TIZEDIK FEJEZET,

MELYBEN EGY BÁCSKAI ARANYPARASZT LEÁNYA,
ZSUZSIKA, BEUGRIK A KÚTBA ÉS FÉRJHEZ MEGY

Esti Kornél Portugáliából érkezett haza. Csak egy hónapra ruccant le az Ibériai félszigetre pihenni. Pihenése abból állott, hogy ezalatt kizárólag portugálokkal beszélgetett: portugálul: a „virágok nyelvén”.

Késõ éjjel az állomásról jövet toppant be hozzám, porosan-piszkosan. Esõköpenyén még ott volt Lisszabon szele, cipõjén a Tagus fövénye.

Elcipelt egy budai kocsmába. Azt gondoltam, hogy majd úti élményeivel hozakodik elõ. Ezekrõl most nem volt hajlandó nyilatkozni. Otthoni dolgokra terelte a szót, szülõvárosunkra, diákkorunkra, régi, békebeli emberekre és eseményekre.

Ezen az éjszakán új oldaláról ismertem meg. Bevallom, azelõtt sokszor csak afféle kákabélû, nemzetközi világjárónak tartottam, afféle félnótás irodalmi csodabogárnak. Most láttam, hogy ember õ, talpig ember, és a földim. Mennyire bácskai minden lehelete, még felelõtlen bohóckodása és széles hetvenkedése is. Bácska a mi Gascogne-unk. Minden különcködésben van valami vidékiesség is.

Nyakalta a bort. Badacsonyin kezdte, csopakin folytatta, aztán rátért egy sûrû, szagos aranynektárra, mely az arácsi papi pincék ászokfáin ért harminc esztendeig. Ennél meg is maradt.

Hajnal felé, amikor asztalunkon tömör ütegekben sorakoztak a kéknyelûek s egyéb üres palackok, és fogytán volt témánk, mert már legtöbb élõ ismerõsünket megöltük, és legtöbb kedves halottunkat föltámasztottuk, ezt kérdezte tõlem:

- Hát Zsuzsikára emlékszel-e? Igen, Szücs Zsuzsikára. Annak a parasztnak volt a leánya, annak az aranyparasztnak. Ott lakott a tûzoltólaktanyánál, olyan ütött-kopott kunyhóban, mint a többi paraszt. De rengeteg pénze volt.

Gyerekkoromban azt hallottam, hogy a ládafiában tartja az aranyat, s szalmazsákjait ezresbankókkal béleli. Hogy mi igaz ebbõl, nem tudom. Tény, hogy a bõre alatt is pénz volt. Úgy élt, mint akármelyik zsellér. Kék gubát viselt, pörge kalapot, csizmát. Makrapipából szívta a komiszdohányt. Büdös gyufával gyújtott rá. Télen a banyakemence padkáján szundított, subájába burkolódzva, mint a medve, amelyik téli álmát alussza. Aztán, hogy kitavaszodott, letelepedett a háza elé a falócára, és ott ült õszig. Nem beszélt senkihez sem. Csak ült és hallgatott. Úgy ült ott, mintha a pénzén ülne.

Szörnyen zsugori volt az öreg. Tõle megdögölhetett volna az egész világ. Igaz, a leányára költött. De hát egyetlen leánya volt. Kívüle nem is volt más senkije. Feleségét már rég eltemette.

Zsuzsika a zárdába járt, franciául is tanult és zongorázni is. Zsuzsika már kalapot hordott, mint a mi leányaink. Zsuzsika szép volt és boldogtalan. Sehogy se találta helyét a mi átkozott társadalmunkban, melynek annyi a fortélya, annyi a kiismerhetetlen szabálya és helyzete, hogy azt semmiféle iskola és illemtan nem sorolhatja föl, nem merítheti ki teljesen. Ha megszólították, fülig vörösödött, és ha kezet nyújtottak neki, elsápadt, aztán ijedten kapta hátra kezét. Akkor mosolyodott el, amikor el kellett volna szomorodnia, és megfordítva. De mit számított ez? Így is, úgy is bájos volt.

Te azt mondod, hogy csak egyszer-kétszer láttad? Nem is járt sehova sem. Szótlan apjával lakott, s éppoly szótlan lett, mint õ. Többnyire valami szálláson bújt meg. Ha bejött a városba, kerülte az embereket. Állandóan szégyenkezett. Például a világ minden kincséért se lehetett volna rábírni, hogy bemenjen egy cukrászdába, és ott megegyék egy szerecsenfánkot.

Sokáig nem is ment férjhez. Pedig annyi kérõje akadt, hogy alig gyõzte kikosarazni õket. Voltaképp nem tudta, hova tartozik. A parasztlegényeket lenézte, azok nem mertek közeledni hozzá, az úgynevezett úrifiúkban meg hozományvadászokat látott, akik csak pénzre pályáznak, s jelenlétükben zavar fogta el - áhítat és megvetés egyszerre -, valami különös lámpaláz. Tudod, mi volt ez? Történelmi lámpaláza volt az õ feltörekvõ társadalmi osztályának, mely még nem játszott fõszerepet a történelem színpadán, nevét még nem írták ki a történelem színlapjára, mert mindig csak háttérben helyeselt vagy morgott, de mindig csak névtelenül.

Vasárnap délelõtt el szokott járni a féltizenkettõs „szagos misé”-re, a ferencrendi barátok ódon templomába. Többször láttam ilyenkor. Jaj, be gyönyörû teremtés volt. Nyáron fehér mosóruhát viselt, piros bõrövet és piros selyem napernyõt, mely az izzó alföldi verõfényt megszûrte és pirosan szitálta rá halvány arcocskájára. Mint liliom a görögtûzben. Mint egy mezei virágcsokor, fehér és piros, csomorika és pipacs, fehér és piros együtt. Mint egy félreismert úrikisasszonyka, vagy mint egy paraszt hercegnõcske, álruhában. No nézd, én is szerelmes voltam beléje?

Elég az hozzá, egyszer vasárnap, mikor a városi aranyifjúság mise végeztével félkörben helyezkedik el a templomtéren, s vékony nádbotját, vadonatúj szarvasbõr kesztyûjét lengetve, monokliját villogtatva lovagi szokás szerint szemlét tart a kitóduló hölgyeményeken, Boros Pista megpillantotta, és halálosan belészeretett. Utánaugrott, és megszólította.

Zsuzsika rémületében elfintorította arcát. Pista beszélt. Zsuzsika befogta fülét. Pista most suttogott. Zsuzsika erre levette tenyerét füle kagylójáról, figyelni kezdett, rátekintett és elmosolyodott, akkor, mikor tényleg mosolyognia kellett.

Hogy mivel érte el Pista ezt a sikerét, mellyel egyikünk se dicsekedhetett? Hát kérlek, õ nagyszerû ember volt, isteni pofa. Elõször is szép fiú, kondorhajú és sasorrú. Úgy öltözködött, mint Lublóy Imre, a mi hõsszerelmes ripacsunk, mikor dúsgazdag grófot alakított. Még nyáron is bokavédõt hordott. Aztán olyan mélyreható ösztönös mûveltséggel rendelkezett, mely nem is szerezhetõ meg, azzal születni kell.

Tudott ez mindent. Tudott legalább ezer magyar nótát, a dallamát és szövegét is pontosan, tudott bánni a cigányokkal, parancsolgatni nekik és kordába szedni õket, leinteni bizalmaskodásukat egy szemrebbenéssel, majd megnyerni szeretetüket egy úri, leereszkedõ s mégis testvéri-kacér oldalpillantással, „ácsi”-t kiáltani, tökéletesen, ráordítani a prímásra, mikor a Csendesen, csak csendesen-t nem húzta eléggé csendesen, és a cimbalmosra, mikor a Hullámzó Balaton nem eléggé zúgott és morajlott a cimbalom vattaütõkkel vert acélhúrjain, megcsókolni a brácsás ragyavert ábrázatát, belérúgni a nagybõgõbe, poharat, tükröt törni, három napig egyfolytában bort, sört inni, és törkölypálinkát is, vizespohárból, csettinteni a káposztásleves és a hideg malacpörkölt láttán, kártyát gusztálni hosszan, kéjelegve, egyik szemét lehunyva, gyorscsárdást ropni fél óra hosszat, s közben önmagát uszítva és õrjítve toporzékolni, kurjantgatni, levegõbe hajigálni táncosnõjét magasra, s elkapni, könnyedén, mint pelyhet, a fél karjával: szóval - amint mondtam - mindent tudott ez, ami az embert kiemeli állati sorából, és igazán emberré teszi.

Zsuzsika nyelvén is tudott beszélni. Hiszen a csantavéri pusztán nevelkedett. Alapjában paraszt is maradt, a puszta fia. Ha kinyitotta száját, maga a nép szólalt meg. Eleven népköltési gyûjtemény volt õ, emberbõrbe kötve.

Azt, hogy miképp fõzte meg Zsuzsikát, nem tudom. De körülbelül úgy képzelem, hogy öt-hat perc múlva már így udvarolt neki: „Zsuzsika, kezét csókolom, csókolom az aranyos kis kacsóit, én magáért két évig lennék juhászkutya.” Ezt azonban még talpraesettebben, még közvetlenebbül fejezhette ki. Ilyesmihez a mi képzeletünk gyönge. No, mindegy. Zsuzsika, mire hazakísérte, szintén szerelmes lett beléje, és szintén halálosan.

Bizony nem volt könnyû dolguk. Csak vasárnap találkozhattak, mise után, rövid idõre. Az öreg úgy vigyázott leányára, mint valami mérges kuvasz. Itt meg kell említenem, hogy udvarukban volt két igazi mérges kuvasz is. Ezeket estefelé leoldották láncukról, s mihelyt zörrent a palánk, vérben forgó szemmel rohantak a kapuhoz, és föllármázták a környéket. Nem lehetett náluk jeleket adni. Pista egy darabig búsult, ivott, muzsikáltatta magát. Aztán elhatározta, hogy annak rendje és módja szerint megkéri a kezét.

Ferencjóskát öltött, panamakalapot csapott fejébe, Vermes Tónitól kölcsönkérte dupla fedelû aranyóráját és aranyláncát, s bekopogtatott az aranyparaszthoz. Nem sok jót remélt. Segédjegyzõcske volt akkoriban, és huszonhárom éves. Fizetése is csak annyi, hogy éppen féken tarthatta türelmetlen hitelezõit. Mindössze néhány szép és hosszú nemesi elõnevére hivatkozhatott volna, de tudta, hogy ilyesmivel itt kevés hatást érhet el.

Az öreg ezen a rekkenõ nyári délen hajnalkáktól befutatott pitvarán ült, tetõtõl talpig felöltözve, csizmában, kalapban. Ránézett. De csak egyszer nézett rá. Tekintetével megmérte és könnyûnek találta, soványnak, kinyalt ficsúrnak és haszontalan éhenkórásznak, aki egyáltalán nem való férjnek. Fejét mindjárt el is fordította, mintha ezt mondaná: „Ott kívül tágasabb”. Be se tessékelte a szobába. A pitvaron maradtak. Még le se ültette. Pista maga ült le, és elõadta mondókáját. Az öreg nem mondott se igent, se nemet. Hallgatott. Ez pedig nagy baj volt. Aki ellenkezik, azt még meg lehet valahogy gyõzni. A hallgatással szemben mindenki tehetetlen. Pista leforrázottan sompolygott ki. Elmenõben kezet nyújtott, de az öreg ezt nem vette észre. Csak épp mutatóujját emelte oda - lassan, mereven, egyáltalán nem sietve - a kalapja karimájához.

Mi akkoriban ugyanabban a gazzal fölvert, poros utcában laktunk, rézsút szemközt velük. Innen tudom, mi történt ezután. Tulajdonképp semmi se történt hónapokig, október elejéig. Emlékezem, hûvös, tiszta õszi éjszaka volt. A telehold úgy sütött, hogy a fényénél fényképezni, borotválkozni is lehetett volna. Úgy tizenegy felé járhatott. Jajveszékelést hallottam és egymás után több segélykiáltást. Nõk visítottak, és férfiak ordítottak. Alvók ugrottak ki ágyukból. Mindenki az õ házuk felé szaladt. Mire én átértem, már csönd volt. Az udvaron kötelek, létrák hevertek s egy hosszú dióverõpózna. Valaki gyertyalámpával világított. A kút körül néma, döbbent emberek álltak - néhányan elõrehajoltak és térdeltek is -, s e sötét csoport közepén egy ingben, csuromvizesen feküdt Zsuzsika, akit az imént húztak ki a kútból. Már kirázogatták belõle a vizet. Most csak köpködött, dideregve, kék szájjal a kék holdfényben. Átázott inge fiatal melléhez tapadt. Szegényke, a vízbe akarta magát ölni, mint Ofélia.

A kútba ugrott, a kerekes kútba, a parasztkútba. Lásd, milyen a természet. Zsuzsika hiába járt zárdába, hiába tudta franciául La Fontaine-nek a hangyáról meg a tücsökrõl szóló meséjét, hiába zongorázgatta a Köhler-iskola egy-két könnyebb ujjgyakorlatát, az élete végzetes fordulóján õsei homályos ösztönére és zord hagyományaira hallgatva úgy cselekedett, mint évszázadokon át megannyi parasztlány és parasztasszony, aki az öngyilkosságot csak úgy tudja elképzelni, hogy éjszaka egy kút jéghideg vizében, zöld mohos téglák és varangyos békák között öleli magához a halált.

Az apa a csoporttól valamivel távolabb egy akácfa alatt csapkodta kezeit. Ezt már õ is megértette. Ha egy lány kútba ugrik, az szeret valakit. Ez világos, értelmes, magyaros beszéd volt. Itt nem lehetett okoskodni. Nem is okoskodott tovább. Rögtön beleegyezett a házasságba, megnyílt a szíve, és - csodálatosképpen - megnyílt az erszénye is. Leányának negyven darab ropogós ezrest adott hozományul. Pista még karácsony elõtt oltárhoz vezette.

Most figyelj ide. Az öreg az eset után kókadni kezdett, a felére zsugorodott össze. Egyszerre összeroppant. Azt hitték, hogy elpatkol. Mit mondasz? Tévedsz. Dehogyis ez a kútba ugrás rendítette meg. Azért sem igen búsult, hogy Zsuzsika elköltözött tõle, és késõ öregségében magára hagyta. A pénz fájt neki, az a tenger pénz, az a negyven darab ezres, melyet - maga se értette, hogyan - kicsaltak tõle. Ezt nem bocsátotta meg soha.

Hát eltûnt az emberek szeme elõl, nem mutatkozott többé, még az utca falócáján se látták. Benn gubbasztott földes szobájában, csizmában, kalapban, kezében bottal, mint holmi öreg paraszt, aki egy harmadosztályú váróteremben a vonatot várja. Botja hegyével döfködte a földet, és köpködött. Alkonyatig egész csinos kis tócsákat köpködött össze. Aki köpköd, az gondolkozik. Megengedem, hogy Kant Immanuel nem egészen így gondolkozott, mikor A tiszta ész kritikájá-t írta. De ahány ház, annyi szokás. Nála a köpködés mindig a megfeszített gondolkozást jelentette. A vején gondolkozott, azon a sehonnai hozományvadászon, aki oly agyafúrtan csapta be és rabolta ki.

Pista pedig nem volt hozományvadász. Elvette volna ez a leányt a negyvenezer korona nélkül is, meztelenül is, abban az ingecskében, melyben beleugrott érette a kútba. Szerette Zsuzsikát. És egyre jobban megszerette. Még nem is láttam férjet, aki úgy imádta feleségét. Anélkül hogy fogadalmat tett volna magának vagy neki, máról holnapra meghalt a korhelyvilág számára, nem ivott többé, nem kártyázott. Mindig csak a szoknyáján ült. Eldugta legénylakásában, mert odaköltöztek, még új lakást se béreltek. Pénzüket betették a bankba. Csak egy csézát vásároltak, s azon kocsikáztak ide-oda. Este elhagyott utcákon sétáltak, egymás kezét szorongatva. Ha volt valaha szerelmi házasság, ez az volt.

Természetesen a szerelmi házasságnak is megvan a maga hátránya. Aki szerelmet visz egy házasságba, az nem sokkal bölcsebben cselekszik, mint aki otthonában egy gyönyörû, kecses leopárdot helyez el, hogy vigyázzon nyugalmára. Nemigen való az oda.

Õk is gyakran összekaptak. Pista féltékenykedett az asszonyra, az asszony még jobban rá. A gondolataira is féltékenykedett. Mind a ketten nagyon fiatalok voltak, úgyszólván gyerekek. Zivatarok után föltetszett a szivárvány. Könnyek között békültek ki. Szóval veszekedtek és csókolództak, mint a galambok.

Egybekelésük után pár hónap múlva megint összezörrentek valami csacsiság miatt. Ez egy tavaszi reggelen volt. Pista becsapta maga után az ajtót, és hivatalába rontott. Amikor délben hazajött, üres volt a lakás. A konyhában nem égett a tûzhely. Zsuzsika ebédet se fõzött. Egy darabig kereste õt mindenütt, még az ágy alatt is. Várt rá, délután háromig. Aztán elment ipához.

Az öreg, akivel házassága óta csak egyszer találkozott - akkor is õk látogatták meg -, hidegen fogadta. Ezúttal se nyújtott neki kezet, s magázta õt. Azon, amit hallott, nem csodálkozott. Csak a fejét rázogatta, csak a vállát vonogatta, csak ümgetett, hogy a leánya nem jött hozzá, a jó Isten tudja, hol lehet mostanában, õ igazán nem tudja. Egyébként az ügy nemigen érdekelte.

Pista az udvaron benézett a kerekes kútba is, és rohant vissza. Azt remélte, hogy mire hazaér, okvetlenül otthon találja Zsuzsikát. De nem volt otthon. Most már idegeskedni kezdett. Hol lehet, hová szökhetett? Zsuzsika senkivel se barátkozott. Még mindig nem mert bemenni egyedül egy vendéglõbe. Pista tûvé tette a várost, bekukkant minden utcába, közbe. A városerdõben is kutatta. Estefelé - kétségbeesésében - bejelentette az esetet a rendõrségnek. A rendõrtiszt azt tanácsolta, hogy nézzen be még egyszer az öreghez.

Nem is tehetett egyebet. Elõzõleg azonban a ház háta mögé került, a másik utcába. Ott az ablakban világosságot látott. Az öreg világéletében nem égetett lámpát, sajnálta rá a pénzt. Csak Zsuzsika rejtezhetett itt. Megkoccantotta az ablakot. Erre a lámpát benn elfújták. Õ volt az, õ volt.

Erõszakoskodni nem mert. Ismerte õt. Olyan konok volt, mint az apja, Az erõszakra még nagyobb erõszakkal felelt.

Becsöngetett a kapun. Az öreg nyitotta ki nagy sokára. Pista közölte, hogy itt bujkál a felesége. Az öreg ezt nem tagadta, de nem is erõsítette meg. Pista könyörgõre fogta a dolgot, rimánkodott, hogy lágyítsa meg leánya szívét, békítse ki vele, hálás lesz érte, fût-fát ígérgetett. Az öreg hosszan tûnõdött. Aztán kibökkentette, hogy ez bizony ötezer koronába kóstál.

Pista tréfának vélte az egészet - még nevetett is rajta -, de nem volt tréfa. Másnap már ipa be se engedte a házba, csak az ablakon szólt ki kurtán, és mikor látta, hogy üres kézzel jött, becsapta az ablakot. Zsuzsikát nem lehetett megközelíteni. Leveleit se fogadta. Szóval Pista mindaddig nem is kapta vissza feleségét, míg a bankból ki nem vette az ötezer koronát, és hiánytalanul le nem olvasta az öreg markába.

Így zsarolta meg õt elõször. De aztán még kétszer megzsarolta. A második esetben már drágább volt, tizenötezer koronát vágott ki belõle. A legkomolyabb azonban a harmadik eset volt, mely házasságuk második esztendejében történt, egy farsangkor.

Ekkor már igazán nem babra ment a játék. Egy álarcosbálból tértek haza - az elsõ bálból, melyre Zsuzsikát elvitte az ura -, s az utcán úgy összeszólalkoztak, hogy mikor hazaértek, Pista az elõszobában kétszer gyorsan arcul ütötte feleségét. Zsuzsika sarkon fordult, s vékony lakkcipellõjében, Tündér Ilona jelmezében kiszaladt az utcára, és a csikorgó téli éjszakában sírva futott apjához. Pista, aki már torkig volt a különbözõ tárgyalásokkal és békítgetésekkel, de az egyre borsosabb hadisarcokkal is, föltette, hogy most új harcmodorhoz folyamodik, nem törõdik az egésszel, majd csak megpuhul az asszony, ráun a duzzogásra, és visszatér magától. Amit föltett, meg is tartotta. Múltak a napok, és múltak a hetek is. Három hosszú hét múlt el anélkül, hogy valami életjelt kapott volna feleségétõl. Azt se tudta, hazaért-e azon a farkasordító éjszakán, azt se tudta, él-e, hal-e. Egy este elsétált ipa háza elõtt. A ház zárva volt, komoran és sötéten, mint valami vár.

Pista hajnalig ivott. Hajnalban a cigánybandával tért vissza, ide, hogy hegedûkkel vívja meg ezt a várat. Világos reggelig húzatta közvetlen a felesége ablaka elõtt az õ nótáját, hogy Hány csillagból áll a szemed, Zsuzsikám?, világos reggelig énekelte-kiabálta ezt az ablaka felé, a hófelhõs ég felé, a csillagok felé, mintha erre a merõben szónoki kérdésre, erre a megbocsátható költõi túlzásra valahonnan tárgyilagos választ várt volna. Senki se felelt. Csak a kuvaszok üvöltöttek, tiltakozva.

A negyedik hét is elmúlt. Már egész hónap múlt el. Pista a türelmét vesztette. Megbízott egy ügyvédet, hogy menjen oda, és tárgyaljon a nevében. Az ügyvédnek az asszony kijelentette, hogy feltétlenül válni akar, s arra kérette urát, hogy egyezzék bele, békességesen. Még egy hétig tárgyalt az ügyvéd. Aztán meghozta az öreg válaszát, hogy a béke most kerek húszezer koronába kerül.

Mit húzzam-halasszam? Pista futott a bankba, kivette hozománya utolsó részét, tizenkilencezerhétszázhatvan koronát - a többit barátaitól kellett összeszedegetnie -, és fizetett, mint a köles. Aztán csaknem hatheti távollét után karjaiban hozta ki feleségét, diadalmasan rátette a csézára, és hazahajtatott vele.

Ezt én olyan emberektõl hallottam, akik megesküsznek arra, hogy szóról szóra így történt. El is hiszem. Csak egy a rejtély. Vajon az asszony összejátszott-e ezzel a vén zsivánnyal, aki az utolsó krajcárig visszacsalta a leánya hozományát? Lehetséges, hogy így volt. De az is lehetséges, hogy az asszony csak vak eszköze maradt neki, és õ csak az urát akarta visszaszerezni, csak a szerelmét akarta mindig drágábban adni. Ez is lehetséges.

Van itt még egy bökkenõ. Utána soha többé nem veszekedtek. Ez furcsa. Én nem is tudnám megmagyarázni. Magyarázd meg talán te.

Igen, igen. Mihelyt nem volt semmijük, már boldogok is voltak és elégedettek. Pedig sokszor szükséget láttak. Igaz, tudták, hogy hatalmas örökség néz rájuk, ha az öreg lehunyja szemét. Ez napról napra esedékes is volt. De az öreg nem akart meghalni. Pénzügyi sikerétõl valósággal fölvillanyozódott, kivirult. Ismét a lócán ült és hallgatott.

Évekig élt erõben, egészségben. Mondd, kérlek, minek tulajdonítod, hogy a zsugoriak mind hosszú életûek? Vannak, akik azt állítják, hogy a zsugoriság maga a törhetetlen életkedv megnyilatkozása, és mint minden igazi szenvedély, nem öl, hanem éltet. Vannak, akik azt állítják, hogy ez a nagy távra beirányozott, állandó mohóság nem is költözködik olyan hitvány szervezetekbe, melyek idõ elõtt elpusztulnak. Vannak, akik azt állítják, hogy a zsugoriak a köröttük feszülõ ellenszenvtõl acélosodnak meg, telnek el daccal, hozzátartozóiknak forró gyûlölete tartja õket életben, akár a jókat hozzátartozóiknak buzgó imádsága. Vannak végül, akik azt állítják, hogy a föld marasztalja õket itt, az nem engedi el, az öleli szennyes és sáros keblére, mert a zsugoriak mind oly szennyesek és sárosak, mint rokonuk, a föld. Ezek elméletek. Az elméletekkel semmit se lehet eldönteni. De mindent eldönt egy éjszakai, alapos agyvérzés. Az öreget is ez ölte meg. Pistáék akkor örököltek, többet, mint amennyit reméltek, majdnem félmillió békebeli aranykoronát.

Bizony isten, szeretném ezt az újsütetû népmesét lehetõleg derûsen befejezni, s egy görögtüzes életképben bemutatni Zsuzsikát és Pistát, aki végre megkapja jutalmát, és tejben-vajban fürdik. Sajnos ez nincs módomban. Az öreg 1914. június másodikán halt meg, és június 28-án - amint bizonyára hallottad - kitört a háború. Pista mint tartalékos zászlós bevonult az I-es honvédhuszárokhoz. Minekelõtte kiment volna a harctérre, eltökélte, hogy az egész vagyonát hadikölcsönbe fekteti. Zsuzsika ezt mint afféle kislátókörû, földhözragadt parasztivadék, eleinte nem helyeselte. Azt indítványozta, hogy egy részén mégiscsak vásároljanak aranyat meg földet. Csak akkor állt el ettõl, mikor ura, aki mint férfi jobban értett a politikához, megmagyarázta, hogy a háború végeztével megfiadzva kapják vissza pénzüket a hálás utókorrá alakult világtörténelmi tõkecsoporttól. Hogy ez nem egészen így történt, arról Pista sohasem értesülhetett. Mégpedig nem saját hibájából. Tudniillik az elsõ lovasrohamnál úgy belecsapott egy gránát, hogy belõle egy térdkalács, egy rézpityke se maradt, és lova is eltûnt szõrén-szálán, mintha mindkettõjüket elnyelte volna a föld, vagy mintha mindketten teljes fegyverzetben fölvágtattak volna a Tejútra, az égnek erre az aranypallójára, és onnan berobogtak volna valami csodálatos és gyönyörûséges hadimennyországba. Zsuzsika egy darabig várta õt. Amije volt, lassacskán fölélte. Késõbb hadiözvegyi nyugdíjból tengõdött. Aztán elköltözött a városból. Múltkor, mikor lenn jártam, azt hallottam, hogy beszegõdött egy tanyára gazdasági cselédnek, egészen elparasztosodott, és tyúkokat ültet, libákat töm.

Ugyebár, eléggé változatos az élet? Nem, efelõl igazán nem panaszkodhatunk. De tegyük hozzá, hogy nemcsak változatos, hanem mély értelme is van. Úgy ám. Hát sohase iszunk már?...

1932