|
Esti Kornél
egy téli estén a dolgozószobájában levelet írt kiadójának. Tolla gyorsan
szántotta a papírt. Egyszerre észrevette, hogy nem tud többé figyelni
mondataira. Más hangokat hallott:
Mért nézek az éjbe? Mért hallom a vándor
bolygók robogását, mért látom a csillag messze, kalandor fényét...!
Félredobta
levelét. Leírta ezeket a szavakat. Aztán várt, vajon lesz-e belõle valami, vagy
- mint sokszor - elakadt az égi távirat, mintha valahol baj volna a
leadógépben.
De most
ömlöttek a sorok, kiegészültek és megvilágították egymást. Tágra nyitotta
fülét. Új hangokat hallott. Szemeit az ablakot takaró zöld függönyre
meresztette. Azon keresztül is látta a csillagos égboltot.
Sokáig
jegyezgetett, összevissza. Voltaképp akkor tudta meg, mit akart kifejezni,
mikor már elkészült.
Maga is
ámult.
Többször
elolvasta. A költemény közepén három sort törölt. De vissza kellett állítania.
Nem lehetett ezen változtatni egy betût sem. Úgy volt jó, ahogy volt.
Vette
írógépét, és letisztázta.
Amikor az
utolsó sorokat kopogtatta, csöngettek a kapun. A szobalány Patakit jelentette
be.
- Szervusz
- kiáltotta feléje az írógép mellõl, s föl se tekintett rá. - Foglalj helyet.
Azonnal.
Pataki a
homályban állt. Nem lehetett látni az arcát.
Õ Estit
látta az íróasztalnál, borzas haját az állólámpa aranyfényében, dohányfüsttõl
bokrétázva, amint még mindig zongorázott írógépén.
Nem ült le. Csak állt.
Patakival
újabban ritkán találkoztak.
Jötte meg
is lephette Estit. De nem szólt, erre nem volt ideje. Még mindig kopogtatott.
Miután nevét is aláírta, kihúzta a gépbõl a friss oldalt. Így szólt:
- Verset
írtam. Meghallgatod? Két gépelt oldal.
Pataki a
szoba túlsó sarkában egy karosszékbe ült. Esti tagoltan, hogy a vers minden
betûjét érthesse, olvasta:
Mért nézek az éjbe? Mért hallom a vándor
bolygók robogását...
Nagy íve
volt ennek a költeménynek, biztosan, egyenletesen emelkedõ, lassan, szelíden
lehanyatló. Olvasás közben még inkább tetszett neki. Meg volt gyõzõdve, hogy
maradandó alkotása, s évek múlva is boldogan gondol erre a téli estére, amikor
a semmibõl létrehívta. A befejezõ részt, melyben minden kiteljesedik - csak
néhány indulatszó ez, néhány fölkiáltás -, különösen élvezte.
A kéziratot
leejtette íróasztalára.
- Szép -
hallatszott a sötétbõl egy kis szünet után Pataki hangja.
- Tetszik?
- vallatta Esti, mert mihelyt dicsérték, átvette a kétkedõ szerepét. - Igazán
tetszik?
- Nagyon -
felelte Pataki.
Fölkelt a
karosszékbõl. Az állólámpa fénykörébe jött, lassan. Megragadta Esti mindkét
kezét. Ünnepélyesen mondta:
- Kérlek,
én azért jöttem hozzád, mert még sohase voltam ily közel az öngyilkossághoz.
- Micsoda? - riadt fel Esti.
- Lacika - dadogta Pataki. - Lacika.
Esti meggyújtotta a mennyezetcsillárt: Látta, hogy barátja
halottfehér, s reszket minden ízében.
- Mi történt? - kérdezte. - Mi történt vele?
- Egy óra múlva operálják.
- Miért?
- Vakbélgyulladás.
- Hisz az semmi. Ülj le, Elek, ülj ide. Ne szamárkodj.
Akarsz egy pohár vizet?
Pataki ivott egy kortyot.
- Jaj - sóhajtott -, végem. Tudom, hogy végem. De a kórházban már nem volt
maradásom. Délután szállítottuk be. Most elõkészítik szegénykét. Ezt nem bírtam
nézni. Az anyja maradt vele. Künn vár a kocsi. Mindjárt megyek.
- Mióta
beteg?
- Hát
elmesélem. Hogy is volt csak? - mondta, s arcára tapasztotta izzadt, fehér
tenyerét. - Lacika már egy hete panaszkodott, hogy fáj a gyomra. Mindig a
gyomrát fájdította, satöbbi. Azt hittük, karácsonyi gyomorrontás. Az ünnepek
alatt sokat evett, satöbbi, satöbbi. Hát így kezeltük. Hashajtó, koplaltatás,
satöbbi. De nem lett jobban. Ma reggel aztán hányt. Nyomban elhívattuk Rátzot,
utána Varghát is, aztán a tanárt, Elzászt. Szóval vakbélgyulladás. Kilenckor
operálják.
- Ugyan.
Hát csak ennyi az egész?
- De láza
van. Harminckilenckettõ. Ilyen nagy láz arra vall, hogy a vakbél gennyes.
- Minden
vakbélgyulladásnál van láz.
- Mi csak
átfúródástól félünk.
- Az
rázóhideggel jár. Kirázta a hideg? Nahát. Ne izélj. Nincs ott semmi átfúródás.
- Azt
hiszed?
- Azt, azt.
- De
altatják.
-
Csináltasd helyi érzéstelenítéssel.
- Nem
lehet. Éppen ez az. Elzász azt mondta, hogy nem lehet.
- Akkor
altatják.
- Csakhogy
a szíve gyönge. A vörheny óta olyan gyönge a szíve, hogy folyton pihennie
kellett, még a torna alól is föl van mentve. Jaj, ha ezzel a gyerekkel valami
történik, én nem élem túl. Érted, egy pillanattal sem élem túl.
- Hány éves?
- Kilenc.
- Kilenc?
Hisz már nagy gyerek. Elzász két-három éveseket is operál, s eddig még egyikkel
se történt semmi. Különben is a gyermekek életereje a csodával határos. Azok a
friss sejtek, azok az elhasználatlan, élettõl duzzadó szövetek föl se veszik
azt, amibe az erõs felnõttek belepusztulnak. Légy teljesen nyugodt. Kidobják a
vakbelét, és kutya baja. Egy hét múlva fölkel. Holnap, nem: még ma, másfél óra
múlva - nevetni fogsz az egészen. Mindketten nevetünk majd.
Pataki
csillapodott. Miután kiöntötte rémületét, üres lett, s ámulva tekintett szét
ebben a dúlt, forró levegõjû dolgozószobában.
- Hallatlan
- mondta Esti hirtelen, s arcát elfintorította. - Hallatlan. Én pedig
untattalak téged.
- Mivel?
- Ezzel a
szeméttel.
- Milyen
szeméttel?
- Ezzel a verssel.
- Ja. Nem untattál.
- Dehogynem. Amikor ilyen lelkiállapotban vagy - megjegyzem:
minden ok nélkül -, én téged, szegény barátom, legújabb elmeszüleményemmel
szórakoztatlak. Hát ez pokoli, igazán pokoli.
- Nem. Hidd el, még jól is esett hallani. Legalább elterelte
kissé a figyelmem.
- Tudtál figyelni?
- Tudtam.
- Érdekelt?
- Hogyne.
- És mi róla a véleményed?
- Az, hogy kitûnõ. Egyik jelentõs versed.
- Csak jelentõs?
- Nagyon jelentõs.
- Nézd, én nem akarok dicséretet zsarolni. Ettõl - tudod -
mindig undorodtam. De szükségem van arra, hogy egy becsületes szót mondj róla.
Ha megírok valamit, mindig azt hiszem, hogy az a legkülönb munkám. Nem is lehet ez másképp. Bizonyára
te is így vagy ezzel. Aztán lassanként megszokom, hogy van, unni kezdem,
kétségek fognak el, hogy egyáltalán érdemes volt-e veszõdnöm. Egyébként is
dögrováson van a mi mesterségünk. Ki a fenét érdekel, hogy fáj a fejünk, mikor
mindenkinek fáj a feje? Tehát beszélj.
- Mondtam,
hogy pompás.
- Az
elejében magam is biztos vagyok. Mért
látom a csillag messze, kalandor fényét... Ez az ihlet, a tiszta ihlet. De
késõbb - a közepe táján - úgy tetszett -, az elõbb éreztem, mikor fölolvastam
-, hogy valamit esik.
- Hol?
- Ott, ahol
a rövidebb sorok következnek. Nem emlékszel? Karbunkulus, te izzó... Nem hamis ez? Nem fölfújt és bõbeszédû?
Nincs itt valami törés?
- Nincs
semmi törés.
- Azt
hiszed?
- Azt, azt.
- Mondd,
Elekem, és az egész - úgy, ahogy hallottad - nem szónokias kissé?
- Hogy
szónokias-e? Én, kérlek, nagyon szeretem a szép lendületet, s a szónokiasságot
egyáltalában nem zárnám ki a költészetbõl.
- Értelek.
Hát én gyomromból utálok minden szónokiasságot. Az nem költészet, hanem
cukrászat. Légy õszinte, mondj igazat. Inkább széttépem az egészet, és soha
többet egy sort sem írok, ha ez szónokias.
- Mindig
félreértesz. Nem szónokias. Egyáltalán nem szónokias. Aztán a vége is milyen
gyönyörû. Élni, élni. Ez remek.
Meglásd, másoknak is épp ennyire tetszik majd. Mutattad Wernernek?
- Még nem.
- Hát
mutasd meg neki. El lesz tõle ragadtatva. Én ismerem õt. Fogadok, hogy az elsõ
oldalon közli, ritkított garmonddal. Sohase volt még ilyen sikered. Mesteri az
egész, mesteri.
Esti a
gépírt oldalakat csörgette kezében. Pataki kirántotta zsebóráját.
- Tíz perc
múlva kilenc.
- Veled
megyek.
Beültek a
ház elõtti várakozó kocsiba. Havas, sötét utcákon vágtattak. Az apa arra
gondolt, hogy megmarad-e a fia. A költõ arra gondolt, hogy megmarad-e a verse.
Egy
fordulónál Pataki ezt mondta:
- Ha
gennyes is, eltokolódhat.
Esti
bólintott.
Késõbb õ
szólalt meg:
- A közepén
mégis kitörlöm azt a három sort, úgy egyszerûbb.
Pataki
helyeselte ezt.
Aztán
többet nem beszéltek.
Mindketten
ezt gondolták egymásról:
„Milyen
kicsinyes, milyen önzõ.”
Amikor a
kórház elé érkeztek, Pataki fölrohant az elsõ emeletre. Utána Esti.
Lacikát,
aki elõzõleg morfinoltást kapott, s már félig aludt, épp akkor tolták be egy
magas, keskeny kocsin a fényesen kivilágított mûtõbe.
1930
|