MÁSODIK FEJEZET,

MELYBEN 1891. SZEPTEMBER 1-ÉN A VÖRÖS ÖKÖRBE MEGY,
ÉS OTT MEGISMERKEDIK AZ EMBERI TÁRSADALOMMAL

Ezernyolcszázkilencvenegy volt, szeptember 1.

Édesanyja reggel hétkor benyitott az udvarra nézõ, szerény lakás hosszúkás szobájába, melyben három gyermeke aludt: õ, az öccse meg a húga.

Lábujjhegyen suhant a hálós ágyhoz, lecsatolta a zöld hárászból bogozott háló rúdját, s a legnagyobb, hatéves fiának homlokát gyöngéden illette, hogy fölébressze. Ma elõször kellett iskolába mennie.

Az azonnal kinyitotta a szemét. Közvetlen közelbõl az anyja kék szeme csillogott elõtte. Elmosolyodott.

Vézna, vérszegény fiúcska volt, átlátszó fülekkel. Még mindig utolsó nagy betegségét sínylette, a mellhártyagyulladást. Annak idején több hónapig nyomta miatta az ágyat. Szíve már a jobb oldalán dobogott, már arról beszéltek, hogy mûtéti úton kell lecsapolni savóját, amikor váratlanul jobban lett, s a savó elapadt. Késõbb föllábadt, de akkor meg „idegeskedni” kezdett. Mindenféle bogarai támadtak. Félt a kendõs öregasszonyoktól, a kakastollas csendõröktõl. Félt attól, hogy édesapja - nem tudni, miért - fõbe lövi magát, s ilyenkor elõre befogta fülét a két tenyerével, hogy ne hallja majd a pisztoly dörrenését. Félt attól, hogy nem kap elég levegõt, s szobáról szobára járkálva különbözõ bútorokat ölelgetett, hogy az erõfeszítéstõl mellkasa kitáguljon, s meg ne fulladjon. Félt a koporsóüzletektõl s a haláltól. Nemegyszer megesett, hogy lámpagyújtáskor maga köré gyûjtötte övéit, és rendelkezett, hogy miképpen temessék el, kinek-kinek milyen játékát adják oda, ha éjszaka találna meghalni. Állapotát a háziorvos nem tartotta súlyosnak. Szülei mégis úgy tervezték, hogy az elsõ elemit inkább magánúton végzi el, s egyelõre nem adják nyilvános iskolába. Utolsó pillanatban másképp döntöttek.

Most ott ült az ágya szélén, az álomtól püffedt szemmel. Ásítozott és vakaródzott.

Tudta, hogy ez a nap elõbb-utóbb el fog következni. De nem hitte, hogy ilyen gyorsan itt lesz. Szerette volna valahogy késleltetni.

Ímmel-ámmal gyürködte föl hosszú fekete harisnyáit, melyek a lábain hurkássá csomósodtak. Álldogált a mosdótál elõtt. Bele-belemártotta és kivette kezét. Figyelte a víz színén remegõ fénykarikákat.

Anyja maga mosdatta meg. Tiszta inget adott rá. Kikészítette ünnepi ruháját, egy kis fehérrel szegett, sötétkék vászonruhát, melyet az õ régi blúzáról lefejtett, szív alakú nõi gyöngyházgombok díszítettek. Haját vizes kefével szántotta végig.

Kávét tett eléje ibrikben meg egy S-kiflit. Õ ma nem akart kávézni. Azt mondotta, hogy nincs étvágya.

Erre anyja a kezébe nyomta ábécéskönyvét, tábláját, palavesszõjét, s vezette az iskolába.

Az õszi nap már teljes pompájában tündöklött az alföldi város fölött. Parasztszekerek zötyögtek sárga porfelhõkben. Vonat füttyentett a kishídon. A piacon zsákokban árulták a piros rózsapaprikát meg a fehér száraz babot.

Bosszúsan tipegett anyja mellett. Merevnek, nevetségesnek, fõképp leányosnak érezte magát ebben a „legjobb” ruhájában, melyrõl tudta, hogy a legrosszabb, hogy olcsó és ócska. Szerette volna letépni, földre tiporni. De tudta, hogy apja szegény gimnáziumi tanár, s nekik nemigen futja különbre. Azzal vett magának elégtételt, hogy egész úton nem szólt egy szót sem.

Nagyon hamar a Vörös Ökörhöz érkeztek.

A Vörös Ökör az elemi iskola volt. A népmûvelésnek ez az egyetemes palotája onnan kapta merõben sajátos nevét, hogy valamikor a helyén egy düledezõ, ütött-kopott kocsma állott, melynek cégérjére egy vörös ökör volt pingálva. A viskó már egy emberöltõ óta leégett. De ennek a borissza városnak korhelyei még mindig szívesen emlékeztek vissza az itteni duhaj éjszakákra, s ezért kegyeletesen az iskolára is átruházták a kocsma nevét, mely ekképpen apáról fiúra szállt.

Amikor anyjával az iskola homályos elõcsarnokába ért, elhalványodott. Rájött a „nehéz légzés”. Szokása szerint egy oszlophoz dõlt, s teljes erejével magához szorította. Anyja lehajolt hozzá, megkérdezte, hogy mi baja. Nem felelt neki. Csak a kezét szorongatta, egyre erõsebben.

Fönn az emeleten volt az elsõ osztály. Egy barna szárnyas ajtó elõtt az anyja megcsókolta õt. Indulni akart. De õ nem engedte el a kezét.

- Félek - susogta.

- Mitõl félsz?

- Félek - ismételte.

- Ne félj, aranyom. Nézd, a többiek is itt vannak. Mindenki itt van. Hallod, milyen vidámak? Menj a kis barátaidhoz.

- Maradj - könyörgött, s az anyja szoknyájába kapaszkodott.

Az a szabadon hagyott kezével búcsút intett fiának, kisiklott elõle, lassan ballagott a folyosón. A folyosó sarkán elõvette zsebkendõjét, s megtörölte szemét. Még vissza is nézett rá egyszer, hogy mosolyával bátorítsa. De aztán hirtelen eltûnt.

A kisfiú egy darabig földbe gyökerezett lábbal állt, s várt-várt, anyja után bámulva. Remélte, hogy talán visszajön, és tréfa az egész. De nem volt tréfa.

Miután ezt megértette, s megértette azt is, hogy egyedül van, oly egyedül, mint még eddig sohase volt a földön, egész testét görcs szorította össze, mely leginkább a hascsikaráshoz hasonlított. Menekülni próbált. A fal mentén a lépcsõig lopódzott, ahol az elõbb oly rejtélyesen a semmibe foszlott az a szoknya. Ott egy lépcsõház tátongott, teljesen idegen és vigasztalan, kongó, szürke, visszhangos boltozattal. Ahhoz, hogy ide lemerészkedjék, halált megvetõ bátorságra lett volna szüksége. Tanácsosabbnak vélte, hogy a kárvallott emberek ösztönével inkább visszaosonjon oda, ahol elvesztette azt, akit keresett, a tanterem elé. Ezt a helyet már különben is megszokta egy kicsit.

A félig nyitott ajtó résén bekukucskált.

Gyermekeket látott, annyi gyermeket, amennyit együtt még sohase látott. Egy tömeg volt ez, a tömeg, hozzá hasonló, teljesen ismeretlen kisemberekbõl.

Nem volt tehát egyedül. De ha az imént azon esett kétségbe, hogy annyira egyedül van a világon, most még riasztóbb kétségbeesés fogta el, hogy ennyire nincs egyedül a világon, s kívüle még annyi-annyi ember él. Ez talán még rettenetesebb volt.

Mindenki egyszerre karattyolt. Hogy mit, azt nem lehetett kivenni. Mormolt a lárma, félelmetesen megöblösödött, dörgött, mint az égiháború.

Amíg így mélázott, valaki - egy felnõtt ember, akirõl nem tudta, hogy kicsoda - fölemelte, s betette a tanterembe. Ott állt, gyûrött kis kalapjával a fején.

Azt várta, hogy most valami csoda fog történni. Azt várta, hogy ez a sok gyerek mind-mind fölugrál, s a nevét kiabálja. Azt várta, hogy zsebkendõjüket lengetve üdvözlik õt. Csakhogy ez a csoda nem történt meg. Észre se vették.

Fejérõl lekapta a kalapot. Köszönt nekik, illedelmesen. Õk akkor se köszöntek.

Egy szoba volt ez, de nem olyan, mint a többi szoba, melyben díványok és függönyök vannak, hanem rideg, hivatalos, kopár. Három nagy csupasz ablakán barátságtalanul özönlött be a józan fény. A dobogón õrködött egy asztal. Mögötte feketén a tábla, sárgán a szivacs, fehéren a kréta. Elõtte peckesen és szigorúan a számológép, mint egy õrült. Körös-körül a meszelt falakon színes állatábrák, az oroszlán, a róka, kartonlapok, melyeken ilyesmit lehetett olvasni: em-ber, ál-lat, já-ték, mun-ka. Zavarában mind elolvasta. Négyéves kora óta írt és olvasott.

Osztálytársai már mind ültek. Õ is szeretett volna leülni valahova.

Az elsõ padokban szinte magától értetõdõen az „úrigyermek”-ek helyezkedtek el, földbirtokosok, városi tanácsosok fiai. Ezek a derûs, szöszke, pufók fiúcskák matrózruhát viseltek, keményített gallért, selyemnyakkendõt. Arcuk olyan volt, mint a tejbe ejtett rózsa. Illedelmesen, de önérzetesen vették körül a dobogót, akár az uralkodó irányzatot támogató kormánypárt a miniszterelnök bársonyszékét. Õ szintén „úrigyermek”-nek tartotta magát. Ennélfogva ajkára holmi idétlen mosolyt erõltetve feléjük közeledett, hogy letelepedjék az elsõ padba. Csakhogy ott már majdnem minden hely el volt foglalva. Helyet szorítani nemigen siettek neki. Egymással pusmogtak, mint bennfentes pajtások, s hûvös udvariassággal, kissé meglepõdve nézték a félszeg, késõn érkezett jövevényt, aki hoppon maradt. Egyesek kárörvendve mosolyogtak is.

Elszégyenülve és sértõdötten hátrafelé kullogott. Ha nem lehetett az elsõ padban a legelsõ - gondolta -, legalább az utolsó padban lesz a legutolsó. Ott az osztály végén parasztgyermekek tanyáztak, izmos, erõs lurkók, mezítláb vagy csizmában. Vörös zsebkendõjükbõl kirakosgatták elemózsiájukat. Fekete kenyeret, szalonnát falatoztak bugylibicskával, és görögdinnyét. Oda-oda sandított. Az áporodott szag, mely kipárolgott csizmájukból, ruhájukból, fölkavarta gyomrát. De azért szívesen leült volna közéjük. Tekintetével rimánkodott, hogy fogadják be legalább õk. Leste, hogy megszólítsák, hogy jelt adjanak. Ezeknek is egyéb dolguk akadt. Papírgalacsinokkal dobálóztak s papírgombócokkal, melyeket belülrõl szalonnabõrrel, görögdinnye héjjal béleltek ki, egy ilyen tartalmasabb papírgombóc épp a homlokán találta el. Az ijedtség nagyobb volt, mint a veszedelem. Õ azonban a falnak tántorodott. Ezen aztán mindenki röhögött, az alsóház is és a felsõház is, pártkülönbség nélkül.

Lelkében dühvel és bosszúval innen is elkotródott. Nem tudta, hogy hová menjen, nem tudta, hogy hová tartozik. Hát a kályha mellé állt, egyedül. Szégyellte, hogy olyan gyáva és ügyetlen. A kályha mellõl végtelen megvetéssel méregette ezt az egész analfabéta társaságot. Ha tudnák ezek, hogy õ mit tud. Tudta például, hogy az ember rendes hõmérséklete 37 fok, s akinek 40 fok láza van, az már alig menthetõ meg. Tudta, hogy van közönséges írás és gyorsírás. Tudta, hogy a kinin keserû, s az ipecacuana édes. Tudta azt is, hogy Amerikában most este van. Sok mindent tudott már. De õk nem tudták, hogy õ mindezt tudja.

A Vörös Ökör kisharangja a tetõn levõ fatornyocskában dallamosan gingallózott, jelezve, hogy nyolc óra, s mindjárt kezdõdik a tanítás. Amíg a harang csengett szaporán, lélekszakadva, oly búsan, mint az a harang, amely a haldoklókat siratja, elbúcsúzkodott mindentõl, ami kedves, az otthoni szobáktól, a kerttõl s annyira egyéni játékaitól is, a szappanbuborékoktól és a léggömböktõl. Az ájulathoz közel a hideg bádogkályhához támaszkodott.

Csönd lett. A küszöbön megjelent a tanító, egy köpcös bácsi, kurtára nyírott sötétszõke hajjal, igen bõ, porszürke ruhában. Akkorákat lépett, mint egy elefánt. A dobogóra gurult.

A tanító egyenként kikérdezte a gyerekeket, hogy kinek van táblája s palavesszõje, aztán arról beszélt, hogy mennyi szépet, nemeset, hasznosat fognak itt tanulni. De száján egyszerre elakadt a szó.

Tekintete megakadt rajta, aki a kályha mellett gubbasztott.

- Hát te mit keresel ott? - kérdezte feléje emelve nagy arcát. - Ki állított oda? Gyere csak ide.

A kisfiú majdnem szaladva a dobogó elé sietett. Rémülten, magából kikelve hadarta.

- Tessék engem hazaengedni.

- Miért - érdeklõdött a tanító.

- Nem akarok többé iskolába járni.

Az osztály hahotázott.

- Csönd legyen! - szólt a tanító. - Miért nem akarsz te iskolába járni?

- Mert engem itt nem szeret senki.

- Bántott valaki?

- Nem.

- Hát akkor mit kotyogsz összevissza? Nem szégyelled magad, te anyámasszony katonája? Otthon bizonyára elkényeztettek. Jegyezd meg, hogy itt te is olyan vagy, mint a többi. Itt nincs kivétel. Itt mindenki egyenlõ. Értetted?

Az osztály helyeslõen mozgolódott.

A tanító még egyszer rátekintett erre az ijedt kisfiúra. Ekkor látta, hogy az arca egész zöld.

- Rosszul vagy? - kérdezte tõle, lágyabb hangon.

- Nem.

- Fáj valamid?

- Nem.

- Na - mondta -, menj szépen a helyedre. Hol a helyed?

- Sehol.

- Sehol? - csodálkozott a tanító. - Hát ülj le valahová.

A kisfiú az osztály felé fordult. Arcok vigyorogtak feléje, sok-sok kis arc, mely egyetlenegy óriási, ijedelmes bálványarccá fancsalodott. Szédelegve botorkált ide-oda. Megint el kellett haladnia az elsõ pad elõtt, ahol nem volt számára hely. Valahol középütt talált egy tenyérnyi helyet, egy pad legszélén. Csak féllábával ülhetett le ide, úgy, hogy a másik lába az ûrben lógott. Mégis jobb volt ülni, eltûnni a szemek elõl, megsemmisülni a tömegben.

- Gyermekek - vezényelt a tanító -, vegyétek elõ a táblát és palavesszõt. Írunk. Az i betût írjuk.

Palatáblák zörögtek. Õ is a padra akarta fektetni palatábláját, de a mellette ülõ morcos, fekete fiú ellenségesen kifelé tuszkolta. Nem engedte írni.

Erre keservesen és hangosan sírva fakadt.

- Mi az? - szólt a tanító.

- Sír - jelentette a morcos, fekete fiú.

- Kicsoda?

- Ez itt, ni.

Minden gyermek feléje nézett. Sokan föl is álltak, hogy jobban lássák.

- Itatja az egereket! - kiabáltak.

- Csönd legyen! - csattant föl a tanító, s a nádpálcával az asztalra vágott.

Lejött a dobogóról. A kisfiú mellé állt. Megsimogatta arcát lágy, bagószagú kezével.

- Ne sírj - csitította. - Ülj be a padba. Egészen. Mért nem engeditek be? Itt még soknak van hely. Így ni. Tedd magad elé a táblát, vedd a kezedbe a palavesszõt. Törüld meg az orrod. Most írni tanulunk. Vagy te nem szeretnél megtanulni írni?

- De igen - szipogott a kisfiú.

- Nahát - mondta helybenhagyólag a tanító.

A táblára egy i betût kanyarított.

- Föl - vezényelt -, rajta, vissza, le, kereken el.

Palavesszõk visítottak, mint a kismalacok.

A tanító megint lejött a dobogóról. Végigsétált az osztályon, vizsgálgatta a táblákra rajzolt ákombákomokat. A kisfiú i betûjét is megnézte. Szép, finom i betût írt. Megdicsérte érte. Az már nem sírt.

- Hogy hívnak téged? - kérdezte tõle.

A kisfiú fölkelt. Valamit motyogott, nagyon halkan.

- Nem értem - szólt a tanító. - Mindig bátran és értelmesen felelj. Mi a neved? - kérdezte még egyszer.

- Esti Kornél - válaszolt a kisfiú, bátran és értelmesen.

1929