KILENCEDIK FEJEZET,

MELYBEN A BOLGÁR KALAUZZAL CSEVEG BOLGÁRUL,
S A BÁBELI NYELVZAVAR ÉDES RÉMÜLETÉT ÉLVEZI

- Ezt el kell mesélnem nektek - szólt Esti Kornél. - Múltkor egy társaságban valaki azt mondta, hogy sohasem utaznék olyan országba, melynek nem beszéli nyelvét. Igazat adtam neki. Elsõsorban engem is az emberek érdekelnek az úton. Sokkal inkább, mint a múzeumi tárgyak. Ha beszédüket csak hallom és nem értem, olyan érzés fog el, mintha szellemileg süket volnék, mintha némafilmet pörgetnének elõttem, zene és magyarázó fölírások nélkül. Idegesítõ ez és unalmas.

Miután mindezt kifejtettem, eszembe jutott, hogy ennek az ellenkezõje is épp annyira áll, mint minden dolognak a világon. Pokoli mulatság úgy járni-kelni idegenben, hogy a szájak lármája közönyösen hagy bennünket, s mi kukán meredünk mindenkire, aki megszólít. Micsoda elõkelõ magány ez, barátaim, micsoda függetlenség és felelõtlenség. Egyszerre csecsemõnek érezzük magunkat, gyámság alatt. Valami magyarázhatatlan bizalom ébred bennünk a felnõttek iránt, akik bölcsebbek nálunk. Hagyjuk, hogy helyettünk beszéljenek és cselekedjenek. Aztán mindent elfogadunk, látatlanul, illetve hallatlanul.

Ritkán volt részem ilyen élményben - mert amint tudjátok, tíz nyelven beszélek -, voltaképp csak egyetlenegyszer, akkor, amikor Törökországba igyekezve, Bulgárián is átszaladtam. Bulgáriában mindössze huszonnégy órát töltöttem. Azt is vonaton. Ott történt velem ez, amit kár volna elhallgatnom. Végre akármikor meghalhatok - egy hajszálér megpattan a szívben vagy az agyban -, s másvalaki - ebben bizonyos vagyok - ilyesmit nem élhet meg soha.

Hát éjszaka volt. Már éjfél is elmúlt. Vágtatott velem a gyors, ismeretlen hegyek és falvak között. Úgy fél kettõre járhatott. Nem tudtam aludni. Kiálltam a folyosóra levegõzni. Hamar eluntam magam. A táj szépségébõl csak fekete packákat láttam. Eseménynek számított, ha fölvillant valahol egy tûzpont. Köröttem minden utas az igazak álmát aludta. Lélek se járt a kocsikban.

Épp cihelõdtem, hogy visszatérjek fülkémbe, amikor lámpával kezében megjelent a kalauz, egy fekete bajuszos köpcös bolgár, aki éjszakai körsétáját - úgy látszik - befejezte. Jegyemet már régen látta. Nem volt velem semmi dolga. De köszöntésül - barátságosan - rám villantotta lámpáját és szemét. Aztán mellém állt. Nyilván õ is unatkozott.

Fogalmam sincs, miért és hogyan, de ekkor elhatároztam, hogy törik-szakad, elbeszélgetek vele, mégpedig hosszan, kiadósan. Azt kérdeztem tõle bolgárul, dohányos-e? Csak ennyit tudtam bolgárul. Ezt is a vonaton tanultam a hirdetménybõl. Azonkívül még öt-hat szót tudtam, azt, ami az úton kénytelen-kelletlen ránk ragad, hogy igen és nem satöbbi. De - esküszöm nektek - többet nem tudtam.

A kalauz sapkája ellenzõjéhez emelintette kezét. Szétkattintottam dohánytárcámat és megkínáltam. Kivett egy aranyvégû cigarettát, mély tisztelettel. A kalauz gyufát kotorászott elõ, meggyújtotta, s merõben ismeretlen nyelvén olyasmit rebegett, hogy: parancsoljon. Én erre feléje tartottam kéken lobogó öngyújtómat, s utána szajkóztam azt a szót, melyet életemben elõször hallottam.

Mind a ketten égtünk, pöfékeltünk, orrunkon eregettük ki a füstöt. Kezdetnek ez határozottan biztató volt. Ma is büszkeség dagaszt, mikor erre gondolok, mert még mindig hízeleg önérzetemnek, hogy mekkora emberismerettel alapoztam meg ezt a jelenetet, mekkora lélektani tudással ültettem el azt a kisded magot, mely késõbb - amint majd kiderül - terebélyes fává lombosodott, úgyhogy alatta kipihentem úti fáradalmamat, s hajnalban nem közönséges tapasztalatokkal tetézve vonulhattam vissza.

El kell ismernetek, hogy fellépésem mindjárt az elsõ pillanattól fogva biztos és hibátlan volt. Azt kellett elhitetnem, hogy született bolgár vagyok, és bolgárul legalább úgy tudok, mint a szófiai egyetem irodalomtanára. Ennélfogva kissé fásultan és hányavetin viselkedtem. Fõképp nem fecsegtem. Ez ugyan nem teljesen rajtam múlt, de az mindegy. Az idegeneket az jellemzi, hogy mindig annak az országnak a nyelvén igyekeznek beszélni, melyben utaznak, ezen a téren túlságosan is buzgólkodnak, s akkor egykettõre kisül, hogy idegenek. Viszont az odavalók, a bennszülöttek csak bólintanak, jelekkel értetik meg magukat. Harapófogóval kell belõlük kihúzni a szót. Akkor is a használattól kifényesedett, kopott szókat vetnek oda, álmosan, az anyanyelv bennük szunnyadó gazdag és rejtett kincseibõl. Általában fáznak a választékos fordulatok, a szabatos és irodalmi szerkezetek alkalmazásától. Lehetõleg nem beszélnek, amit okosan is tesznek, hiszen ha több óra hosszáig kellene elõadniok egy dobogón, vagy egy húszíves könyvet kellene írniok, róluk is hamarosan kimutatnák részint hallgatóik, részint bírálóik - mégpedig nem egészen alaptalanul -, hogy tulajdon anyanyelvükhöz se konyítanak.

Tehát vidáman füstölögtünk én meg a kalauz abban a meghitt csöndben, melybõl a nagy barátságok, az igazi megértések, az életre szóló lelki frigyek támadnak. Komoly voltam és nyájas. Homlokomat néha összeráncoltam, aztán - változatosságból - földerítettem, s rápillantottam, igen figyelmesen. De a társalgást, melynek igézetes lehetõsége már a levegõben lebegett, közvetlenül a fejünk fölött, valahogy mégiscsak meg kellett indítanom. Ásítottam és sóhajtottam. Egyszerre vállára tettem kezem, magasba vontam szemöldököm, úgy, hogy mindkettõ egy-egy óriási kérdõjellé görbült, s fejemet fölvetve ezt mormogtam: - Na? - A kalauz, aki az érdeklõdésnek ebben a pajtási formájában holmi gyermekkori emlékét fedezhette föl vagy egy cimborájának modorát, aki így szokott tõle tudakozódni, hogy - „mi újság nálatok, hékás?” - elmosolyodott. Beszélni kezdett. Négy-öt mondatot mondott. Akkor elhallgatott és várt.

Én is vártam. Erre megvolt az okom. Azon tûnõdtem, hogy mit kell rá felelnem. Rövid habozás után döntöttem. Ezt mondtam: Igen.

Tapasztalatom tanított erre. Valahányszor nem figyelek a társalgásra, vagy nem értek valamit, otthon is mindig így szólok: Igen. Ebbõl még soha semmi baj nem háramlott rám. Még abban az esetben sem, ha ezzel valamit helyeselni látszottam, amit kárhoztatnom kellett volna. Ilyenkor el lehet hitetni, hogy gúnyosan igeneltem. Az igen legtöbbször nem is.

Hogy okoskodásom nem volt alaptalan, azt a következõk fényesen igazolták. A kalauz sokkal közlékenyebb lett. Sajnos, újra elhallgatott és várt. Most kérdõ hangsúllyal, kissé értetlenül és csodálkozva érdeklõdtem: Igen? - Ez - hogy úgy fejezzem ki magam - végképp megtörte a jeget. A kalauz fölengedett, s beszélt, körülbelül egy negyed óráig beszélt, kedvesen, nyilván változatosan is, s nekem ezalatt nem kellett törnöm a fejem, hogy mit válaszoljak.

Ekkor értem el elsõ döntõ sikeremet. Ahogy a szavak patakzottak a szájából, ahogy fecsegett-locsogott, abból nyilvánvalóvá vált, hogy engem már álmában se tartana idegennek. Ezt a hitet azonban, bár szilárdnak látszott, fönn kellett tartanom. Ha egyelõre mentesültem is a felelgetés számomra fölöttébb kínos kötelességétõl, s ha szájamat állandóan bedughattam is aranyvégû cigarettámmal, mintegy ezzel jelezve, hogy szájam „foglalt”, s nemigen ér rá beszélni, azért mégse hanyagolhattam el önfeláldozó szórakoztatómat, és idõnként gondoskodnom kellett arról, hogy a társalgás tüzét tápláljam.

Mivel értem el ezt? Nem szavakkal. Játszottam, mint a színész - egy kitûnõ színész -, minden ízemmel. Arcom, kezem, fülem, még a lábam ujja is úgy mozgott, amint kellett. De óvakodtam a túlzásoktól. A figyelmet mímeltem, ellenben nem azt az erõlködõ figyelmet, mely már eleve gyanús, hanem azt a figyelmet, mely hol lankad és szétszóródik, hol újra lobot vet és föllángol. Másra is ügyeltem.

Olykor egy taglejtéssel tudattam, hogy nem értettem azt, amit mondott. Ti természetesen azt hiszitek, hogy ez volt a legkönnyebb. Hát tévedtek. Ez volt, barátaim, a legnehezebb. Minthogy abból, amit karattyolt, én tényleg egy árva betût sem értettem, vigyáznom kellett, hogy vallomásom ne legyen túlságosan õszinte és meggyõzõ. Nem is tévesztettem célt. A kalauz egyszerûen ismételte utolsó mondatát, én pedig bólintottam, mintha így szólnék: - Ja úgy, az már egészen más.

Késõbb nem volt szükség arra, hogy az ötletek ilyen aprófájával élesszem a társalgás vidáman pattogó tüzét. Anélkül is úgy lobogott az, mint valami máglya. A kalauz beszélt-beszélt. Hogy mirõl? Erre magam is kíváncsi voltam. Lehet, hogy a forgalmi szabályzatról, lehet, hogy családjáról és gyermekeirõl, lehet, hogy a répatenyésztésrõl. Minden egyformán lehetséges. Csak a jó Isten a megmondhatója, hogy mirõl beszélt. Mondatainak ütemébõl mindenesetre kiéreztem, hogy egy kedélyes, vidám, hosszú lélegzetû és összefüggõ történetet ad elõ, mely széles, epikai mederben lassan és méltóságosan hömpölyög a kifejlet felé. Egyáltalán nem sietett. Én sem. Hagytam, hogy kitérjen, elkalandozzék, s mint patak csobogjon, majd visszakanyarodjék és beleszakadjon az elbeszélés kivájt, kényelmes folyamágyába. Gyakran mosolygott. Ez a história kétségtelenül pajkos lehetett, s akadtak részletei, melyek egyenesen pajzánok voltak, talán dévajok és borsosak is. Rám kacsintott, keszegül, mint a cinkostársára, és nevetett. Én is vele nevettem. De nem mindig. Sokszor nem egészen voltam a véleményén. Nem akartam elkényeztetni. Csak módjával méltányoltam azt az igazán szívbõl fakadó, jóízû, aranyos humort, mellyel elõadását fûszerezte.

Hajnali három óra lett - már másfél órája csevegtünk -, s a vonat lassítani kezdett. Állomáshoz közeledtünk. A kalauz kapta lámpáját, bocsánatot kért, hogy le kell ugrania, de biztosított, hogy nyomban jön, s akkor majd elmondja a végét, ennek a kutyateremtette bolondságnak a csattanóját, mert az aztán a legjobb.

Kikönyököltem az ablakon. Megfürdettem zúgó fejem a hûs levegõben. A hamuszürke égen a pitymallat bazsarózsái nyiladoztak. Egy tejfölszagú falucska hevert elõttem. A pályaudvaron pár paraszt, pár kendõs asszonyság várakozott. Ezekkel a kalauz bolgárul beszélt, akárcsak velem, de több eredménnyel, mert az utasok tüstént megértették õt, s a szerelvény végén levõ harmadosztályú kocsik felé indultak.

Néhány perc múlva megint mellettem állt a kalauz - száján még ki se hûlt a mosoly -, és kuncogva folytatta. Rövidesen elcsattant az a csattanó, melyet ígért. Kipukkant belõle a kacaj. Úgy hahotázott, hogy rengett a hasa. Annyi szent, jó pipa volt, ördöngös egy fickó. Még akkor is hahotázott, mikor kabátja zsebébe nyúlt, s onnan kivett egy gumiszalaggal átkötött, ösztövér jegyzõkönyvet, abból egy gyûrt, piszkos levelet, mely valószínûleg szervesen a történethez tartozott - talán döntõ érve volt -, s kezembe nyomta, hogy olvassam el, mit szólok hozzá. Istenem, mit szóljak hozzá? Irónnal írt, elmaszatolt cirillbetûket láttam, melyeket - sajnos - nem ismerek. Figyelmesen belemélyedtem a levél olvasásába. Ezalatt õ félreállt, és leste a hatást. Igen - dünnyögtem - igen, igen - részint állítólag, részint tagadólag, részint kérdõleg. Közben a fejem is csóválgattam, mintha ezt állapítanám meg: jellemzõ, vagy: hallatlan, vagy: ilyen az élet. Ez mindenre alkalmazható. Az életben még nem fordult elõ olyan helyzet, melyre ne lehetett volna alkalmazni, hogy ilyen az élet. Ha valaki meghal, akkor is csak azt mondjuk: ilyen az élet. Megtapogattam a levelet, meg is szagoltam - enyhe penészszaga volt -, s minthogy egyebet nem tehettem vele, visszaadtam neki. Jegyzõkönyvében még sok minden volt. Csakhamar kivett egy fényképet is, mely - nem kis meglepetésemre - egy kutyát ábrázolt. Szájam csücsörítve nézegettem a fényképet, mint rajongó kutyabarát. De észrevettem, hogy a kalauz ezt nem helyesli. Úgy rémlett, hogy egyenesen haragszik erre a kutyára. Hát én is elkomorodtam, s a kutyára vicsorítottam a fogam. Ámulatom azonban akkor hágott tetõfokra, mikor a kalauz a jegyzõkönyv vászontáskájából egy selyempapirosba csomagolt rejtélyes holmit emelt ki, s arra kért, hogy ezt én magam bontsam ki. Kibontottam. Mindössze két nagy, zöld gomb volt benne, két csontgomb, két, férfikabátra való csontgomb. Csörgettem a két gombot, játékosan, mintha általában különös kedvelõje volnék a gomboknak, de a kalauz ekkor kikapta a kezembõl a gombokat, s gyorsan, hogy ne is lássa többé, eldugta jegyzõkönyvébe. Aztán pár lépést tett, elfordult, s a kocsi falához dõlt.

Nem értettem a helyzetet. Odasiettem hozzá. Olyasmit láttam, amitõl megfagyott a vér ereimben. Szeme tele volt könnyel. Ez a nagy, kövér ember sírt. Eleinte férfiasan, titkolva könnyeit, de aztán úgy sírt, hogy a szája vonaglott, és a lapockái reszkettek.

Õszintén szólva szédülni kezdtem az élet mély, kibogozhatatlan zûrzavarától. Micsoda ez itt? Hogy függ össze ez a sok szó a nevetéssel és a sírással? Mi köze egyiknek a másikhoz, a levélnek a kutyafényképhez, a kutyafényképnek a két zöld csontgombhoz, és mindennek a kalauzhoz? Õrület ez, vagy éppen az ellenkezõje, az érzelem emberien egészséges kibuggyanása? Egyáltalán van-e az egésznek valami értelme, bolgárul vagy más egyéb nyelven? A kétségbeesés környékezett.

Keményen megragadtam a kalauz két vállát, hogy lelket öntsek beléje, s fülébe ezt kiáltottam bolgárul háromszor: Nem, nem, nem.

Õ könnyeiben fuldokolva egy másik, szintén egytagú szót dadogott, mely jelenthette ezt: Köszönöm szíves jóságát, de jelenthette ezt is: Ronda ripacs, hitvány csirkefogó.

Lassan magához tért. Halkabban pihegett. Zsebkendõjével törölgette nedves arcát. Megszólalt. Most azonban hangja tökéletesen megváltozott. Kurta, éles kérdéseket intézett hozzám. Bizonyára ilyesmiket: „Ha az elõbb azt mondtad, hogy igen, miért mondtad nyomban utána, hogy nem? Miért helytelenítetted azt, amit helyeseltél? Legyen vége ennek a gyanús játéknak. Vallj színt. Hát igen-e, vagy nem?” A kérdések egyre gyorsabban és határozottabban kattogtak, mint a gépfegyverek, a mellemnek szögezve. Ezek elõl nem lehetett kitérnem.

Úgy látszott, hogy kelepcébe kerültem, s elhagyott jószerencsém. De megmentett fölényem. Kiegyenesedtem, metszõ hidegséggel mértem végig a kalauzt, s mint aki méltóságán alulinak tartja, hogy ilyesmire válaszoljon, sarkon fordultam, és nagy léptekkel fülkémbe távoztam.

Ott fejemet a gyûrött kispárnára ejtettem. Oly gyorsan aludtam el, mint aki szívszélhûdés következtében szörnyethal. Déltájt forró verõfényben ébredtem. Valaki megkoccintotta fülkém ablaküvegét. A kalauz lépett be. Figyelmeztetett, hogy a következõ állomáson ki kell szállnom. De nem mozdult. Csak állt-állt mellettem hûségesen, mint a kutya. Ismét beszélt, halkan, folyamatosan, föl nem tartóztathatóan. Talán mentegetõdzött, talán vádaskodott az éjszakai kínos jelenet miatt, nem tudom, de arcán mély megbánás, szívbéli töredelem mutatkozott. Én hûvösen viselkedtem. Csak annyit engedtem meg, hogy becsomagolja bõröndjeimet, s kivigye a folyosóra.

Az utolsó pillanatban mégis megesett rajta a szívem. Amikor bõröndjeimet már átadta a hordárnak, s én lefelé lépkedtem a lépcsõn, egy néma pillantást vetettem feléje, mely ezt fejezte ki: „Az, amit tettél, nem volt szép, de tévedni emberi dolog, ez egyszer megbocsátok.” Majd bolgárul csak ezt kiáltottam feléje: Igen.

Ez a szó varázserõvel hatott. A kalauz megenyhült, földerült, a régi lett. Arcára hálás mosoly suhant. Feszes vigyázzban tisztelgett. Így állt az ablakban, megmerevedve a boldogságtól mindaddig, míg a vonat el nem indult, s õ eltûnt örökre, mindörökre a szemem elõl.

1932