NEGYEDIK FEJEZET,

MELYBEN RÉGI BARÁTJÁVAL A „BECSÜLETES VAROS”-BA
TESZ KIRÁNDULÁST

- Szóval velem tartasz? - kérdezte Esti Kornél.

- Örömmel! - kiáltottam. - Torkig vagyok ezzel a sok becstelenséggel.

Beleugrottam a repülõgépbe. Zúgtunk, keringtünk. Oly örvénylõ gyorsasággal keringtünk, hogy mellettünk a kõszáli sasok elszédültek, s a fecskék vértódulást kaptak.

Hamarosan leszálltunk.

- Ez az - mondta Esti.

- Ez? Hisz ez is épp olyan, mint amaz.

- Csak kívülrõl. Belülrõl más.

Gyalogszerrel ballagtunk be a városba, hogy mindent tüzetesen szemügyre vegyünk.

Elõször az tûnt fel nekem, hogy a járókelõk alig köszöntek egymásnak.

- Itt csak az üdvözli a másikat - magyarázta Esti -, aki valóban szereti is, becsüli is az illetõt.

Fekete szemüveges koldus kuporgott az aszfalton. Bádogtányér az ölében. Mellén kartonlap:

Nem vagyok vak. Csak nyáron viselek fekete szemüveget.

- Hát ezt miért írta ki a koldus?

- Hogy meg ne tévessze az alamizsnálkodókat.

A sugárúton fényesebbnél fényesebb üzletek. Egy tükrös kirakatban ezt olvastam:

Lábrontó cipõk. Tyúkszem, tályog szavatolva. Több vevõnk lábát amputálták.

Színes, szemléltetõ kép mutatta, amint az ordító áldozat lábát két sebész óriás acélfûrésszel nyiszálja le tõbõl, s vére piros pántlikákban csorog lefelé.

- Ez tréfa?

- Szó sincs róla.

- Aha. Törvényszéki ítélet kényszeríti a kereskedõt, hogy így bélyegezze meg magát?

- Dehogy - legyintett Esti megvetõen. - Ez az igazság. Értsd meg: ez az igazság. Itt az igazságot senki se rejti véka alá. Az önbírálat ebben a városban oly magas fokra hágott, hogy ilyesmire nincs többé szükség.

Amint tovább haladunk, egyik bámulatból a másikba estem.

A ruházaton ez a hirdetés lármázott:

Drága és rossz ruhák. Tessék alkudni, mert becsapjuk.

A vendéglõn:

Ehetetlen ételek, ihatatlan italok. Rosszabb, mint otthon.

A cukrászdán:

Margarinnal, tojáspótlóval készített, állott sütemények.

- Õrültek ezek? - dadogtam. - Vagy öngyilkosjelöltek? Vagy szentek?

- Bölcsek - felelt Esti határozottan. - Sohase hazudnak.

- És nem mennek tönkre ebben a bölcsességben?

- Tekints az üzletekbe. Mind zsúfolva vannak. Mind virágzanak.

- Hogy lehetséges ez?

- Ide figyelj. Itt mindenki tudja magáról - és felebarátjáról is -, hogy becsületes, õszinte, szerény, s inkább kisebbíti, mint nagyobbítja magát, inkább lefelé veri az árat, mint fölfelé. Így az itteniek nem veszik egészen készpénznek, amit hallanak vagy olvasnak, akárcsak ti, otthon. Közöttetek és közöttük mindössze az a különbség, hogy tinálatok az emberek állításából mindig el kell venni valamit, nagyon sokat, itt pedig mindig hozzá kell adni valamit, egy keveset. A ti portékáitok és embereitek nem olyan kitûnõek, mint ahogy állítják. Az itteni portékák és emberek sem olyan csapnivalók, mint ahogy állítják. A kettõ voltaképp egyremegy. Nézetem szerint azonban az utóbbi módszer a becsületesebb, az õszintébb, a szerényebb.

Egy könyvesbolt kirakatában az újdonságok színes papírszalaggal átkötve verték maguknak a hírt:

Olvashatatlan szemét... Az agyalágyult öreg író utolsó mûve, mely eddig egy példányban sem kelt el... Hörgõ Ervin legémelyítõbb, legmodorosabb versei.

- Hihetetlen - hüledeztem. - És ezeket itt vásárolják?

- Hogy a csudába ne vásárolnák.

- És el is olvassák?

- Nálatok talán nem olvassák el az ilyesmiket?

- Igazad van. De ott legalább másképp tálalják föl.

- Ismétlem: ez az önismeret városa. Ha valaki tisztában van azzal, hogy rossz az ízlése, és szereti a dörgedelmes frázisokat - azt, ami olcsó, üres és nyegle -, akkor megveszi Hörgõ Ervin költeményeit, és nem csalatkozhat bennük, hiszen megfelel igényeinek. Az egész csak taktika kérdése.

Szédelegve kívánkoztam egy kávéházba, hogy föllocsoljam magam.

Esti valami ízléstelen, aranycirádás kávéház elé vitt, mely a szélhámosok és ingyenélõk kedvenc találkozóhelyé-nek volt jelezve, s azzal csábítgatta be vendégeit, hogy árai megfizethetetlenek, pincérei gorombák.

Eleinte nem akartam belépni ide. Barátom tuszkolt be.

- Jó napot kívánok - köszöntem.

- Mit hazudsz? - rótt meg Esti. - Te itt nem jó napot kívánsz, hanem jó kávét kívánnál, de azt nem kaphatsz, mert a kávét ezen a helyen cikóriával hamisítják, és olyan az íze, mint a másodrangú fénymáznak. Csak az újságokat akarom megmutatni.

Rengeteg újság volt itt. Ezúttal csak a Hazugság-ot, az Önérdek-et, a Gyáva Útonálló-t és a Bérenc-et emelem ki.

A Bérenc az elsõ oldalán kövér betûkkel ezt közli a nyilvánossággal, állandó futófej gyanánt:

”Ennek az újságnak minden egyes betûjét megfizetik. Valamennyi kormánytól egyformán függ, sohase írja meg véleményét, csak akkor, ha szennyes haszonlesése követeli. Épp ezért figyelmeztetjük olvasóinkat, akiket egyenként és együttesen mélységesen lenézünk és megvetünk, hogy ne vegyék komolyan cikkeinket, és bennünket is nézzenek le, vessenek meg annyira, amennyire megérdemeljük, ha ugyan ez emberileg lehetséges.”

- Nagyszerû - lelkesedtem. - Lásd, ez már igazán tetszik nekem.

- Itt az igazmondás oly általános - folytatta barátom -, hogy mindenki egyformán gyakorolja. Hallgasd például az alábbi apróhirdetéseket - és olvasni kezdett különbözõ újságokból: - Rovott múltú, többszörösen büntetett, fegyházviselt pénztáros állást keres... Idegbeteg nevelõnõ kisgyermekek mellé ajánlkozik... Nyelvtanár, aki a francia nyelvet göcseji tájszólással beszéli, s a helyes kiejtést növendékeitõl óhajtaná elsajátítani, még néhány szabad órával rendelkezik...

- És kapnak ezek állást? - kérdeztem dermedten.

- Természetesen - válaszolt Esti.

- Miért?

- Azért - szólt vállát vonogatva -, mert az élet ilyen.

Testes füzetre bökött, melynek sötétszürke fedõlapjára valami oda volt nyomtatva, sötétszürke betûkkel:

- Ez itt a legkitûnõbb szépirodalmi szemle. Nagyon olvassák.

- Én még a címkét se bírom elolvasni.

- Unalom - betûzte ki Esti. - Ez a címe.

- Mi van ebben érdekes?

- Az, hogy Unalom a címe.

- És tényleg unalmas is?

- Nem akarlak befolyásolni. Lapozd át.

Elolvastam néhány közleményét.

- Na - szóltam, ajkamat biggyesztve -, nem is olyan unalmas.

- Szigorú vagy - intett le Esti. - Hiába, semmiféle várakozást se lehet teljesen kielégíteni. A te várakozásodat a cím túlságosan lecsökkentette. Biztosítalak, hogyha otthon olvasod el, éppen eléggé unalmasnak találod. Minden attól függ, milyen szemszögbõl nézzük a dolgokat.

A parlament elõtti téren több ezernyi fõbõl álló tömegnek szónokolt valaki:

- Elég, ha egy pillantást vettek szûk homlokomra, állati kapzsiságtól eltorzult arcomra, s azonnal láthatjátok, kivel van dolgotok. Semmiféle mesterséghez, tudományhoz nem értek, a világon semmire se vagyok alkalmas, legföljebb arra, hogy az élet értelmét magyarázzam nektek s vezesselek benneteket a cél felé. Hogy mi ez a cél, azt is elárulom. Egy-kettõ meg akarok gazdagodni, pénzt harácsolni, hogy minél több legyen nekem, s minél kevesebb nektek. Ezért titeket még inkább el kell majd butítanom. Vagy talán azt hiszitek, hogy már elég buták vagytok?

- Nem, nem - harsogta a tömeg fölháborodva.

- Tehát cselekedjetek lelkiismeretetek szerint. Ellenjelöltemet mindnyájan ismeritek. Nemes, önzetlen férfi, hatalmas koponya, világító elme. Van ebben a városban olyan valaki, ki melléje áll?

- Senki! - ordított a tömeg, mint egy ember.

- Nincs senki - és fenyegetõ öklök emelkedtek a levegõbe.

Besötétedett.

Bolyongtam az éjszakában. Egyszerre feltündöklött a fekete égbolt, mintha a nap kelt volna föl, több nap, egy egész naprendszer. Lángbetûk szikráztak:

Lopunk, csalunk, rabolunk.

- Mi ez? - kérdeztem Estitõl.

- Egy bank fényhirdetése - szólt közönyösen.

Késõ éjszaka vetõdtünk haza. Úgy látszik, a rendkívüli élmények elcsigáztak. Lázas voltam. Tüsszögtem, köhögtem is. Orvost kértem.

- Drága doktor úr - panaszkodtam -, kissé meghûltem, náthás vagyok.

- Náthás? - riadt föl az orvos, s a szoba túlsó sarkába hátrált, zsebkendõjével takarva el száját. - Akkor kérem, fordítsa el a fejét, mert még innen, öt méterrõl is megfertõzhet. Gyermekeim vannak.

- Meg se vizsgál?

- Fölösleges. Nátha ellen nincs orvosság. Gyógyíthatatlan betegség, mint a rák.

- Ne izzadjak?

- Izzadhat. De ez se használ. Általában az a tudományos tapasztalatunk, hogyha a náthát kezeljük, akkor eltarthat egy hónapig is. Ha nem kezeljük, akkor esetleg másnapra is elmúlhat.

- Hátha tüdõgyulladásom lesz?

- Akkor meg fog halni - jelentette ki.

Elgondolkozott, majd így szólt:

- Nagy Frigyes egyszer az ütközet után a csatatéren sétálgatott. Egy haldokló közvitéze siránkozva tárta feléje karját. A császár lovaglóostorával a katona felé suhintott, s így rivallt rá: „Gazember, hát örökké akarsz élni?” Ezt a kis történetet szoktam idézni betegeimnek. Mély bölcsesség van benne.

- Valóban - feleltem. - De nekem fáj a fejem. Úgy fáj, hogy majd szétreped.

- Magánügy - mondta az orvos. - Ez nem fontos. Tudja, mi a fontos? Az a fontos, hogy nekem ebben a pillanatban nem fáj a fejem. Aztán ennél is fontosabb, hogy ön éjszakai látogatásomért dupla tiszteletdíjat fizet. Ide vele gyorsan, mert sietek.

Igaza volt. Másnap már föllábadtam. Frissen, vidáman siettem a városházára, hogy megszerezzem az illetékességet, s végképp letelepedjek ebben a becsületes városban.

- Végtelen örvendek - rebegtem, mikor a polgármester színe elé kerültem.

- Hát én ezt nem mondhatnám - szólt a polgármester hidegen.

- Nem értem - hebegtem. - Épp azért teszem tiszteletemet, hogy hûséget esküdjek.

- Az, hogy ön ezt nem érti, arra vall, hogy ostoba tökfilkó. Megmagyarázom, miért nem örvendek. Nem örvendek elõször azért, mert háborgat, és azt se tudom magáról, hogy kicsoda-micsoda. Nem örvendek másodszor, mert közügyben zaklat, holott én csak egyéni panamáimmal foglalkozom. Nem örvendek harmadszor, mert azt hazudja, hogy örvend, amibõl azt következtetem, hogy képmutató fráter, nem méltó arra, hogy közénk jöjjön. Ezennel kitoloncoltatom.

Még abban az órában visszaszállítottak egy gyorsított toloncrepülõgépen abba a városba, ahonnan odamenekültem.

Azóta itten éldegélek. Sok minden rokonszenvesebb volt ottan. De be kell vallanom, hogy itten mégiscsak jobb. Mert ha az ottani és itteni emberek körülbelül egyformák, az itteniek javára sok mindent föl lehet hozni. Többek közt azt, hogy ezek itten néha legalább színesen, kellemesen hazudnak egymásnak.

1930