|
Esti
társaságában, mely csupa hasonszõrû, húszéves fickókból állott, nemegyszer
elõfordult az is, hogy valakit hirtelen, minden
ok nélkül pofon akartak vágni, csak azért, hogy élvezzék a gyorsan támadt
drámai helyzetet, s mintegy kísérletezzenek vele. Ezen az ötleten, melyet sem
újnak, sem elmésnek nem lehet nevezni, órák hosszat mulattak anélkül, hogy
egyetlenegyszer is megvalósították volna, mert a gyáva, édes ábrándozás
teljesen kielégítette õket, s a kivitel, az elképzeléshez mérve, számukra már halvány,
érdektelen lett volna.
Bárhol, bármikor felötlött
bennük ez a csiklandó gondolat. A színházak nézõterén éppúgy, mint a
villamosban, kora reggel, télen éppúgy, mint késõ este, nyáron. Még jókedvüktõl
se függött. Megesett, hogy kétségbeesetten gubbasztottak kávéházi
törzsasztaluknál, a pénztelenségük, a szerelmi csalódásuk miatt, vagy komoly
kérdésekrõl vitáztak, mely mindnyájukat egyformán érdekelte, s ekkor
valamelyikük fölvetette az izgató lehetõséget, hogy okvetlenül nyakon kellene
már csapni valakit, ami által nemcsak az õ sorsa változnék meg, hanem az övék
is. Mindenekelõtt az anyagi föltételeket beszélték meg, hogy ki, mennyiért
lenne hajlandó a merényletre. Azután szakértõ szemmel vizsgálgatták az anyagot.
Azok, akik a kávéházban ültek,
egyszerre valamennyien vizsgázó jelölteknek tetszettek, egy szépségverseny
résztvevõinek a döntõbíróság elõtt. Türelmesen várták végzetüket. De a
selejtezés, latolgatás sok idõt vett igénybe. A feltûnõen ellenszenveseket, s
azokat, akiket félig-meddig ismertek, azonnal visszavetették. Mindig az volt a
cél, hogy a támadás az õ számukra teljesen indokolatlan legyen, az illetõ számára
pedig teljesen érthetetlen, megmagyarázhatatlan, úgyhogy az elsõ másodpercekben
egy irtózatos félreértésre gondoljon, s inkább az ámulattól dermedjen meg, mint
attól a váratlanul érkezõ, dörgedelmes pofontól, melytõl csillagot szór a
szeme, és elbicsaklik, kificamodik az állkapcája. Választásuk rendszerint
tekintélyes urakra esett, akik feleségük, leányaik, fiaik nyájas körében
tanyáztak itt, szelíden és elégedetten szivarozgatva. Máskor kiválasztották az
erõseket, az izmosakat, a vérmeseket, az ingerlékenyeket, akiknek villogó
szemérõl látszott, hogy nem ismerik a tréfát, hogy támadójukat egy székkel
vernék agyon, hogy egyszerûen letepernék a földre és kitaposnák a belét. Ez
volt az érdekesebb, a kéjesebb, a tartalmasabb élvezet.
Miután döntöttek az áldozat
személye felõl, tisztáztak egyet-mást. Kijelölték, hogy melyikük hajtja végre a
tervet, és miként. Néha a férfias elintézés mellett foglaltak állást: odalépni
az asztalához, végigmérni az illetõt, s minden teketória nélkül arcul ütni.
Néha az aljas orvtámadás eszméje diadalmaskodott: hátulról a tarkójára mérni,
visszakézbõl, egy olyan pofont, hogy menten leforduljon a székérõl. Ettõl a
pillanattól kezdve az áldozat minden tette, minden mozdulata, akármit is
mûvelt, ellenállhatatlanul nevetséges volt. Ha semmit se sejtett, akkor
tájékozatlansága röhögtette meg õket. De többnyire észrevett valamit. Mind
gyakrabban feléjük pillantott, kihívóan vagy könyörögve, talán párbajsegédeket,
talán békeköveteket akart már küldeni hozzájuk, majd izgett-mozgott, fizetett,
indult. Eltávozóban nem egy üdvözölte is õket, holmi leírhatatlanul zavart és
tétova taglejtéssel.
Évek múlva többször találkoztak
az utcán ilyen áldozatokkal. Azóta régen elfelejtették õket. Tûnõdve álltak
meg, s azon töprengtek, honnan ismerhetik. Nem jöttek rá. De megérezték, hogy
valami villamosság sugárzik belõlük, egy bûvös kapcsolat, melyet valamikor
hetyke, könyörtelen, játszi ifjúságuk teremtett. Estit és cimboráit egyelõre õk
fûzték össze a felnõttek komoly, dolgozó társadalmával. Ezek voltak az õ lelki
rokonaik.
1929
|