A VONAT MEGÁLL

1.

A csengettyûk álmosan berregtek az állomás udvarán. A kis pályaudvart eltakarta az éjszaka. Néhány sovány nyárfa meg pár fûzfa magasodott csak ki a homályból. A vidék némán temetkezett.

Határozatlan körvonalú alakok jelentek meg a petróleumlámpák alatt, és szótlanul vesztek el a pályatest mellékutain. A tücskök a bágyadt mezõkön cirpeltek. Rekedt hegedülésük összeolvadt a csengettyûk zajával. A sötétben csak a sínek vonalai látszottak, ahogy a töltésen elnyújtózkodtak, mint hosszú, végtelenül hosszú fekete szalagok.

Ida egy kopott, sárga padon ült.

Az éjszakát nézte.

A holt ugarakról jövõ altató csendesség elbágyasztotta. Ez volt a mulatsága. Mióta apját, az állomásfõnököt idehelyezték Budapestrõl, nem is volt más szórakozása. Unta a környezetet. Inkább magába vonult. Félreült és álmodozott. Szemét lehunyta, két fogsorát egymásra szorította, és a fantáziáját szabadon hagyta csapongani.

Milyen is lehet a város? Próbálta elképzelni. Egyszerre csakugyan eléje lépett egy kép. Egy színes báléjt látott. A pezsgõ jeges hullámokban csordult a vékony poharakba, a csája lángja táncolt a citromszeleteken, s õ a tánc legvadabb forgatagában lázfoltos arccal, dacosan meredt nyakkal forgott. Körülötte szürke ruhában öreg asszonyok ültek, s legyezõik mögé bújva suttogtak, róla suttogtak.

A feje szédült. Tûzpillangókat látott, fülei csengettek, és a szívéhez hidegség férkõzött.

Gyakran voltak ilyen álmai. Azután egyszerre visszaroskadt a valóságba, a piszkos, kicsi faluba, s az ébredés annál rettenetesebbnek tûnt föl. Milyen messze van a város.

De a látomás folytatódott. Újra látta a báltermet. Lila selyempamlagok kavarogtak elõtte, a díszciprusok hosszú árnyékot vetettek, s õ sajgó halántékkal táncolt végig a síkos parketten. Már nagyon fáradt volt. A táncosát megkérte, nyissa ki az ablakot. A kékülõ hajnal sötét felhõket hömpölygetett be, s eltakarta a lámpák fényszóró központját, ámde õk annál vadabbul száguldottak, s õrületes hajszában táncoltak tovább, tovább le a lépcsõkön, ki a külváros sötét utcáiba.

Mindez oly furcsa volt, hihetetlen, és mégis igaz. Távolban a folyó vize locsogott, s a sötét, örvényes víz egészen szobájukig feketéllett. Az ablakon a vérvörös alkony égett.

Egyszerre aztán a szobában találta magát. A férfi a lámpa fényében írt, Ida pedig betegen egy karosszékben gubbasztott. Csontjai fájtak, s rossz gondolatai voltak. Kívülrõl egy bársonyos hang hívta, és õ a férfira tekintett, nézte, hogy ír, s lassan kilopózkodott az ajtón. A folyosó szûk volt (alighogy éppen elférhetett benne), lihegve jutott el a kapuig, s már nyitni akarta, mikor megragadta egy ismeretlen, erõs lovag, átkarolta, és alkuvást nem ismerõ szeme villámot lövellt. Erre belülrõl egy hang csendben szólította, a férfi hangja, s úgy érezte, hogy valami hideg kígyó mart szívébe.

Ida a pad karjára támaszkodott, s végigsimogatta homlokát. Mióta ebbe a poros fészekbe szakadt, gyakran betegeskedett. Éjjel titkos hangokat hallott, árnyalakokat látott, álmai nappal is folytatódtak, s ilyenkor este a valóság összeszövõdött a képzelõdéssel.

Fölkelt a padról, s kihajolt a karfán, hogy nézze, jön-e vonat? A sínek között az apja egy lámpa elõtt állott. A várakozó utasok mindig nyugtalanabbak lettek. Végre megérkezett a személyvonat, páran leszálltak, a mozdony füttyentett, s gyorsan elrobogott.

A pályaház elsõ emeletérõl egy kövér, erõs asszony szólt ki:

- Ida, vacsorázni!...

2.

Pár hónap múlt el. Õsz lett.

Éjjelenkint nem tudott aludni. Kikönyökölt, s belebámult az átlátszó éjszakába. Holdfény szüremlett le az égboltról, és elöntötte a pályaházat s az egész falut. A törpe, fehér házak összeboruló tetejükkel olyanok voltak, mint a sírhalmok.

- Milyen csend van itt.

A küszöbön alvó kutyák csak néha mozdultak meg álmukban, s lassan-lassan a tücskök is álomba dalolták magukat. Hosszú árnyékokat vetettek a fák, s a távolban, egy dombon, a fakerítés mögött, karcsúan és kísérteties merevségben tört fel a templom tornya.

Ida torkát a sírás fojtogatta. Leborult az ablakpárnára. Hónapokig kínozta már a magány, s sírt, sírt a város után. Napról napra érezte, hogy gyöngül, s reggelenként ijedten nézte sovány, horpadt arcát a tükörben. Csúnyult. Nem bírta megszokni a vidéket, s vére sápadtan haldokolt.

Az utakon egy parasztember ment végig. Csizmájának minden koppanása felhallatszott hozzája.

A torony órája hármat vert. A fõvárosban most térnek haza az elegáns gavallérok izzadt gallérokban, elfáradtan, és a lányok kacagva rejtik el arcukat a párnákban, és nem tudnak aludni az ablakokba kandikáló villanyfénytõl. Minden kávéház világos még. Mindenki dalol, pezsgõzik és mulat. Csak neki kell itt maradnia az unalomban. Az apja meg az anyja már hájas parasztemberekké lettek, burgonyát termelnek, baromfiakról beszélgetnek, s bort szûrnek. Õ is parasztlány. Kikent és simára fésült hajjal megy majd sétálni, s a budapestiek szemébe nevetnek.

Az ég alja virradt. Itt-ott beszélgetés hallatszott. Egy pityókos parasztgazda trombitás bandával éjjeli zenét adott egy ablak alatt, s a lány reggeli pongyolában, mosolyogva nyújtotta ki a pálinkás üveget.

A pályán robogva, zakatolva vágtatott el a hajnali gyorsvonat.

Ida elment az ablaktól. Megnézte magát a tükörben. Csak a báléjek után volt ily halálosan sápadt. Vizet ivott. Szájában keserûséget érezett. Aztán, mielõtt lefeküdt volna, többször kinézett a gyorsvonat után, mely lassan-lassan egy hangtalan, fekete ponttá törpült. Csak a füstfoszlányok szállongtak még a levegõben.

3.

- Ida. Már megint...

Az állomásfõnök izgatottan nézett az elalélt leányra.

- Hagyd, kérlek - mondta az asszony -, látod, milyen fehér.

A vérmes ember levágta a villát. Felkelt az asztaltól, haragosan sarkon fordult és kiment.

A poharak ijedten csörömpöltek.

Ida halottfehéren, semmivé zsugorodva, a karosszékbe roskadt. A kövér asszony nagy szoknyasuhogással és kulcscsörömpöléssel rohant a konyhába ecetért.

Pár pillanat múlva a szobát szúrósan éles ecetszag járta be. A húsra ráfagyott a zsír. Az asztalon a legyek mászkáltak. A cselédek künn megették az ebédet.

Lenn a pályaudvaron a csengõk csengeni kezdtek, jelezve a legközelebbi vonatot. Az állomásfõnök a sínek között szivarozott. A tiszta levegõben egyenesen szálltak fel a szivar füstgöngyölegei.

Idába lassan-lassan tért vissza a lélek. Az anyja az ablak elé vitte a karosszéket, kinyitotta az ablaktáblákat, s rémüldözve csókolta ájult leányát. Ida mosolyogva bólingatott:

- Jobban vagyok már... Hagyjatok magamra!

A tokás, kövér asszony ilyenkor rendesen sírt még egy verset. Bement az éléskamrába, s szobákba, s lassan megfeledkezett mindenrõl. A cselédeknek kiadta a dolgot, átnézett a szomszédokhoz, vagy a szõlõbe ment. Az ura a pályaudvaron sétált, aztán a gépházban tekintett szét. Ida pedig egészen magára maradt. Újra fojtogatták a gondolatai. Átélte azt a borzasztó napot, azóta egy végtelenség múlt el, hogy idejöttek, s látta a döcögõ parasztkocsit, melyrõl azon az álmos hajnalon leemelték az õ bútorait. Most körülötte volt mind, a régi ágy, az ismert falszõnyeg (egy lepkét fogó gyerek van rajta), s a kályhán az aranyos, ízléstelen angyal. Szeretett volna sírni, toporzékolni, hogy szülei nyugalomban virultak. A szíve a torkában dobogott.

Öt óra felé rendszerint visszajött az apja s az anyja. A lámpát megtisztították és meggyújtották. Künn a konyhában szappant, szilvalekvárt fõztek, s a rézkotlában szalma között - egy vizes ronggyal leterítve - gõzölõdtek a befõttes üvegek. Azután átszállingóztak a szomszédok, s ozsonnára terítettek. A jegyzõné, egy durva bõrû, ízléstelenül fésülködõ asszonyka, napról napra a legfrissebb pletykákat szolgáltatta.

A kávé s a tej gõzölgött az asztalon.

Mindnyájan buzgón ettek. A jegyzõné mindent dicsért, testvére, a kövér bába, óriási kalácsokat kanyarított ki magának, s a puha tésztát az ujjával mártogatta a kávéba.

- Ida, miért nem eszel? - kérdezte az anyja.

- Nem vagyok éhes.

- Megint beteg - szólt megijedve, és az urára tekintett.

- Férjhöz köll adni - sipította a jegyzõné, s hamiskásan mosolygott.

Kisvártatva aztán bekopogott a református teológus, egy merev emberke, aki szorgalmasan felfelé fésülte a haját, mint egy gimnazista, s mindig hosszú szalonkabátban járt. Torkát erõsen összeszorította, hogy öblösebb legyen a hangja, s kedveskedve udvarolt a nõknek.

- A hölgyek... a hölgyek... Kérem, mindig a hölgyeké az elsõség...

A háziasszony szorgoskodott. Ozsonna után behozta a friss szappant, egy acéldróttal szétvágva, s mutogatta, mily fehér belül. Ida, amint csak tehette, berohant a szobájába.

„Mily utálatosak mind, mind” - mondogatta magában, s csaknem felsikoltott.

Leborult az ágyra. Az ablakon halvány fény szûrõdött be, esteledett. Nagy porfellegeket verve a nyáj jött haza a legelõkrõl, s a tehenek nyakán csendesen kongott a kolomp. A kapuk elõtt bõgött egy-egy elkésett tinó. A holdfény az út porát zöldre festette.

A másik szobában ezalatt a bor jókedvre hangolta a kis lelkészt, s egy pattogó magyar nótára gyújtott. Érces, vidám hangja messzire elhangzott. Ida ingerülten a zongorához futott, gyertyát gyújtott, s játszani kezdett. Beethoven volt elõtte. Régen nem játszott már - a hangjegyeket sem látta jól -, kalimpálva, bizonytalanul ingadozva ütötte a billentyûket, de azért a szonáta mégis kibontakozott. A mulató emberek hirtelen elnémultak. A szegény Ida pedig aléltan verte-ütötte a zongorát, és oly vágyat érzett, mint a sas, mely repülni szeretne, de nem bír, mert el van metszve a szárnya.

4.

Ablaka elõtt szüntelen zakatoltak a vonatok. Éjjel legédesebb álmából riadtan zokogott fel. A fekete mozdonyok pokoli dübörgéssel vágtattak. Ilyenkor egy ingben, ahogy volt, felugrott, s utánuk nézett. Csak egy lánguszály kígyózott még a sötétben.

Elmentek mind. Itt hagyták õt, s ezt a kopott, unalmas sárga állomást. Csak a vágyait küldötte utánuk. A fekete testû szörnyek pedig egyetértõen prüszköltek, mintha értették volna a szavát. De azért nem törõdtek vele, s mentek, mentek tovább, az emberek közé, az olajos acélcsuklók forogtak, a síp füttyentett, a föld reszketve dübörgött.

Szerette ezeket a piros szemû, kormos szörnyeket. Sokszor álmodozott, hogy egyszer majd elragadják innen, mint a griffmadár a kis gyermeket.

A kocsikban bizonyára boldog emberek ültek. Mindenható politikusok, miniszterek, kik a világ sorsát intézik. Gazdag kereskedõk, akik marokkal szórják az aranyakat. Nászutasok. A nõ megcsókolja az urát, aztán villogó fogaihoz emeli a pezsgõspoharat.

Mindenütt fény, nyugodtság, kényelem. A kupékban francia és török fölírások. A konyhában dolgozik a fehér turbános szakács; a pincérek sürögnek-forognak.

Arca egyszerre halálfehér lett.

Ha ez a gõgös vonat egyszer megállana...

5.

Az orvos a vállát vonta, s azt mondta, hogy adják hamarosan férjhez.

Ida napról napra fehérebb lett. Zavaros álmai voltak, nem beszélt, nevetségesen széles, keményített szoknyában járt, mint a falusi leányok. Krétát, sót evett, és ecetet ivott. Gyakran elkóborgott a mezõkön. Sárga cipõket hordott, és cigarettázott.

Egy sötét õszi délután nem volt maradása a szobában. Fárasztották, kínozták a régi bútorok, az unalmas, barna székek, az éjjeli szekrényen a vizespoharak, s azt hitte, megfullad. Magára vette barna kendõjét, s lassan megindult a sínek mellett ki a szabadba. Szürke, bágyadt szeme ragyogott, arcán halavány rózsák mosolyogtak, s piros szája úgy vonaglott, mint egy tûzszalag. Mellére fehér violacsokrot tûzött.

Ment, ment elõre. Kendõjét ledobta magáról. A szõlõkben piros levelek hulldogáltak. A sínek mentén elvirágzott pitypangok. Leszakított néhányat, és pehelylámpást játszott. Aztán leült a fûbe. A sínek összefolytak a szeme elõtt. Már a sárga állomás épületét sem látta.

A hideg vasrudakat ölelte. Fülét a kavicsokra szorította.

- Jön - mondta, és mosolygott.

6.

Az állomáson álmosan, unalmasan berregtek a csengettyûk. Az állomásfõnök ásítozva várta a gyorsvonatot.

Nézte, mint nõ a fekete pont.

Egyszerre azonban valami történt...

A mozdonyból egy kék zubbonyos ember kifelé hajolt, s a másik pillanatban az összes kocsik mennydörögve csapódtak egymáshoz. Az utasok kinéztek az ablakokból. Nem tudták, miért rántották meg a vészféket, micsoda szerencsétlenség történt.

A leány bizonyára ott feledte magát a sínen, és nem vette észre a vonatot.

Ablakok csapódtak a pályaházban, gyermekek sírtak, a személyzet forgolódott.

Az indóház elsõ emeletérõl, kezében egy bronz gyertyatartóval, sírva és kiabálva rohant le egy asszony.

Csak annyit lehetett látni, hogy a hatalmas mozdony hortyogva és ijedten fújva, csapkodva, mint egy nagy, apokaliptikus szörny, visszatorpant, és lihegve megállott, annyi év után elõször - most legelõször megállott a kopott, sárga állomás elõtt.

1906