TIZENNYOLCADIK FEJEZET,

MELYBEN EGY KÖZÖNSÉGES VILLAMOSÚTRÓL AD MEGRÁZÓ LEÍRÁST,
S ELBÚCSÚZKODIK AZ OLVASÓTÓL

- Ordított a szél - szólt Esti Kornél. - A sötétség, a hideg, az éj jeges virgáccsal verte végig s összekarmizsálta arcomat.

Orrom sötétbíbor volt, kezem szederjes, körmeim lilák. Csorogtak könnyeim, mintha sírnék, vagy megolvadt volna bennem az élet, mely még nem fagyott jégkupaccá. Köröskörül fekete sikátorok ásítoztak.

Én csak álltam és vártam, topogtam a kõkemény aszfalton, s körmeimbe fújtam. Télikabátom zsebébe rejtettem meggémberedett ujjaimat.

Végre messze-messze a ködben feltûnt a villamos sárga fényszeme.

A kocsi visított a síneken. Szilaj kanyarodással megállt elõttem.

Föl akartam szállni, de alig nyúltam a kapaszkodóhoz, barátságtalan hangok rivalltak rám: „Megtelt.” Emberfürtök lógtak a fölhágóról. Benn, a kétes homályban, melyet egyetlen fémszálas körte világított meg vörösen, élõlények mozogtak, férfiak, nõk, karon ülõ csecsemõk is.

Egy pillanatig tétováztam, majd hirtelen elhatározással fölugrottam. Semmi okom se volt finnyáskodni. Úgy fáztam, hogy fogaim összekocódtak. Aztán siettem is, nagy út várt rám: okvetlenül meg kellett érkeznem.

Helyzetem eleinte több volt, mint kétségbeejtõ. Belecsimpaszkodtam az emberfürtbe, s magam is egy láthatatlan bogyója lettem. Hidak, alagutak alatt vágtattunk el oly vad sebességgel, hogyha leesem, szörnyethalok. Olykor egy tûzfalat, egy deszkapalánkot, egy fatörzset súroltam. Életemmel játszottam.

A veszedelemnél is több szenvedést okozott az a tudat, hogy útitársaim egytõl egyig gyûlöltek. Fönn a villamos tornácán röhögtek rajtam, lenn a fölhágón pedig azok, akikkel összekovácsolt a végzet, nyilván a megkönnyebbülés sóhajával köszöntötték volna, ha lezuhanok, nyakam szegem, s õk ily áron szabadulnak egy kölönctõl.

Sokáig tartott, míg a tornácra kerültem. Csak épp a peremén jutott számomra talpalatnyi hely. De hát fönn voltam a szilárd talajon. Két kezemmel keményen szorítottam a kocsi külsõ vázát. Nem kellett immár félnem, hogy lerepülök.

Igaz, itt a közhangulat ismét ellenem fordult, mégpedig viharosan. Ott lenn már félig-meddig megszoktak. Tudomásul vették létezésem, mint szomorú tényt, s miután összekozmásodtak velem, ügyet se vetettek rám. Fönn azonban én voltam a legutóbbi föltolakodó, a legfrissebb ellenség. Valamennyien közös gyûlöletben forrtak össze ellenem. Nyíltan és suttyomban, hangosan és halkan, szitkokkal, tréfás átkokkal, otromba, aljas megjegyzésekkel üdvözöltek. Semmiképp se csináltak titkot abból, hogy szívesebben látnának a föld alatt két méternyire, mint itt.

De nem adtam föl a harcot. Csak kitartani - biztatgattam magam. - Állni a sarat, azért sem engedni.

Konokságomnak meg is lett a foganatja. Elkaparintottam egy kapaszkodószíjat, s azon csüngtem. Nemsokára meglökött valaki. Oly szerencsésen buktam elõre, hogy beljebb vágódtam. Már nem közvetlen a kijárat mellett ácsorogtam, hanem a tornácon levõ csoport kellõs közepébe ékelõdtem sziklaszilárdan. Minden oldalról szorítottak, melengettek. Néha a szorítás olyan erõs volt, hogy elakadt lélegzetem. Néha egy tárgy - esernyõnyél vagy bõröndsarok - a gyomromba bökött.

De a múló jellegû zavaroktól eltekintve nem lehetett panaszkodnom.

Aztán eshetõségeim fokozatosan javultak.

Jöttek-mentek, fölszálltak-leszálltak. Már fesztelenül mozoghattam, bal kezemmel kigomboltam télikabátomat, elõhalásztam nadrágzsebembõl erszényemet, s eleget tehettem a kalauz többszöri ünnepélyes, eddig eredménytelen felszólításának, hogy váltsam meg menetjegyem. Micsoda öröm volt legalább fizetnem.

Utána ismét egy kis zûrzavar támadt. Fölmászott egy tekintélyes, kövér ellenõr, akinek száz kilójától a zsúfolt kocsi csaknem kicsorrant, akár az a csordultig levõ kávéscsésze, melybe egy jókora cukrot dobnak. Az ellenõr kérte jegyemet. Újra ki kellett gombolkoznom, s ezúttal szabadon levõ jobb kezemmel kellett megkeresnem erszényemet, melyet imént bal nadrágzsebembe süllyesztettem.

De határozottan szerencsém volt. Amint az ellenõr alagutat vájva az eleven testek közt a kocsi belsejébe furakodott, egy viharos emberhullám engem is befelé sodort, és - eleinte nem hittem szememnek - én is benn voltam, benn a kocsi belsejében: „megérkeztem”.

Közben valaki fejbe ütött, télikabátomról lepattant pár gomb is, de mit törõdtem én ekkor ilyesmivel. Büszkeség dagasztott, hogy idáig jutottam. Leülésrõl természetesen szó se lehetett. Az ülõk kiváltságos társadalmát egyébként se láttam. Eltakarták õket az állók, a szíjon lógók, akik váltogatva részint tulajdon lábukon álltak, részint másokén, aztán az a mocskos pára is, mely fokhagymás, gyomorsavas leheletektõl beszüremkedõ téli ködbõl, ruhák áporodott kigõzölgésébõl verõdött össze.

E minden emberi méltóságából kivetkezett összepréselt, bûzös állatsereglet láttán annyira megundorodtam, hogy a célhoz és beteljesüléshez közel az a gondolat kísértett, leteszek a küzdelemrõl, nem folytatom tovább utamat.

Ekkor megpillantottam egy nõt. Az egy homályos sarokban álldogált, kopott ruhában, nyúlszõr nyakbavetõvel, a falnak támaszkodva. Elcsigázottnak, szomorúnak látszott. Egyszerû arca volt, szelíd, tiszta homloka, kék szeme.

Ha bírhatatlannak éreztem a szégyent és sajogtak a tagjaim és émelygett a gyomrom, akkor a rongyokban, az állati pofák közt, a dögletes levegõben õt kerestem, bújócskázva a fejek és kalapok között. Többnyire maga elé meredt. De egyszer találkozott tekintetünk. Ettõl kezdve nem zárkózott el. Úgy rémlett, mintha õ is azt gondolná, amit én, s mintha õ is tudná, hogy mit gondolok errõl a kocsiról és mindenrõl, ami körülötte van. Ez megvigasztalt.

Engedte, hogy nézzem õt, s én úgy néztem kék szemébe, mint a betegek abba a kék villanymécsesbe, amelyet éjszaka gyújtanak meg a kórtermekben, hogy a szenvedõk mégse legyenek egészen egyedül.

Csak neki köszönhetem, hogy nem vesztettem el végleg harci kedvemet.

Egy negyed óra múlva már ülõhelyet is kaptam a padon, melyet réztámaszkodók mértek ki négy utas számára. Egyelõre csak annyi hely jutott nekem, hogy a levegõben lebegve fél combomra ereszkedhettem. A köröttem ülõk ronda nyárspolgárok voltak, belefészkelték magukat vastag bundájukba és szerzett jogaikba, melyekbõl semmit sem akartak engedni. Én beértem azzal, amit adtak. Nem követelõztem. Tettettem, hogy nem veszem észre silány dölyfüket. Úgy viselkedtem, mint egy zsák. Tudtam, hogy az emberek ösztönösen gyûlölik az embereket, és sokkal hamarabb megbocsátanak egy zsáknak, mint egy embernek.

Így is történt. Miután látták, hogy közönyös vagyok, afféle senki és semmi, aki nem számít, kissé tovább húzódtak, s rendelkezésemre bocsátottak valamicskét a nekem dukáló helybõl. Késõbb már válogathattam is a helyek közt.

Néhány megálló után egy ablakülésre tettem szert. Letelepedtem, és körülnéztem. Elõször is a kék szemû nõt kutattam, de az már nem volt ott, nyilván leszállt valahol, míg én az élet vad viadalát vívtam. Elvesztettem mindörökre.

Sóhajtottam egyet. Kibámultam a jégvirágos ablakon, de csak lámpaoszlopokat láttam, szennyes havat, sötét-ridegen zárt kapukat.

Még egyet sóhajtottam, aztán ásítottam. Úgy vigasztalódtam, ahogy tudtam. Megállapítottam, hogy „küzdöttem és gyõztem”. Elértem azt, amit lehetett. Vajon a villamosban ki érhet el többet egy kényelmes ablakülésnél? Tûnõdve, szinte elégedetten gondoltam vissza borzasztó tusám egyes mozzanataira, az elsõ rohamra, mellyel birtokba vettem a villamost, a fölhágó szenvedésére, a tornác ökölharcára, a kocsi belsejében levõ tûrhetetlen légkörre és szellemre, s szemrehányást tettem magamnak kishitûségem miatt, hogy már-már elcsüggedtem, hogy az utolsó pillanatban majdnem visszatorpantam. Nézegettem kabátom leszakított gombjait, mint harcos a sebeit. Mindenkire rákerül a sor - mondogattam egy bölcs higgadt tapasztalatával -, csak meg kell várni. A jutalmat a földön nem adják könnyen, de végül mégis megkapjuk.

Most elfogott a vágy, hogy élvezzem diadalomat. Éppen ki akartam nyújtani zsibbadt lábaimat, hogy végre pihenjek és pihegjek, hogy végre föl is lélegezzem, szabadon és boldogan, amikor a kalauz odalépett ablakomhoz, kifordította az útirányjelzõ táblát, s ezt kiáltotta: „Végállomás.”

Elmosolyodtam. Lassan leszálltam.

1932

.oOo.