TIZENEGYEDIK FEJEZET,

MELYBEN A VILÁG LEGELÕKELÕBB SZÁLLODÁJÁRÓL VAN SZÓ

- Ismeritek a szállodák költészetét? - fordult felénk Esti Kornél. - Errõl sokat tudnék beszélni.

Vannak családias szállodák, melyekben otthonosabban érezzük magunkat, mint tulajdon fészkünkben, emellett függetlenül, a család feszessége nélkül. Vannak nyájas, meghitt, kedves szállodák. Vannak szomorú szállodák, különösen vidéken, melyek lehangolt zongorákhoz hasonlítanak, és vak tükreikkel, nyirkos ágyhuzatukkal mélabúra kapatnak, aztán kétségbeejtõ, elátkozott, halálos szállodák, melyekben novemberi estéken öngyilkosságot ajánlatos elkövetni. Vannak vidor szállodák, melyekben a vízcsapok kacagnak. Vannak rideg, ünnepélyes, néma szállodák, fecsegõ szállodák, korhely szállodák, hetyke szállodák, tüntetõ, rikító, sehonnai szállodák, megbízható, nyugalmas, úri szállodák, a múlt nemes rozsdájával, könnyed szállodák, nehézkes szállodák, egészséges szállodák, melyekben verõfény árad a csatornákból is, és beteg szállodák, melyekben sántít az asztal, biceg a szék, mankón jár a szekrény, a kerevet hektikás, a párnák haldokolva fekszenek az ágyban. Szóval igen sokféle szálloda van.

Legutóbbi külföldi körutamon, hazatérõben, útbaejtettem egy kis országot. Itt rábukkantam egy szállodára, melyrõl külön meg kell emlékeznem.

Ez a szálloda elõkelõ volt. Olyan elõkelõ volt, amilyent még nem láttam sehol. Bátran merem állítani, hogy a világ legelõkelõbb szállodája volt.

Az alkonyat porában rohant gépkocsim, ütött-kopott, alacsony kalibák között, s egy gipszrózsás, kupolás, tizenhárom emeletes felhõkarcoló elõtt állott meg, mely élénk ellentétet alkotott siralmas környezetével, és láthatólag az idetévedt külföldi elõkelõségek fogadására szolgált.

Mindjárt gondoltam, hogy nem közönséges helyre kerültem.

Alighogy tülkölt gépkocsim, a személyzet a szálloda forgóajtaja elé vonult. Tizenöten, húszan lehettek. Valóságos kis hadsereg volt.

Az egyik alkalmazott kinyitotta gépkocsim ajtaját, a másik segédkezett a kiszállásnál, a harmadik angol porköpenyemet emelte le, a negyedik amerikai travellertrunk-omat vitte, az ötödik két bõröndömet, a hatodik krokodilbõr táskámat, a hetedik francia újságomat, melyet az ülésen hagytam. Mindez egy szempillantás alatt történt, gyorsan, mint a karikacsapás.

Azok, akiknek nem jutott szerep ennél a munkánál, a járdán sorakoztak föl, laza rendben, nem katonásan, de azért fegyelmezett, hallgatag készenlétben.

Valamennyien paszomántos sapkát hordtak, s valami violaszín, furcsa operett-egyenruhát. Elléptem elõttük, mintegy díszszemlét tartva. Ekkor a paszomántos sapkák - nem hallható vezényszóra- leröppentek a jól fésült fejekrõl.

Így üdvözölték a messzirõl érkezett vendégeket, azzal a szilárd, meggyõzõdéses, majdnem fiúi tisztelettel, melyet mindig ott õrizhettek szívük legmélyén, s onnan a forgandó szerencse semmiféle változása nem irthatta ki soha, és annak, hogy eddig nem nyilatkozhatott meg irántam, csupán csak az lehetett az oka, hogy mindmáig egyáltalán nem is ösmertek.

Sokáig néztem maroknyi hadseregem. Az a benyomásom támadt, hogy szükség esetén vérét is kész lenne értem ontani. Könnyek tolultak szemembe. Egy királyt nem fogadhattak volna nagyobb odaadással.

A maroknyi, de annál vitézebb hadsereg eloszlott, minden trombitaszó és dobpörgés nélkül, egy jelre, melyet az a borotvált, õszbe csavarodott úr adott, aki eddig a háttérben irányította õket. Ez a portás volt. Angolul szólított meg, s feltûnõen hasonlított Edisonhoz.

Edison kimondhatatlan tapintattal kalauzolt végig az elõcsarnokon, melyet délszaki növények díszítettek. Valami tágas szobába tessékelt be. Rámutatott egy bõrdíványra, s megkért, hogy „talán kegyeskednék helyet foglalni”. Miután engedelmeskedtem, megnyomott egy gombot. A tágas szoba zajtalanul fölfelé kezdett emelkedni. Ekkor tudtam meg, hogy ez a fölvonó.

Remekbe készült felvonó volt. Almazöld villanykörték szitáltak tompított fényt, hogy ne sértsék a vendégek túl érzékeny szemét. A bõrdívány mellett több bõr karszék terpeszkedett, selyemperzsákon, s itt-ott a sarokban asztalkákat is lehetett látni, dohányzókészlettel, képes folyóiratokkal, sakktáblákkal, melyekre elõre fölrakták a bábokat, nyilván, hogy a vendégek a tartózkodás unalmát hasznos, üdítõ szórakozással ûzzék el. Sajnos, erre nem volt érkezésem, mert mihelyt körültekintettem s megbámultam ezt az igazán ízléses berendezést, a fölvonó pár másodperc múltán dallamosan kattant, megérkezett rendeltetési helyére, az elsõ emeletre.

Itt az alkalmazottak másik osztaga fogadott, kávészín egyenruhában. Ezek a portás intézkedésére kinyitották a szemben levõ szárnyas ajtót.

Áthaladva az elõszobán, egy terembe léptem, melyet méreteinél fogva leginkább trónteremnek nevezhetnék. Brokát függönyök festõi redõzetben omlottak alá az empire ablakokról, ahonnan egy sebes, kék vizû folyócskára nyílt kilátás. Ehhez a teremhez hozzájárult egy fogadó, aranyozott, fehér székekkel, egy ebédlõ, egy hálószoba s egy kisebbfajta társalgó is, majd egy fürdõszoba, beépített márványmedencével, velencei tükrökkel, melyek elõtt illatszivattyúk, körömráspolyok, ollócskák számlálhatatlan sokasága csillogott. Minden helyiségben - a fürdõszobában is - három telefon állott a vendégek rendelkezésére. Az egyik a szállodába szolgált, a másik a városba, a harmadik - melynek tölcsére rózsaszín volt - nem tudni, hová.

Káprázva idõztem ebben a lakosztályban, aztán megkérdeztem a portástól, hogy körülbelül mibe kerül egy napra?

A portás nem válaszolt. Úgy rémlett, hogy nagyot hallott. Ebben is hasonlított Edisonhoz. Ekkor már szentül meg voltam gyõzõdve, hogy nem is hasonlít hozzá, hanem õ maga Edison.

Kérdésemet tehát ordítva ismételtem meg, ahogy süketekhez szokás beszélni. Az agg föltaláló ezt meghallotta. De úgy tetszett, hogy megütközött rajta, s egy kicsit elszomorodott. Szemét lesütötte.

A személyzet, mely könnyed vigyázzállásban feszült elõttünk, szintén lesütötte szemét, szemérmesen.

Finom lelkületüket, mely bizonyára magasabb égövekben mozgott - oly eszmekörökben, ahová nem hatolhatott az anyagiasság szennyes gondolata -, kellemetlenül érintette hétköznapiságom, akár az ihlet lázában égõ költõt, akitõl a burgonya árát tudakolják.

Mindnyájan hallgattak.

Én éppen mentegetõdzni akartam, magyarázkodni, hogy költõ vagyok, aki az írás keserves munkájával keresi kenyerét, ennélfogva igen fontosnak tartom és igen sokra becsülöm a pénzt, amikor a portás csalódottságának azzal adott kifejezést, hogy hidegen, szórakozottan kiejtett egy számot - dollárokban -, oly számot, melytõl csaknem hanyatt vágódtam.

Másik szobát kértem.

Edison Alva Tamás udvariasan bólintott. A második emeletre vitt, ahol tojássárga egyenruhák vártak reánk. Minthogy az itteni szobaárat se találtam megfelelõnek, a harmadik emeletre mentünk, a fehér-kék lakájok közé, majd a negyedikre, az ötödikre, mindig följebb és följebb.

Végre a tizenegyedik emeletre jutottunk. Errefelé piros egyenruhás, rendkívül csinos, szöszke fiúcskák teljesítettek szolgálatot.

A portás megfogyatkozott, de még mindig tekintélyes díszkísérettel vezetett végig egy végtelen folyosón. Idõközönként az ajtók szemöldökfája fölött ki-kigyulladt egy színes láng. Érdeklõdtem, mire valók ezek.

Õ erre se felelt azonnal.

Elõbb csodálkozni látszott parlagi kíváncsiságomon, majd azon, hogy még van ember a föld hátán, aki nincs tisztában az efféle lámpák rendeltetésével, aztán kimért szûkszavúsággal közölte, hogy ezek a fényjelek a csöngetést helyettesítik, a személyzet különbözõ tagjainak szólnak, akikkel a vendégek anélkül is érintkezhetnek, hogy egymás nyugalmát s a szálloda föltétlen csöndjét zavarnák.

Hátul, valami félreesõ zugban találtam egy udvari szobát, mely körülbelül megfelelt „igényeimnek”.

De ez is olyan pazar volt, olyan fényes, hogy le sem merem írni.

Csak annyit mesélek el, hogy egy malachitasztalkán valami hosszúkás, spinétszerû fatokot leltem, melyen nyolcvanöt fehér és fekete gomb alkotott elõttem ismeretlen rendeltetésû billentyûzetet.

Minthogy szenvedélyes zenész vagyok, s meglehetõsen zongorázom, azonnal leültem eléje, és Beethovent kezdtem játszani, a Sonate pathétique-et. Alig értem az allegrettó-hoz, halk kopogtatást hallottam ajtómon.

Frakkos alkalmazott jelentkezett. Mögötte az alkalmazottak sötétlõ tömege várta parancsomat. Hirtelen összeszámoltam õket. Pont nyolcvanöten voltak. Ebbõl azt következtettem, hogy az a hosszúkás, spinétszerû szerszám a személyzetnek szóló csengettyûtáblázat, s játékommal - eléggé meggondolatlanul - mindnyájukat becsöngettem. Bocsánatot kértem.

Ezt az alkalmat a fontosabb szolgálattevõk arra használták föl, hogy egyenként bemutatkozzanak.

Kissé elámultam. Nappali szobapincérem Chopinhez hasonlított, éjjeli szobapincérem viszont magához Shakespeare-hez. Ámulatom nyomban fokozódott, mert fölfedeztem, hogy ebben bizonyos rendszer is van. Az elsõ szobalány olyan volt, mint Cléo de Mérode, a második szobalány olyan, mint Mária Antónia, s a takarító asszony szakasztott mása Annie Besant-nak, a neves teozofának.

De ámulatom akkor érte el tetõfokát, mikor a bérszolgák népes csoportjában egymás után pillantottam meg Eckenert, a hõs óceánrepülõt, aztán Rodint, aztán Bismarckot, aztán Murillót, aztán egy szakállas, félénk urat, aki a néhai, gyászos véget ért orosz cárra sokkal jobban emlékeztetett, mint tulajdon arcképei.

Ez még nem volt minden. A szállodai titkár Schopenhauerhez hasonlított, a hideg-szakács Torricellihez, a melegszakács Einsteinhez, a raktárnok Carusóhoz, s egy sápadt, beteges kifutófiú XVI. Lajos rejtélyesen eltûnt gyermekéhez, a boldogtalan dauphinhez.

Nemzetközi hírességek ragyogó történelmi arcképcsarnoka éledt újra e derék alkalmazottakban.

Hogy micsoda része volt ebben a szálloda igazgatóságának, s hogy vajon maga válogatta-e össze õket, a hasonlatosság alapján, cégérül, hogy ezzel a bájos ötlettel csalogassa oda vendégeit, vagy csak véletlenül verõdtek össze ezek az eleven viaszbábok, azt nem volt idõm eldönteni.

Esküszöm azonban mindenre, ami szent elõttem, hogy ez szóról szóra így volt. Itt általában mindenki hasonlított valakihez, és minden hasonlított valamihez.

Schopenhauer megkérdezte, miben lehet szolgálatomra. Arra kértem, hogy tisztíttassa ki poros cipõmet, mert szeretnék kimenni a városba s megfürödni abban a sebes, kék vizû folyócskában, melyet már elsõ pillanatban megáhítottam.

A zord, frankfurti bölcselõ tudomásul vette éppoly természetesnek, mint emberinek mondható óhajomat, s megnyugtatott, hogy nemsokára teljesül is.

Elmenõben még csak azt adta értésemre, hogy minden alkalmazott több európai nyelvet beszél, a legmûveletlenebb is legalább ötöt, de a hajnali kapus tizenöt élõ nyelvet tud, azonkívül latinul és ógörögül is, s így, ha történetesen hajnalban vetõdöm haza, latinul vagy ógörögül is elcseveghetek vele azokról a dévaj élményeimrõl, melyeket éjszakai kiruccanásaimon szerzek.

Ezzel ki is ment. Utána kopogott valaki. II. Miklós lépett be. Szlávos alázattal a földig hajolt, arcomba tekintett, aztán cipõmet vette szemügyre, anélkül hogy fölséges ujjaival érintette volna.

Körülbelül úgy folyt le a vizsgálat, mint mikor egy gyakorló orvos néz meg egy beteget, közben azonban már látja, hogy valamelyik szerv olyanféle sajátos bonyolult megbetegedésérõl van szó, melyet ugyan õ is tudna kezelni egyetemes orvostudori képesítése alapján, de sokkal helyesebb szakorvosnak átutalni, aki kizárólag ilyesmivel foglalkozik.

Ezt az eszmemenetét egy szóval se nyilvánította ki. Ismét a földig hajolt és eltávozott.

Kisvártatva visszatért Bismarckkal, Murillóval, Eckenerrel és Rodinnel. Ezek szintén cipõmre meredtek. Látszott, hogy mind az öten kórjelzést és kórjóslatot készítenek. Olyan volt az egész, mint egy orvosi tanácskozás valami nagyon nagy beteg ágyánál.

Behívtak egy szobalányt, egy újat, akivel eddig még nem találkoztam - ha jól emlékszem -, Elsler Fannyt. Az csengõ hangon jelentette ki, hogy ez „nem tartozik az õ hatáskörébe”.

Ismét mindenki faképnél hagyott. Csak a hû Bismarck maradt mellettem.

Néhány perc múlva négy, folyosóközi szolgálatra beosztott, piros egyenruhás, rendkívül csinos, szöszke fiúcska nyitott be, s szobámba egy villamossággal hajtott, elmés kerékszerkezetû állványkafélét gurított be, melyet mindegyik csak a kisujja hegyével kormányzott. Bismarck szakavatott felügyelete mellett cipõmet egy csöpp emelõdaru segítségével az állványra helyezték, s mély bókolatok közepette kiszállították.

Alig másfél óra múlva vissza is tolták az elmés gépen. Cipõm ekkor már ragyogóan tiszta volt.

Ettõl az elõkelõségtõl, ettõl a szokatlan figyelemtõl fölvillanyozva fürödni mentem. Estig lubickoltam a folyócskában. Csak vacsorára mentem vissza.

Az étteremben néhány vendég lézengett. Számomra egy igen hosszú asztalnál terítettek, melynél díszlakomát szokás tartani. Természetesen a középen ültem, a fõhelyen, egyedül.

Máris hozták az ízletes, tizenkét fogásból álló vacsorát. Mindössze a tengeri rákot óhajtom kiemelni, mely sûrû, világosszürke mártásban úszott márványosan rózsaszín húsával. Különben inkább ittam. Elõbb kedvenc italomat, a világos sört, az aranysört, melynek fanyar tajtékát, a frissen kisült rozscipóra emlékeztetõ, szinte tápláló komlóillatát gyermekkorom óta imádom. Borral folytattam, rajnaival és görög aszúval. Végül a pezsgõnél állapodtam meg. Új és új palackok kerültek a vödrökbe, édesek és keserûek, melyek lassan hûltek a mesterséges hó gyémántkristályai között.

A halakat a hal-konyhából hozták, a feketét a feketekonyhából. Többször friss csokrokat helyeztek a virágtartókba, hogy amíg szemem és orrom gyönyörködik bennük, el ne hervadjanak.

Vacsora után számlámat kértem. A személyzet a kezét maga elé tartva mosolygott. Valamennyi étkezés így folyt le. Általában rendkívül készségeseknek mutatkoztak. Ha azt kívánom, hogy gyújtsák föl kedvemért a várost vagy öljék meg szeretett fejedelmüket, és másnap délben a fejét ezüstcsajkában tegyék asztalomra, irish-stew-ként elkészítve, szentül hiszem, hogy azt is minden ellenkezés nélkül teljesítik.

Udvariasságuk egyre növekedett. De a számuk is növekedett. Ezt én néha négyszázra tettem, néha azonban nyolcszázra. Minthogy pedig a szállodában egész tartózkodásom alatt csak nyolc vendéget láttam, egy-egy vendégre, reám is, körülbelül száz alkalmazott esett.

Amint végighaladtam a neszfogó szõnyegekkel borított folyosón, néma kariatidák gyanánt lapultak meg a falak mentén. Létezésüket csak akkor vettem észre, amikor leemelték sapkájukat, és halkan üdvözöltek. A szerénység, a jómodor második természetükké vált. Gépek voltak, nem is emberek.

Egyetlenegyszer fordult elõ, hogy egy pincér a cigarettáját tenyerébe rejtve füstöt fújt ki, de miután megpillantott, elszégyellte, hogy ily gyarló szenvedélynek hódol, s cigarettája máris eltûnt. Hogy hová tûnt el, azt ma se tudom. Talán beledobta egy mindenütt ott található, azbeszttel bélelt, légmentesen is elzárható hamutartóba, vagy talán a bûntudattól pironkodva szájába kapta, s parazsastul-tokostul összerágta és lenyelte. Ez az utóbbi a valószínûbb.

Ismétlem, a személyzet párját ritkította. Naponta kedveskedett valamivel. Famentes japán papírra nyomtatott, díszmûnek is beillõ emlékiratokat, kitûnõen szerkesztett és kitûnõen tájékoztató árjegyzékeket nyomtak markomba. Unos-untalan fölhívták figyelmem a szálloda Dalcrose-tánciskolájára és Mensendik-tornatermeire, a szálloda bakteriológiai laboratóriumára, a szálloda másoló, gyorsíró és gépíró irodájára, a szálloda csinos kutyauszodájára, a szálloda külön autógumi lerakatára, sõt a szálloda dúsan fölszerelt lélekelemzõ intézetére is, hol jeles lélekelemzõk a nap és éjjel bármelyik órájában szakavatottan kezelik a szálloda igen tisztelt ideg- és elmebetegeit.

Nem akarlak benneteket további részletekkel fárasztani, csak még annyit közlök, hogy tíz napig éltem ebben a bájos, finom környezetben.

Egy reggel az ágyam mellett levõ beszélõgépbe belemondtam, hogy másnap délután a két óra tizenegy perckor induló villámvonattal hazautazom, ezért málhám és bõröndjeim - a krokodilbõr táska kivételével, melyben kézirataimat õrzöm - adják föl budapesti lakáscímemre. A beszélõgép viaszhengerkéjét leküldtem II. Miklós cárral Edison barátomhoz. A cár egy másik viaszhengerkét hozott vissza. Ezt a beszélõgépbe helyezve arról értesültem, hogy a portás már „megtette a kellõ lépéseket”.

Ettõl fogva a személyzet figyelme megkettõzõdött, s minden percben, minden órában a mértani haladvány arányában fokozódott. Annie Besant, a takarító asszony, sóhajtva köszöntött. Cléo de Mérode, Elsler Fanny, Mária Antónia szomorúan jött-ment köröttem, mint akik aligha élik túl eltávozásomat s bánatukban méreggel vetnek majd véget fiatal életüknek. Chopin, Einstein, Murillo, Bismarck, Schopenhauer, Torricelli, II. Miklós, Caruso, Rodin s a kis szerencsétlenül járt dauphin is, valahányszor találkoztam velük a folyosón, viharosan „Jó reggelt, jó estét” köszöntöttek. Úgy hangzott ez, mint a kolostorban a karthauziak emlékeztetése: Memento mori.

Vajon mire is emlékeztettek tulajdonképpen? Néha arra gondoltam, hogy talán a borravalóra, amelyre tényleg rászolgáltak. Elég volt azonban egy pillantást vetnem arcukra, melyen közeli elutazásom okozta fájdalmuk tükrözõdött, elég volt rátekintenem vörösre sírt szemükre, melyet hiába igyekeztek takargatni, hogy meggyõzõdjem ennek ellenkezõjérõl.

Este, vacsora után Edison az éttermi fõpincérrel valami papírszeletet tétetett elém ezüsttálcán. A vasúti föladóvevény volt, mely arról tanúskodott, hogy már összes poggyászomat gyorsáruként viszi hazafelé a vonat, s a szállítási díjat a szálloda - természetesen - elõre „kiegyenlítette”.

Helyeslõen biccentettem, s a szobámba vonultam.

Minekelõtte elszenderedtem, iszonyú lármára riadtam föl. Valami harsogó férfikar egészen közelrõl csöndes jó éjszakát üvöltött a fülembe. Fölugrottam ágyamból. Szobámban senki se volt. Az történt, hogy a szálloda lelkes és figyelmes férfiszemélyzete, mely tudvalevõleg külön leadó- és fölvevõállomással is rendelkezik, a rádió hangszórójával szólt be hozzám.

Ugyanez történt reggel is, azzal a különbséggel, hogy ekkor a nõalkalmazottak ezüsthangja ébresztett föl, jó reggelt kívánva.

Az utolsó napon kora délelõtt a portásfülkében fölkerestem Edisont, és fizetni akartam. Arcán a pénz hallatára feltûnt a fitymáló, világfájdalmas mosoly. Biztosított, hogy még ráérek „számlámat rendezni”, hiszen vonatom csak kettõ után indul, s az ebédet még náluk költöm el. Másként számlám javában készül, épp most végzi rajta az utolsó mûvészi simításokat a központi számvevõhivatal.

Kezemben krokodilbõr táskámmal lassan kisétáltam a város végén levõ pálmaligetbe, ahol eddig naponta dolgozgattam közvetlenségérõl és forró ösztönösségérõl méltán híres szerelmi dalfüzéremen, melynek ez a címe: Gátlások és átvitelek.

Leültem a szökõkút márványkávájára. Egy darabig merengtem. Majd régi, bevált módszerem szerint próbáltam elõidézni a teremtõ révületet. Homlokomat többször egymás után belevertem a márványkávába. Csak akkor tudok alkotni, ha teljesen kikapcsolom értelmemet.

Sajnos, ez nem mindjárt sikerült. Az értelem rendkívül buta dolog. Most is folyton odatolakodott hozzám.

Aztán mások is figyelmeztettek arra, hogy a földön létezik értelem. Többek közt a szálloda személyzete is.

Amikor eltüsszentettem magam, egy öt méter magas pálmafára szerelt, hangerõsítõvel is ellátott rádió közvetítette hozzám a szálloda férfi és nõi alkalmazottai óhaját, hogy váljék egészségemre.

Pár óra alatt mégis megírtam egyik legfõbb mûvemet, egy kétsoros költeményemet, mely Elinornak, legutóbbi kedvesemnek irántam érzett tudatelõttes gyûlöletérõl szól.

Ez a roppant szellemi munka teljesen elcsigázott. Utána megint két óra hosszat bámultam magam elé. Vártam, hogy értelmem visszatérjen.

Arra ocsúdtam fel, hogy a közeli tisztásra leereszkedett egy repülõgép, könnyedén és kecsesen, mint egy szitakötõ.

Épp hazámba igyekezett. Magam se tudom, miért, beléültem, s megparancsoltam a repülõnek, hogy sürgõsen vigyen haza.

Fönn a levegõben, amikor a magasságmérõ már hétezer métert mutatott, s az a sebes, kék vizû folyócska már csak akkorának látszott, mint az a platina karcsat, melyet Elinor visel a csuklóján, a felhõk fölött, a havasok fölött hirtelen eszembe ötlött, hogy elfelejtettem rendezni szállodai számlámat, s véletlenül borravalót sem adtam azoknak az alkalmazottaknak, akik oly jóságosan õrködtek oldalamnál, majdnem két hétig.

Minthogy lélektanilag is tüneményesen képzett ember vagyok, s tudom, hogy nincs „véletlen”, és hogy semmit se „felejtünk el” ok nélkül, ezt tüstént gyanúsnak tartottam. Villámgyorsan elemezni kezdtem magam. Amíg a repülõgép merész lendülettel légbukfencet vetett, s én fejjel lefelé lógtam a földgolyóra, folytattam a lélekelemzést, melyet csakhamar sikeresen be is fejeztem.

Rájöttem, hogy ez a tettem tudattalanul tudatos, vagyis tudatosan tudattalan volt. De okos volt, nagyon okos. Nem is cselekedhettem másképpen.

Végre lehetetlen ilyen elõkelõ szállodát, ilyen elõkelõ alkalmazottakat megsérteni azzal, hogy fizessünk is nekik. Ez tapintatlanság lett volna, durva tapintatlanság.

1930