ARANYFONÁL

Novemberi esõ csapdossa a házakat. Az ügyeletes hivatalnok egyedül van a kongó szobában, és járkál az íróasztalok között. Olykor leül egy piros vonalos könyv mellé. Ír és vonaloz, azután átmegy a másik terembe, mintha arról akarna meggyõzõdni, csakugyan magában van-e? Sehol senki. Üres fogasok és üres székek. Most érzi elõször, milyen óriási, kietlen hely a hivatala, s valami hidegség borzongatja át. Megnézi az óráját, és látja, hogy a kismutató az egyes felé siet.

A szolga éjfélkor lefeküdt. Azóta semmi zaj se rebbent a kaszárnyaszerû teremben.

Künn az esõ csendesen, feketén esik. Megdörgöli a szemeit, beleásít az éjszakába. Az ólmos esõben elmosódó égbolt visszaásítozik rája, s ekkor olyan, mint egy nyálkás, homályos szájpadlás, melybõl a házak fogsorként vigyorognak ki.

Most már egészen türelmetlen. Mindig gyorsabban szalad át a szobákon. Új, bélelt téli cipõi élesen csikorognak, lábai alatt öblösen döng az emeleti padló. Ez a zaj jólesik neki, és ha megáll, még ijesztõbb a körülötte terpeszkedõ csend. Dühösen nyargal egyik helyrõl a másikra, aztán minden cél nélkül felhányja a vastag, hivatalos könyveket. A könyvekbõl porfelhõk szállanak ki, és zajuk visszhangzik az üres szobákban.

Az esõ pedig hangtalanul hullik, a kályha zúgása elcsendesül, a lámpák mozdulatlanul égnek. Benn a szobában is november van.

Semmi nesz.

A csend ráereszkedik a tárgyakra, és fagyos leheletével birtokába vesz, megdermeszt, összefagyaszt mindent.

A sovány, fakó arcú ember egy darabig csendesen áll az ablak mellett, megsimogatja homlokát, és idegesen rágni kezdi ritka, vöröses bajszát:

- Senki, senki...

A bútorok mozdulatlanul hevernek elõtte. Jórészt már mind aludni tért, a nyárspolgári pamlag, a kövér karosszék, a lusta könyvállvány. Egyedül a kályha hortyog még, de az is nemsokára el fog hallgatni, s akkor egészen magában lesz... Odatelepszik melléje, és lesi a lélegzetét. A tûzrostélyon lomhán esik le egy-egy parázsdarab.

Kinyitja a kályhaajtót, és szürke, néma hamu mered a szemébe.

A nyugtalanságtól már majdnem hangos sírás fojtogatja torkát. Bemegy az elõszobába, hogy felkeltse a szolgát. A szolga azonban nincs ágyában; úgy látszik, megszökött, s erre az éjjelre egészen egyedül hagyta. Idegesen visszabotorkál a villanyfényes termekbe.

Egyszerre hallja, hogy a falióra is megáll.

Erre megijed. Az ijedtség azonban lassan szomorúsággá zsibbad benne, és arra kényszeríti, hogy leüljön egy székre és reámeredjen a padlóra. Így ül sokáig. Nem tudja, miért oly szomorú, csak érzi, hogy ez a sok holt tárgy, amin nincs ott az ember forró keze nyoma, megöli õt, és vágyakozik zaj, élet, emberek után. Csak rájuk szeretne nevetni, jó estét kívánni, csak a kezüket vágynék megrázni. Csak egy hangot kívánna hallani. Csak legalább a saját hangját hallaná, amint valakihez szól... Itt, ebben a halálos csendben azonban még moccanni sem mer.

Amint így tétovázik, rátekint a telefonra, és hirtelenül egy gondolat villan át agyán.

Odarohan és csönget. Arca kiszélesül egy boldog, széles mosolytól. Füléhez szorítja a kagylót, és hallja, hogy a lemez megreccsen. Szemét könnyek futják el, és szûk agyában csodálatos gondolatok fakadnak fel. Olyanformát érez, mintha egy ember lelke simulna az övébe, hisz egy kéznek kellett megmozdulnia, egy szemnek kellett feltekintenie, hogy ebbe a kongó szobába, a félelem és rettegés magányába az élet zaját küldje.

Erre a zajra azután felbátorodik. Hangot hall, meleg, puha, muzsikás leányhangot, és a szoba egyszerre csupa édesség lesz és derû. Boldogan veszi el a fülétõl a kagylót, a magasba emeli, és hagyja, hogy a hang belenyúljon az üres homályba, mint egy eleven, meleg aranyfonál.

- Bocsánatot kérek... - dadog a kishivatalnok... -, ezer bocsánat.

A kagyló üde leánynevetést visszhangoz.

- Csak azt akartam tudni, hány óra... Goór Balázs beszél... segédkönyvvezetõ a magyar bankban... Bizonyára zavarom nagysádot, de... azt hiszem...

A hang barátságosan felel. A segédkönyvvezetõ most már felmelegszik, és kipirul az arca. Füle szomjasan issza a lágy hang zenéjét, és elgondolja magában, hogy a novemberi esõben az ázott drótokon most két szomorú rabszolgalélek ölelkezik. A sápadt leány is ott ül a lámpa mellett, és virraszt, mint õ. Regényt olvas. Könyvébõl olykor-olykor feltekint, mikor egy erõs csöngetés riasztja fel. Feje a forró villanylámpáktól fáj, szemei vörösek, alig várja a reggelt.

A könyvvezetõ vigasztalja:

- Ó, nálunk is egészen így van. A hivatal ilyenkor barátságtalan és unalmas... Ezért bátorkodtam, drága kisasszony...

Erre azután mindketten nevetnek. Vasárnap délutánra már találkát is adnak egymásnak. A telefonba bemondják szomorú, igénytelen életüket, és megvigasztalódnak. A szobába egy emberi szó remegése száll, és szivárványosra festi a poros, kopott, elhagyott bútorokat, a lány pici füle pedig valahol messze rubintpirosra gyúl a belémuzsikáló férfihangtól.

Egy órája beszélnek már, és alig tudnak elválni egymástól.

- Jó éjszakát... Még egyszer jó éjszakát...

A kis könyvvezetõ leteszi a kagylót, és most már nyugodt.

Tele van a lelke verõfénnyel, s valami nagy érzés feszítheti mellét. Máskor önzõ és ideges, még irigykedett azokra a kollégáira is, akik nála jobb szivart szívnak, de most csupa nyugalom, bölcsesség és béke. Erõlködõ szája szeretne himnuszt énekelni a diadalmas kultúrához, az emberhez, a szeretethez, mely mindenüvé elhatol az õ meleg, vigasztaló szavával, de fáradt, és inkább leül egy székre, a zöld ernyõs villamoslámpás mellé. Ott aztán csendesen bóbiskolni kezd. Álmában arcát egy lágy hang simogatja, mint valami puha, meleg selyemkendõ, és gyönyörû szépeket álmodhatik, mert vörnyeges bajusza körül egy huncut, csendes mosoly játszik.

1907