SAKÁLOK

Sárgát és pirosat ittunk összevissza, zöldet is, mindenféle vad szeszeket - kezdte Esti Kornél. - Egész éjjel üvöltöttünk. Hajnali négy óra felé cihelõdtek a cimborák. Künn csöpörgött a fekete januári esõ.

Én megkértem Patakit, hogy nála aludhassak. Ebben az idõben gyakran háltunk egymásnál, a változatosság kedvéért. Húszévesek voltunk, csak az írói pályára készültünk, egyéb dolgunk nem akadt, minthogy az életet mennél gyorsabban megismerjük.

Ilyen ricsajok után különös öröm elszenderedni idegen helyen, más ágyban, más ágynemûk, más szagok között, egy keltõóra ketyegésénél, melyet még nem hallottunk, s másnap, késõ délben korhely kedvvel, furcsa zajokra serkenni, csodálkozva megpillantani egy ismeretlen tollseprõt, egy gyertyatartót.

Barátomtól kaptam hálóinget, éppoly rongyosat, gombhíjasat, mint otthon az enyém. Egy huzatlan párnából ágyat vackoltam a díványra, lefeküdtem, magamra húzva valami lószõrtakarót.

Ezen a napon dühösen dohányoztam. Elszívtam vagy negyven cigarettát. De itt fektemben még rágyújtottam egyre. Fiatalságunk oly tûrhetetlenül édes volt, hogy valamivel el kellett keseríteni.

Pataki egy darabig álldogált elõttem. Aztán kezében egy porcelán kancsóval, kifelé indult.

Felkönyököltem rögtönzött vackomon:

- Hová mégysz?

- Ki a konyhába.

- Minek?

- Vizet hozni. Neked. Hogy reggel majd mosakodhass.

- Aha - hümmögtem.

Házigazdám figyelme nemigen hatott meg. Inkább bosszúsággal töltött el, hogy itthagy. Undorodva gondoltam a tisztálkodás évszázados elõítéletére is.

- Mindjárt jövök - szólt már elmenõben.

- Mi az a „mindjárt”?

- Egy perc múlva.

- Maradj - mondtam tûnõdve, és körülnéztem a kopott hónapos szobában.

Maradt.

Már nem tudtunk mit mondani egymásnak, hiszen sülve-fõve együtt voltunk - utóbb is tíz óra hosszat -, s általában már mindent megvitattunk, mindent elintéztünk, letárgyaltunk, befeketítettünk, a világirodalom dicsõ halottjairól pedig már régen lerágdostuk azt a maradék húst, melyet az elõttünk járó nemzedékek még meghagytak rajtuk. Õszintén szólva, egymást is szörnyen untuk. Barátságunk cudar varázsa éppen abban rejlett, hogy ennek ellenére se tudtunk elválni.

- Mit akarsz? - érdeklõdött Pataki.

- Nézd - botladozott a nyelvem, s még fogalmam se volt, hogy mibe kezdek. - Mondd, öregem, de õszintén, öregem, mit szólnál, ha nem találnál itt, mire visszajössz?

- Hogyhogy? - kérdezte, s ámulva pillantott rám álmos szemével.

- Úgy, hogy egyszerûen nem lennék többé itt.

- Elbújnál valahova?

- Nem.

- Kiszöknél?

- Dehogy.

- Vagyis kiugranál az ablakon?

- Azt sem. Csak eltûnnék.

- De hogyan?

- Épp ezt nem tudom. Tegyük föl, hogy eltûnnék. Eltûnnék szõrén-szálán, örökre, titokzatosan, de oly alaposan, hogy sohase jönnétek nyomomra. Mégpedig azalatt, amíg te künn jársz.

- Ja úgy - szólt Pataki. - Már értem - s helyeslõleg bólintott, mint minden marhaságra, s komolyan töprengeni kezdett. - Hát kérlek...

- Várj. Haladjunk pontról pontra. Szóval te most kimégysz, künn maradsz, egy percig - mondjuk -, de addig sem, csak addig, amíg a kancsót tele nem csorgatod vízzel, s visszajövet kezedben a kancsóval, észreveszed, hogy a dívány üres. Minden úgy van, ahogy volt. A párna s a lószõrtakaró is. Alig gyûrõdött össze jobban. A lámpa is ég. Csak én hiányzom. Teljesen.

- Bocsáss meg - vetette közbe -, a ruhád is itt lenne: a nadrágod, kabátod?

- Minden. Érintetlenül. Csak én nem.

- Az ablak nyitva?

- Csukva. A redõny leeresztve. Ahogy most van.

- Érdekes - szólt, és látszott, hogy valóban érdekli.

- No, mit csinálnál?

- Elõször is körülnéznék.

- Hogyan?

- Így - mutatta.

- Tévedés. Még nem ilyen riadtan néznél körül. Hiszen még nem is gyanítanád, hogy mirõl van szó. Tréfa, gondolnád, vagy öngyilkosság, szóval olyasmi, amit eszünkkel is fölfoghatunk. Attól nem rémülünk meg ennyire. Elég az hozzá, az arcjátékod kissé túlzott.

- És most?

- Most valamivel jobb. Gyerünk tovább. A kancsó még a kezedben van.

- A nevedet mondanám, elõbb hangosan, aztán halkabban: „István, István.”

- Helyes. Kérdõ formában. De csak egyszer. Egyetlenegyszer. Alig ejtenéd ki, megéreznéd valamibõl - talán a csöndbõl, amely körülvesz -, hogy már nem vagyok itt, nincs kihez beszélned. A tárgyakhoz nem beszélünk - szóltam keményen, majdnem mérgesen. - Legalábbis azok nem, akik épelméjûek.

- Jó - hagyta rám, és sietve folytatta, már egészen belemelegedve. - Letenném a kancsót a földre. Nyomoznék. Keresnélek itt-ott, a dívány alatt, az ágyam alatt, a ruhaszekrényben. Azt hinném, hogy ugratni akarsz. Széthánynám az ágynemût. Aztán az ablakhoz rohannék.

- Kitûnõ.

- Fölszakítanám az ablakot, kihajolnék, a járdára néznék, a kocsiútra, hátha ott fekszel holtan, véredbe fagyva. De nem vagy ott.

- Hányadik emelet ez?

- Negyedik. A kis mellékutcán senki se. Ismét kiabálnék, le az utcára. Semmi válasz. Most becsapnám az ablakot.

- És ekkor borzongnál össze elõször igazán.

- Újra keresni kezdenélek, már egészen képtelen helyeken, egy törülközõ alatt, egy zsebkendõ alatt, rendszertelenül, lármásan, úgyhogy közben egy széket is feldöntenék. Hirtelen mentõ ötletem támadna.

- Micsoda?

- Az, hogy talán mégiscsak kijutottál a lépcsõházba vagy az utcára.

- Be van zárva az ajtó?

- Be. Nálam a kulcs. Ez tehát valószínûtlen. A konyha mellett az elõszoba ajtaja. Ha közben álkulccsal nyitod ki, okvetlenül meghallom. És mit keresnél ezen a csatakos éjszakán az utcán meztelenül? Csak egy megoldás maradna. Az, hogy megõrültél.

- Gyönge megoldás. Azért nem látnál, mert megõrültem? Gyönge.

- Mégis ez villanna át fejemen, s már nem volna tovább maradásom a szobában, már félnék egyedül. Mindenesetre leszaladnék a házmesterhez, tõle tudakolnám, hogy nem engedett-e ki egy urat, ingben? Feljönnék vele együtt. Bonyolult bûntényt sejtenék. A rendõrségre loholnék, a mentõkhöz telefonoznék...

- Hamis - kiáltottam erélyesen, s mutatóujjamat tiltakozva fölemeltem. - Mindaddig hibátlan volt, hogy menekülni akarnál a szobából. Csakhogy, drágám, már nem bírnál. Abban a pillanatban tudniillik, mikor eszedbe ötlene, hogy én õrültem meg, már te lennél az õrült.

- Kicsoda?

- Te, te.

- Miért?

- Mert ép érzékeiddel gyõzõdnél meg arról, hogy most olyasmi történt, ami a világ teremtése óta nem történt: ami nem fér a koponyádba, ami szétrepeszti az értelem korlátait, ami maga a téboly. A világ egyszerre elferdülne elõtted. Hátgerinceden hideg futna át, mint egy vékony vízsugár. Ezek a tárgyak rád fintorognának, te pedig szépen, csöndesen visszafintorognál rájuk. Vigyorogni kezdenél.

- Õrült - mondta Pataki, ajkán hideglelõs mosollyal. - Te vagy az õrült.

Kezében reszketett a kancsó. Arca olyan fehér lett, mint az a kancsó. Rám meredt.

- Na - szóltam -, most menj, és hozd azt a vizet. Késõn van. Aludjunk.

Egyet lépett, de nyomban megállt.

- Kérlek - rebegte -, jöjj ki velem a konyhába.

- Csak nem félsz?

- De. Félek.

Leugrottam a díványról, kikísértem az elõszobába, onnan a konyhába. Babrált a csappal, locsogott a víz. A jéghideg kõlapokról úgy kapkodtam meztelen lábaimat, mintha parázson járnék.

Amikor visszatértünk, Pataki didergett.

- Sokat cigarettáztam - mormogta bûnbánólag -, egy kis nikotinmérgezésem van - és rágyújtott egy új cigarettára.

- Feküdj le - tanácsoltam. - A szoba már egészen kihûlt.

Szájában a cigarettával vetkõzött. Úgy zökkent be nyikorgó rézágyába is. A lámpát eloltottam. Csak cigarettájának parazsa világította meg a szoba komor, téli éjszakáját.

Sokáig hallgattunk.

Õ szólalt meg elõször:

- Mondd, hogy jutott ez eszedbe?

- Magam sem tudom.

- Voltaképp semmi értelme - biztatgatta magát. - Badarság.

- Az.

- Ha lehetséges volna, nem volna rémületes. De lehetetlenség. Arra pedig, ami lehetetlenség, nem érdemes gondolni.

- Csak arra érdemes gondolni - vágtam vissza hetykén -, ami lehetetlenség. Csak ez az érdekes, ez az izgató. Nézd a divatos kísértettörténeteket. Ezek engem mindig untattak. Mert az, hogy valaki, aki egyszer élt, föltámadjon, természetes dolog, s még természetesebb, hogy régi otthonába menjen vissza - hová is mehetne szegény? -, és az aztán a legtermészetesebb, hogy cafatos ruhájában, cafatos húsával ne a napvilágnál botorkáljon, hanem a sötétség leple alatt, lehetõleg éjfélkor, különben feltûnést keltene, elfogná az elsõ sarki rendõr. Ésszerû regényesség ez, kopott, szakállas hatásvadászat. Az igazi rejtély az, amit én eszeltem ki. Csak az ilyesmi borzaszt meg. Az, aminek nincs magyarázata. Tudod, mitõl szoktam én félni? Például attól, hogy éjszaka, amikor aludni megyek, a paplanom alatt egy fekete kost találok, természetesen heverészve, mintha mindig ott lett volna, csak most venném észre elõször. Vagy, hogy amint hazatérek és elkattintom a villanyt, szobám közepén egy parasztlegény áll, borjúszájú ingben, pántlikás lakodalmi kalapban, bambán mosolygó, kedélyes arccal, s azon csodálkozik, hogy én csodálkoztam rajta. Bonyolult dolgok ezek, öregem.

- Mély dolgok, öregem - helyeselt Pataki -, nagyon mély dolgok. Írd meg.

- Talán - ásítottam nyegle fölénnyel -, majd egyszer. No, szervusz.

- Szervusz.

Búcsúzásunk ellenére mégse váltunk el egymástól az álom keresztútjain. A redõnyréseken már fölrémlett a moslékszín januári virradat, amikor mi még egyre hánykolódtunk, csikorogtak alattunk a rossz ruganyok. Engem most fogott el igazán a rémület, hogy csak úgy eltûnhetek errõl a világról, hipp-hopp, minden ok nélkül, csodálatosan.

Hét felé aztán szinte egyszerre aludtunk el, mi írótanoncok, izgatottan, zakatoló, bõvérû szívvel, az elégedettségnek azzal a fennkölt tudatával, hogy erre a napra való minden fontos, halaszthatatlan munkánkat elvégeztük.

1927