VAKSÁG

Ének és harmonikaszó. A Ferenc József híd és az Erzsébet híd között teherszállító hajók, elõttük kíváncsi sétálók. Néhány otromba lámpás zavaros és piszkos világot vet a hajóban vacsorázó szerb legényekre. Este kilenc óra. A város a portól, a melegtõl egészen elfáradva, halálos bénultságban pihen a folyó partjain, s csak szokásból zörög már, szomorúan és kimerülten. Egy szó kell, hogy minden elnémuljon. A Duna-parti járdán lassan gyérül a közönség, a lépcsõkön egy-egy magányos alak komorkodik.

A PROFESSZOR ötven év körüli egészséges ember, ruganyos léptekkel jön, a vezetõjébe kapaszkodva. Klasszikusan nyugodt arc. Gyûretlen, vasalt szalonkabát, arany óralánc.

PÉTER. Erre, erre nagyságos úr...

A PROFESSZOR. Tudom a járást, fiam, csak hagyjon magamra. Csend. Sokan vannak ma?

PÉTER. Már mennek hazafelé.

A PROFESSZOR. Akkor jókor jöttünk. Menjünk le a vízhez. Ott még kevesebben járnak.

Lassan lefelé mennek, és azután megállanak.

A PROFESSZOR. Átlátni a parton?

PÉTER. Át.

A PROFESSZOR. Világos?

PÉTER. A hegyeken lámpák égnek.

A PROFESSZOR. A házakban is?

PÉTER. Ott is.

A PROFESSZOR. A gázlámpák is mind égnek?

PÉTER. Mint rendesen. De miért kérdi a nagyságos úr?

Csend, a professzor nem válaszol.

A PROFESSZOR. Mondja, feljöttek a csillagok?

PÉTER. Mind fönn vannak már. A hold is kel. Ma telt hold van.

A PROFESSZOR. világtalan szemeit az égre emeli. Hány óra?

PÉTER. Kilenc. Csend.

A PROFESSZOR. Gyönyörû este van. Lassan a szél is fújni kezd. Egy óráig sétálhatunk. Jöjjön, fogja a karomat. Jó, hogy eljött. Alig vártam a délutánt... Szeretem, ha pontos. Hogy ha ma nem jön, igazán nem tudom, mit teszek, mert látja, nagy átok az én szemgyöngeségem, és mindenki elhagyott.

PÉTER. A nagyságos úrnak nincs felesége?

A PROFESSZOR. Nincs. Magam vagyok, egészen, meg maga, Péter.

PÉTER. Más senki?

A PROFESSZOR. Senki. A takarítónõ, de az reggel korán jön, s csak egy óráig zörög a szobámban. Porol és szellõz, azután elmegy. Délben hozzák az ebédet. Aztán este jön maga. Addig ülök a sötét szobában, és nézek magam elé. Ez nagyon unalmas.

PÉTER. A sötét gyógyítja a szemet. A nagyságos úr is jobban lát, mióta...

A PROFESSZOR. Természetesen. Menjünk elõre, s megmondom, hol égnek a lámpák, ahogy szoktuk. Hol vagyunk?

PÉTER. A Ferenc József hídnál.

A PROFESSZOR. botjával felfelé mutat. Ott van a lámpa...

PÉTER. Itt egész sötét van.

A PROFESSZOR. Megtévedtem. Várjon, itt van, itt...

PÉTER. Most eltalálta a nagyságos úr.

A PROFESSZOR. Menjünk tovább. Nem unja magát, Péter?

PÉTER. Nem.

A PROFESSZOR. Miért olyan kedvetlen?

PÉTER. Nem vagyok kedvetlen. Ma sokat dolgoztam, és kifáradtam.

A PROFESSZOR. Igen, igen. Ha hazamegyünk majd, átadom a pénzét...

Zavart csend. Tovább mennek.

PÉTER. A gyáraknál vagyunk. Itt már nincs senki.

A PROFESSZOR. Álljunk meg. Nagyszerû. A folyó zúgását lehet hallani.

PÉTER. A kocsik sem zörögnek.

A PROFESSZOR. Hallani, amint a víz lassan ömlik tovább a tenger felé. Ezt azelõtt sohasem hallottam. Várjunk egy kicsit. Ez olyan különös, olyan érdekes, olyan szép. Sötét van már?

PÉTER. Egészen sötét van.

A PROFESSZOR. Nézzen a vízre. Milyen szép lehet most a Duna... a habok fekete csillogása... Mondja, hiszi-e, hogy én azelõtt sohasem járkáltam itt a Duna-parton? Soha, soha.

PÉTER. Pesten tetszett lakni?

A PROFESSZOR. Igen, és látja, nem jöttem ide soha. Nem volt idõm.

PÉTER. Nagyon sokat dolgozott a nagyságos úr.

A PROFESSZOR. Nem néztem meg semmit. Nem láttam semmit. A világot sem láttam, és mostan csak ez fáj. Soha, soha sem fogom látni többé. A zsebkendõjét keresi, s megtörli a szemeit. Csend. Üljünk le a parton, Péter. Leülnek. Itt már nincs kõ, csak fû, hûvös, kedves fû, kavics, meg meleg, porhanyó föld. Mikor gyerek voltam, akkor ültem utoljára így a földön, most pedig, látja, eszembe jut minden, minden, az egész életem, és olyan szomorú vagyok, mint mikor gyerek voltam, s egyedül járkáltam a mi szagos, nagy erdõnkben. Eszembe jut...

PÉTER. Tessék csak mesélni, majd én hallgatom.

A PROFESSZOR. Érti-e maga ezt? Megragadja a karját. Érti-e? Ötvenkét éves vagyok, és most hallgatom elõször a Duna zúgását. Éjjel a földön, a kõházak között? Nem, rettenetes-e ez? Fönn pedig a csillagok.... Egyszer, mikor kisgyerek voltam, eltévedtem az erdõben, s a fekete fák között hirtelen megláttam a sok-sok fénylõ tûzpontot, s akkor úgy tetszett nekem, mintha mindegyik egy nagy aranyalma lett volna. Ha pedig most elgondolom, hogy ugyanazok a csillagok vannak fölöttem... akkor valami olyan különöset érzek... akkor szeretnék kiabálni, toporzékolni... A földre feküdni és ölelni, csókolni a port, addig, amíg meghalok. Nem rettenetes ez? Ezen sírni, zokogni, ordítani kellene. Ezt maga nem érti, nem is értheti.

PÉTER. Értem. Nekem is volt egy testvérem, aki megvakult.

A PROFESSZOR. Figyeljen. Azelõtt is elmentem itt százszor, de nem állottam meg, hanem szaladtam valami buta cél felé. Miért? Magam sem tudom már. Könyvek voltak az asztalomon, emberek körülöttem, híres tudósnak tartottak. Éjjel a lámpánál a betûkön rontottam a szemeimet. Ezek a betûk, ezek a sárga papírok kiszívták a szemembõl a fényt meg az életet, s sohasem fognak rólam beszélni. Mostan meg itt lógatom a lábaimat a folyóba, bámulok a levegõbe, nézek, nézek, és nem látok. Leülök a földre a porba, mint ezelõtt negyven évvel, amikor még gyerek voltam.

PÉTER. Beszéljen, nagyságos úr. Csak a könyvekben lehet ilyen szépet olvasni.

A PROFESSZOR. Értse meg. Ezt szeretném leírni, kinyomatni, szeretném rekedtre ordítani magamat, hogy mindenki meghallja. Magának mondom el. Most minden eszembe jut. Látom magamat, amint egyszer erre jöttem. Akkor még nagyon siettem. December volt, fehér volt minden, a fák, a hegyek, a házak, a kabátomra tiszta, világos hó hullott, s minden olyan vakítóan tündöklött, hogy szerettem volna megállni, letérdepelni... Nem állottam meg, emlékszem, tovább rohantam, be a könyvtárba, a görnyedõ, púpos hátú emberek közé. Húszéves lehettem. Én is leültem közéjük, és bedugtam a fejemet egy vastag könyvbe. Emlékszem. Éjjel, mikor lefeküdtem, eszembe jutott az a nagy fehérség, amit nappal nem bámultam meg. Felkeltem az ágyamból, s ki akartam jönni, hogy megnézzem. Meggyújtottam a lámpát, felöltöztem. Az asztalomon ott feküdtek az írásaim. Elkezdtem olvasni, aztán írtam, aztán megint olvastam, egészen reggelig. Nem jöttem ki. S most mindez eszembe jut. És ez úgy fáj... úgy fáj, hogy szeretnék törni-zúzni, ölni... Ez az elveszett nap az én életem... Azután egy éjszaka, egy meleg júniusi éj... Azután egy õszi délután, mikor a piros, vékony fák között a Thukididészen dolgoztam... Csend. Péter?

PÉTER. Parancsol a nagyságos úr?

A PROFESSZOR. Figyel arra, amit mondok?

PÉTER. Figyelek.

A PROFESSZOR. Miért olyan bús, mért olyan szótalan?... Hová néz?

PÉTER. A vízre. Hosszú szünet.

A PROFESSZOR. Igaza van. Ez magát nem érdekli. Menjünk le.

PÉTER. Hová?

A PROFESSZOR. Le a vízhez. Egészen közel. Bele akarom mártani a kezemet. Csak egy pillanatra. Bele akarok markolni a homokba. Így... milyen hûvös a víz... milyen kedves... a szent víz... a nagy, tiszta víz...

Pacsál, és naiv szeretettel simogatja a hullámokat, mint a gyerekek az állatok szõrét.

PÉTER. Tessék vigyázni, egy hajó jön erre.

A PROFESSZOR. Érzem a hullámverésen. Mindjárt megyünk, csak elõbb megmondom, mikor ér ide. Várjon. Mintha látnám. Milyen lámpás van rajta?

PÉTER. Zöld.

A PROFESSZOR. Sötétzöld?

PÉTER. Halvány.

A PROFESSZOR. Halványzöld. Elgondolkozik. Milyen lámpákat lát még?

PÉTER. A túlsó parton egy kék láng, és távolabb meg egy piros.

A PROFESSZOR. Kék, piros... A piros láng olyan szép lehet... Mindig úgy szerettem... A feketeségben egy pici piros folt...

PÉTER. Most tessék figyelni, mindjárt itt lesz.

A PROFESSZOR. Látom. A hajó erõs zajt ver, a hullámokat felkavarja. Itt van... most... most... Most megy el elõttem a hajó!

PÉTER. Megint eltalálta a nagyságos úr...

A hajó csak késõbb halad el elõttük. Azután még hallgatják egy darabig, mint vész el a kerekek kattogása az éj csendjében. Szél kerekedik, meglóbálja a fák lombkoronáját, hullámokat ver fel, majd újra csend lesz. A professzor leporolja magát, kezébe veszi botját, megtöröli a szemeit. A bús golyók az égre néznek, s édesen fogadják az esti levegõ cirógatását. Távolban egy negyedik emeleti erkélyen - gyorsan és hangtalanul - vacsorára gyúl ki a villanykörte.

1907