|
- Ordított a szél - szólt Esti Kornél. - A sötétség, a
hideg, az éj jeges virgáccsal verte végig s összekarmizsálta arcomat.
Orrom sötétbíbor volt, kezem szederjes, körmeim lilák.
Csorogtak könnyeim, mintha sírnék, vagy megolvadt volna bennem az élet, mely
még nem fagyott jégkupaccá. Köröskörül fekete sikátorok ásítoztak.
Én csak álltam és vártam, topogtam a kõkemény aszfalton, s
körmeimbe fújtam. Télikabátom zsebébe rejtettem meggémberedett ujjaimat.
Végre messze-messze a ködben feltûnt a villamos sárga
fényszeme.
A kocsi visított a síneken. Szilaj kanyarodással megállt
elõttem.
Föl akartam szállni, de alig nyúltam a kapaszkodóhoz,
barátságtalan hangok rivalltak rám: „Megtelt.” Emberfürtök lógtak a fölhágóról.
Benn, a kétes homályban, melyet egyetlen fémszálas körte világított meg
vörösen, élõlények mozogtak, férfiak, nõk, karon ülõ csecsemõk is.
Egy pillanatig tétováztam, majd hirtelen elhatározással
fölugrottam. Semmi okom se volt finnyáskodni. Úgy fáztam, hogy fogaim
összekocódtak. Aztán siettem is, nagy út várt rám: okvetlenül meg kellett
érkeznem.
Helyzetem eleinte több volt, mint kétségbeejtõ. Belecsimpaszkodtam az emberfürtbe, s
magam is egy láthatatlan bogyója lettem. Hidak, alagutak alatt vágtattunk el
oly vad sebességgel, hogyha leesem, szörnyethalok. Olykor egy tûzfalat, egy
deszkapalánkot, egy fatörzset súroltam. Életemmel játszottam.
A
veszedelemnél is több szenvedést okozott az a tudat, hogy útitársaim egytõl egyig
gyûlöltek. Fönn a villamos tornácán röhögtek rajtam, lenn a fölhágón pedig
azok, akikkel összekovácsolt a végzet, nyilván a megkönnyebbülés sóhajával
köszöntötték volna, ha lezuhanok, nyakam szegem, s õk ily áron szabadulnak egy
kölönctõl.
Sokáig
tartott, míg a tornácra kerültem. Csak épp a peremén jutott számomra
talpalatnyi hely. De hát fönn voltam a szilárd talajon. Két kezemmel keményen
szorítottam a kocsi külsõ vázát. Nem kellett immár félnem, hogy lerepülök.
Igaz, itt a
közhangulat ismét ellenem fordult, mégpedig viharosan. Ott lenn már
félig-meddig megszoktak. Tudomásul vették létezésem, mint szomorú tényt, s
miután összekozmásodtak velem, ügyet se vetettek rám. Fönn azonban én voltam a
legutóbbi föltolakodó, a legfrissebb ellenség. Valamennyien közös gyûlöletben
forrtak össze ellenem. Nyíltan és suttyomban, hangosan és halkan, szitkokkal,
tréfás átkokkal, otromba, aljas megjegyzésekkel üdvözöltek. Semmiképp se
csináltak titkot abból, hogy szívesebben látnának a föld alatt két méternyire,
mint itt.
De nem
adtam föl a harcot. Csak kitartani - biztatgattam magam. - Állni a sarat, azért
sem engedni.
Konokságomnak meg is lett a
foganatja. Elkaparintottam egy kapaszkodószíjat, s azon csüngtem. Nemsokára meglökött
valaki. Oly szerencsésen buktam elõre, hogy beljebb vágódtam. Már nem közvetlen
a kijárat mellett ácsorogtam, hanem a tornácon levõ csoport kellõs közepébe
ékelõdtem sziklaszilárdan. Minden oldalról szorítottak, melengettek. Néha a
szorítás olyan erõs volt, hogy elakadt lélegzetem. Néha egy tárgy - esernyõnyél
vagy bõröndsarok - a gyomromba bökött.
De a múló
jellegû zavaroktól eltekintve nem lehetett panaszkodnom.
Aztán
eshetõségeim fokozatosan javultak.
Jöttek-mentek,
fölszálltak-leszálltak. Már fesztelenül mozoghattam, bal kezemmel kigomboltam
télikabátomat, elõhalásztam nadrágzsebembõl erszényemet, s eleget tehettem a
kalauz többszöri ünnepélyes, eddig eredménytelen felszólításának, hogy váltsam
meg menetjegyem. Micsoda öröm volt legalább fizetnem.
Utána ismét egy kis zûrzavar támadt. Fölmászott egy
tekintélyes, kövér ellenõr, akinek száz kilójától a zsúfolt kocsi csaknem
kicsorrant, akár az a csordultig levõ kávéscsésze, melybe egy jókora cukrot
dobnak. Az ellenõr kérte jegyemet. Újra ki kellett gombolkoznom, s ezúttal
szabadon levõ jobb kezemmel kellett megkeresnem erszényemet, melyet imént bal
nadrágzsebembe süllyesztettem.
De határozottan szerencsém volt. Amint az ellenõr alagutat
vájva az eleven testek közt a kocsi belsejébe furakodott, egy viharos
emberhullám engem is befelé sodort, és - eleinte nem hittem szememnek - én is
benn voltam, benn a kocsi belsejében: „megérkeztem”.
Közben valaki fejbe ütött, télikabátomról lepattant pár gomb
is, de mit törõdtem én ekkor ilyesmivel. Büszkeség dagasztott, hogy idáig
jutottam. Leülésrõl természetesen szó se lehetett. Az ülõk kiváltságos
társadalmát egyébként se láttam. Eltakarták õket az állók, a szíjon lógók, akik
váltogatva részint tulajdon lábukon álltak, részint másokén, aztán az a mocskos
pára is, mely fokhagymás, gyomorsavas leheletektõl beszüremkedõ téli ködbõl,
ruhák áporodott kigõzölgésébõl verõdött össze.
E minden emberi méltóságából kivetkezett összepréselt, bûzös
állatsereglet láttán annyira megundorodtam, hogy a célhoz és beteljesüléshez közel
az a gondolat kísértett, leteszek a küzdelemrõl, nem folytatom tovább utamat.
Ekkor megpillantottam egy nõt. Az egy homályos sarokban
álldogált, kopott ruhában, nyúlszõr nyakbavetõvel, a falnak támaszkodva.
Elcsigázottnak, szomorúnak látszott. Egyszerû arca volt, szelíd, tiszta
homloka, kék szeme.
Ha bírhatatlannak éreztem a szégyent és sajogtak a tagjaim
és émelygett a gyomrom, akkor a rongyokban, az állati pofák közt, a dögletes
levegõben õt kerestem, bújócskázva a fejek és kalapok között. Többnyire maga
elé meredt. De egyszer találkozott tekintetünk. Ettõl kezdve nem zárkózott el.
Úgy rémlett, mintha õ is azt gondolná, amit én, s mintha õ is tudná, hogy mit
gondolok errõl a kocsiról és mindenrõl, ami körülötte van. Ez megvigasztalt.
Engedte, hogy nézzem õt, s én úgy néztem kék szemébe, mint a
betegek abba a kék villanymécsesbe, amelyet éjszaka gyújtanak meg a
kórtermekben, hogy a szenvedõk mégse legyenek egészen egyedül.
Csak neki köszönhetem, hogy nem vesztettem el végleg harci
kedvemet.
Egy negyed óra múlva már ülõhelyet is kaptam a padon, melyet
réztámaszkodók mértek ki négy utas számára. Egyelõre csak annyi hely jutott
nekem, hogy a levegõben lebegve fél combomra ereszkedhettem. A köröttem ülõk
ronda nyárspolgárok voltak, belefészkelték magukat vastag bundájukba és
szerzett jogaikba, melyekbõl semmit sem akartak engedni. Én beértem azzal, amit
adtak. Nem követelõztem. Tettettem, hogy nem veszem észre silány dölyfüket. Úgy
viselkedtem, mint egy zsák. Tudtam, hogy az emberek ösztönösen gyûlölik az embereket,
és sokkal hamarabb megbocsátanak egy zsáknak, mint egy embernek.
Így is történt. Miután látták, hogy közönyös vagyok, afféle
senki és semmi, aki nem számít, kissé tovább húzódtak, s rendelkezésemre
bocsátottak valamicskét a nekem dukáló helybõl. Késõbb már válogathattam is a
helyek közt.
Néhány megálló után egy ablakülésre tettem szert.
Letelepedtem, és körülnéztem. Elõször is a kék szemû nõt kutattam, de az már
nem volt ott, nyilván leszállt valahol, míg én az élet vad viadalát vívtam.
Elvesztettem mindörökre.
Sóhajtottam egyet. Kibámultam a jégvirágos ablakon, de csak
lámpaoszlopokat láttam, szennyes havat, sötét-ridegen zárt kapukat.
Még egyet sóhajtottam, aztán ásítottam. Úgy vigasztalódtam,
ahogy tudtam. Megállapítottam, hogy „küzdöttem és gyõztem”. Elértem azt, amit
lehetett. Vajon a villamosban ki érhet el többet egy kényelmes ablakülésnél?
Tûnõdve, szinte elégedetten gondoltam vissza borzasztó tusám egyes
mozzanataira, az elsõ rohamra, mellyel birtokba vettem a villamost, a fölhágó
szenvedésére, a tornác ökölharcára, a kocsi belsejében levõ tûrhetetlen
légkörre és szellemre, s szemrehányást tettem magamnak kishitûségem miatt, hogy
már-már elcsüggedtem, hogy az utolsó pillanatban majdnem visszatorpantam.
Nézegettem kabátom leszakított gombjait, mint harcos a sebeit. Mindenkire
rákerül a sor - mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával -, csak meg kell
várni. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.
Most
elfogott a vágy, hogy élvezzem diadalomat. Éppen ki akartam nyújtani zsibbadt
lábaimat, hogy végre pihenjek és pihegjek, hogy végre föl is lélegezzem,
szabadon és boldogan, amikor a kalauz odalépett ablakomhoz, kifordította az
útirányjelzõ táblát, s ezt kiáltotta: „Végállomás.”
Elmosolyodtam. Lassan leszálltam.
1932
.oOo.
|