HETEDIK FEJEZET,

MELYBEN KÜCSÜK TÛNIK FÖL, A TÖRÖK LEÁNY,
AKI EGY MÉZES CUKRÁSZSÜTEMÉNYHEZ HASONLÍT

- A keleti villámvonaton robogtam - mesélte Esti Kornél - hazafelé, forró nyáron.

Abban az elsõ osztályú, elfüggönyözött fülkében, melyben ültem, kívülem még három nõ utazott, három török nõ, három ízig-vérig modern török nõ, fátyol és elõítélet nélkül: az öreganya, az anya és egy tizenöt éves kislány, akit Kücsüknek hívtak, vagyis Kicsinek, Kicsikének.

Sokáig gyönyörködtem ebben a bájos családban. Az öreganya, az anya s a kisleány úgy került itt együvé, egymás tõszomszédságába, mint némely alpesi hegyeken a Tél, a Nyár és a Tavasz.

Öreganyó, egy nyolcvanéves, szikár matróna, fekete ruhában aludt a pamlagon, nyakán óriás fekete gyöngyökkel. Álmában törökül beszélt. Kezét, a lilás erektõl puffadozó ráncos kezét, néha idegesen arcára emelte, hogy eltakarja vele, mert õ az élete nagyobb részében még fátyolt hordott, s még álmában is érezhette, hogy arca illetlenül meztelen.

Annál modernebb volt az anya. Szinte tüntetett haladottságával. Haját, mely valaha hollófekete lehetett, szalmasárgára festette. Közvetlen volt. Egyik cigarettáját a másik után szívta. A kalauzzal, aki belépett - demokratikusan -, kezet fogott. Egyébként Paul Valéry legújabb könyvét olvasta.

Kücsük olyan volt, mint egy mézes, rózsaszínfehér cukrászsütemény. Rózsaszín selyemruhát viselt, s arcocskája olyan fehér volt, mint a tejhab. Az õ haja is festett volt, szalmasárga. Minden tekintetben az anyja tanítványának látszott. Majdnem szégyellte, hogy török. Csak a piros bõrpapucsa árulta el ezt, melyet fölvett a vonaton, meg az a rengeteg rózsacsokor, melyet magával hozott, az a sok égõpiros, vérzõ konstantinápolyi rózsa, mely hajnal óta illatozott ebben a fülkében, mint egy kertben, aztán az angóramacskája, mely alá török szõnyeget teregetett, a kék szemû, süket angóramacskája, melynek álma fölött gyöngéden õrködött.

Nekem Mohamed jutott eszembe, az õ megindító, jóságos prófétájuk, aki egy ízben, mikor macskája elszenderedett a köpenyén, inkább levágta köpenye csücskét, semhogy kedvenc cicáját fölébressze.

Bécsbe igyekeztek, onnan Berlinbe, onnan Párizsba, onnan Londonba. Káprázatosan mûveltek voltak. A leány a B- és C-vitaminról beszélt, az anya Jungról és Adlerrõl, a lélekelemzés új, eretnek iskoláiról.

Minden nyelvet tökéletesen tudtak. Franciával kezdték, a legtisztább irodalmi nyelvvel, majd átcsaptak az argot-ra, kisvártatva némettel keverték a szót - a berlini tájszólást a lerchenfeldi dialektussal váltogatva -, de közben angolul, olaszul is csevegtek. Ezzel egyáltalán nem hivalkodtak. Csak örültek, mint a gyermekek, akik a nyugat-európaiak felnõtt társaságában is megértetik magukat, s mindenütt otthonosan mozognak, érvényesülnek. Úgy rémlett, az volt a becsvágyuk, hogy komolyan vegyék õket, és nyugat-európaiaknak tartsák.

Értésükre akartam adni, hogy talán kissé túlbecsülik Nyugat-Európát, s hogy én a nyugat-európai mûveltségtõl közel se vagyok úgy elragadtatva, mint õk. De letettem szándékomról. Miért rontsam örömüket?

Inkább megmutattam nekik nyolc töltõtollam, melyet állandóan a zsebemben tartok, két aranyzápfogam, melyet szintén állandóan a szájamban tartok, s elhencegtem, hogy magas vérnyomásom van, ötlámpásos rádióm, kezdõdõ vesekövem, s hogy több rokonomnak kivették a vakbelét. Mindenkivel úgy beszélek, amint kell.

Ez rendkívül hatott.

Kücsük mosolygott, bámult rám a sötét tündérszemével, oly becsületes, nyílt õszinteséggel, hogy zavarba hozott. Nem tudtam, mit akar tõlem. Eleinte azt hittem, hogy gúnyol. Késõbb azonban megragadta mindkét kezemet, s szívéhez szorította. Egy galamb támadhat így meg egy héját.

Mindebben nem volt semmi kacérság vagy romlottság. Azt hitte, hogy mûvelt, haladott nyugat-európai lányok így viselkednek azokkal a férfiakkal, akikkel elõször találkoznak a vonaton. Ennélfogva én is igyekeztem úgy viselkedni, amint mûvelt, haladott, nyugat-európai férfiak hasonló esetben viselkednek.

Édesanyja látta ezt, de nemigen törõdött velünk. Õ - amint említettem - Paul Valérybe mélyedt.

Kimentünk a folyosóra. Ott kergetõztünk, kacagtunk, szorongattuk egymás kezét. Késõbb kikönyököltünk a vonatablakba. Így udvaroltam neki:

- Te vagy az elsõ török leány - mondtam, mert már tegeztem is -, a legelsõ török leány, akivel találkoztam. Kücsük, Kicsi, Kicsikém, szeretlek. Hajdan, az iskolában a mohácsi vészrõl tanultam. Tudom, hogy õseid az én õseim vérét ontották, s másfél évszázadig tartottak bennünket szégyenletes rabságban. Mégis, újabb százötven évig lennék a rabod, a cseléded, az adófizetõd, édes kis ellenségem, édes napkeleti rokonom. Tudod mit? Kössünk békét. Én sohase haragudtam a te népedre, mert tõle kaptuk legszebb szavainkat, azokat a szavakat, melyek nélkül boldogtalan volnék. Költõ vagyok, a szavak szerelmese, bolondja. Ti adtátok nekünk ezt a szót: gyöngy, és ezt a szót: tükör, és ezt a szót: koporsó. Te gyöngy, mely lelkem tükrében tündökölsz, koporsóm zártáig. Érted-e, ha ezt mondom: gyûrû, gyûszû, búza, bor? Már hogyne értenéd, hiszen ezek a ti szavaitok, s a betû is, az írás is, amelybõl élek. Gyûrûm te, gyûszûm te, tápláló búzám, részegítõ borom te. Háromszázharminc legékesebb szavunkat nektek köszönhetem. Régóta kerestem már valakit, egy törököt, akinek kifejezhetném érte el nem múló hálámat, s legalább részben visszafizethetném ezt a szókölcsönt, letörleszthetném ezt a nyelvtörténeti adósságot, mely azóta annyit, de annyit kamatozott nekem...

Így lobogtam, rajongtam, amikor hirtelen egy sötét alagútba fúródott bele vonatunk. Kücsük lágyan felém alélt. Én pedig - gyorsan és szilajul - csókolni kezdtem a száját.

Ha jól emlékszem, pont háromszázharminc csókot adtam neki.

1930