lenni. Úgy érzem, mintha bágyasztó, langyos olajjal mosogatnák a tagjaimat.

Fáradt vagyok, mondom, s arról bolondság is beszélni, hogy innen a tölgyesbõl beérhetünk a városba, hisz tudod, szaladva három egész óráig jöttünk ide. Ha a kocsi nem jön erre, vagy valami ostoba véletlennél fogva hegedés nem képzõdik az orromban, el vagyok veszve. Az orvosbarátaim ugyan biztosan kinevetnének, ha most látnának; fejemre olvasnák a statisztikájukat, és biztatgatnának, hogy így csak a legszerencsétlenebb himpellérek vérzenek el. De mit ér az most nekem? Állj ki, Bellám az országútra, less egy kósza kocsit, s ints neki, mint a Robinzonok a hajóknak. Kérj és rimánkodj, mondd, hogy egy emberéletet kell megmenteniök. Menj. Addig megleszek magamban.

Az én pünkösdi kirándulásom, úgy látszik, nagyon furcsán fog végzõdni. Talán ez az utolsó is. Bella hajnalban leveti a fehér ruháját, s feketét ölt. Sápadt arcához kitûnõen fog illeni a sötét szín.

Nagyon nehéz megbarátkoznom azzal a bárgyúan egyszerû gondolattal, hogy meg kell halnom, itt, a szabad ég alatt, olyan bajban, amin a legutolsó falusi felcser is pár perc alatt tudna segíteni. De mindig természetesebb lesz. Az ember valami nagyszerû halálról álmodozik, mely heroikus és kikerülhetetlen. Mindig azt gondoltam, hogy vagy a harctéren lövik át a koponyámat, vagy egy vonatszörny roppantja szét a derekam csontjait, s megesz, mint valamely kegyetlen vastigris. De mindez álom és ostobaság volt. A halál nem érdekes és megnyugtató, hanem mindenkor közönséges.

Az orrom vérzik, és most kapkodok a levegõbe, segítségért kiáltok. Sírok.

Csak ilyen nagy hõség ne volna! A fekete éjszaka nyugtalan és rémekkel van tele. A köveket, a kavicsokat belsõ láz emészti, ideges melegség fut át a lombokon, s egymáshoz simulva, lihegve alszanak. Az erdõ olykor-olykor hánykolódik, megfordul, mint a lázbeteg az ágyában. Mindenütt tompa homály és fekete vér mered a szemembe.

Szegény Bellám... Csakhogy itt vagy újra. Ugye meguntad a várakozást, s visszajöttél nézni, hogy mint vagyok? Vizet is hoztál, amint látom, egy kis fehér kancsóban, te áldott. De mondd, kik jönnek utánad? Ki az a nagy bajuszú parasztgazda, s miért ez az üveglámpás, a tál és a víz? Tegyék le ide. Hadd mosdjak meg egy kissé, úgyis olyan maszatos vagyok, mintha embert öltem volna.

Az öreg bácsi leül egy kõre, és nézi, mint csinálok. Aztán nyugodtan elõveszi kostökét, megtömi pipáját, meggyújtja a lámpásnál, kiköp, és az éjszakába bámul. Milyen nyugodt!

Bellára tekintek, és kérdezem tõle, nem jött-e kocsi. Ijedt és esengõ szeme feleli, hogy nem.

A hideg víz kissé felfrissített. Azt hiszem, hogy ki is bírom reggelig, ha nem gyengülök el jobban. Csak a fulladás ne fenyegetne. Annyi fekete, megaludt vér nyomja szájpadlásomat, a garatomat, hogy alig látok és hallok már.

A számat nehéz felnyitni, beszélnem is kín már. A fehér tálra egymás után csorognak a sikamlós, rubinpiros cseppek. Nézem, mint alvadnak meg. Egy darabig pirosak, mozgékonyak, sejtjeik élnek, aztán lassan meghalnak és megfeketülnek.

A fejem zúg. Az ereim reszketnek. Azt hiszem, hogy mindjárt meghalok.

Most új rohamom van. A vér csak úgy dõl az orromon, s a számon is. Ó, ez rettenetesebb, mint a vízözön volt. Ez a vérözön. A vérhullámok sisteregve, nyögve hömpölyögnek mindenfelé, elöntenek bércet, mezõt, s én megfulladok a haragos, piros véróceánban, mely az én szegény szívembõl folyik ki.

Prüszkölve, köhögve öklõdöm és vérzem.

Iszonyú! Iszonyú!

A hajnali, hideg szél csodásan zúg. Takarjatok be, mert fázom. Az égboltozatra felcsap a szélroham, ráfúj a csillagokra, s ezek, mint valami hitvány mécsek, egyszerre elalszanak.

A napsugár kékre festi a fekete ég peremét. A tanyai kakasok távol álmosan kaparászva és bóbiskolva kukorikolnak. A sugarak lassan borzonganak, úgy hallom, csengenek is, akárcsak az üvegszilánkok, mikor a földre hullanak. Reggel van már, pirospünkösd utáni rózsaszínû hajnal.

Milyen friss, üde minden, s én mégis olyan halálosan beteg vagyok. Segítsetek rajtam. Emeljetek magasra, vagy rázzatok, szorítsatok, ahogy bírtok, de segítsetek - az isten szerelmére!

Most megint mintha jobban lennék. Távolról halk, daloló harangszót hallok. Egyre jobban erõsödik, s már zúg, bömböl, fülsiketítõen harsog, mintha a harangtoronyban lennék. A szavatok már nem is értem a nagy zsongás-bongástól, csak szájatok mozgását látom néha, hogy fáradtan feltekintek a vizestálból. - S mindig többen vagytok itten.

Az angyalok fönn dalolnak, és én egészen jól hallom halk, fehér dalukat.

Bella, te halvány lány, téged is látlak. Állj elém. Olyan vagy, mint egy fehér angyal. Te szomorú halálangyal! Te pünkösdi álom!...

Ne sírj. Lásd, én türelmes vagyok. Lehajtom véres fejemet a halvány tálra.

Várok.

1906