|
Esti egy meleg, tavaszi este egy kültelki patika kirakata
elõtt ácsorgott. Heves szomorúság fogta el, mert a kirakat siralmasan szegény
volt. Ez annyira megbabonázta beteges lelkét, hogy sokáig nem is bírt
elmozdulni onnan.
A kültelken a könyvesboltok többnyire irkákat, gumikat,
tollakat árultak, a patikában pedig fogkeféket, borotvapamacsokat,
arckenõcsöket. Annyi szépítõszer áll fölhalmozva ilyen helyeken, mintha az
emberiség igazi baja nem is a betegség volna, a sok-sok nyavalya, hanem a
rútság.
Ez a kis patika másodpercenként fölvillanó és kialvó
villamoshirdetéseivel két cikket ajánlott, nyilván a gyógyszerész saját
készítményeit. Az egyik fénytábla ezt ismételgette: Xerxes megszünteti a legmakacsabb köhögést is. A másik viszont ezt
ordította a sötétségbe: Aphrodite-por a
tenyér, a láb, a hónalj izzadása ellen.
Vevõk azonban egyáltalán nem jelentkeztek. Benn a patikában
csüggedten, petyhüdten üldögélt egy alacsony, igénytelen emberke, szürke
ruhában, szürke hajjal. Olyan
levert volt, mint egy öngyilkos, közvetlen a tette elkövetése elõtt.
Esti
megszánta, s benyitott hozzá.
- Bocsánat
- rebegte és körülnézett. - Nem tudom, kaphatok-e itt valamit köhögés ellen.
- Hogyne -
mosolygott a patikus nyájasan -, hogyne, kérem.
- Csakhogy
- vágott szavába, fölemelve mutatóujját -, az én köhögésem nem mai keletû. Tavaly
erõsen meghûltem, azóta akármit csinálok, nem szûnik meg. Ez a köhögés rosszindulatú
- hogy is fejezzem ki magam? - tartós - kereste a helyes szót, majd meg is
találta: - makacs.
- Xerxes -
mondta a patikus -, Xerxes - azzal egy polchoz ugrott, s máris orra alá
tartotta a csinos dobozba zárt csodaport.
- Ez
elmulasztja?
- A
legmakacsabb köhögést is - csapta rá, míg künn a fénytábla ugyanezt szózatozta.
- Kisebb vagy nagyobb dobozzal?
- Talán a nagyobbal.
- Egyebet nem méltóztatik? - érdeklõdött a patikus, aki az
árut rózsaszín papírba burkolta.
- Nem - felelte Esti elhárítólag, mert ilyen jelenetek
mûvészi megjátszásában óriási gyakorlata volt. - Köszönöm.
Fizetett, kifelé indult.
Amikor a kilincsre tette kezét, úgy rémlett, hogy megtorpan,
tétovázik. Visszafordult. A patikus közeledett feléje:
- Szolgálhatok még valamivel?
- Tudniillik - dadogta, és nyomban elnémult. - A tenyerem...
- Ja igen - szólt a patikus, villámgyorsan. - Aphrodite,
kérem, Aphrodite.
- És ez biztos hatású?
- Kezeskedem.
-
Ellenben...
- Lábra is
- mondta, hangját bizalmasan halkítva -, arra is.
Most a
drámai feszültség a tetõfokára hágott. Esti úgy tett, mint aki még mindig nem
képes elhatározni magát a vásárra, mert kétsége támad, s olyan végzetes, sötét,
családi titka van, melyet eddig sohase vallott meg senkinek. A patikus
gyámolította. Fülébe súgott valamit. Esti mintegy megtörve, beismerõleg és
megalázottan bólintott. Ezt a készítményt is becsomagoltatta.
Künn az
utcán megállt a kirakat elõtt. De ezúttal nem ezt szemlélte, hanem a patikust.
Az egyszerre fölvillanyozódott, miután a szenvedõ emberiség egy olyan
próbabábujával találkozott, aki csodálatosképpen egyesíti magában mindazokat a
kívánatos tulajdonságokat, melyekre neki szüksége van. Fürgén jár ide-oda.
Valószínûleg új tervek villantak meg agyában. Rágyújtott egy szivarra.
Esti, amint
hazafelé ballagott a hídon, a két dobozt feltûnés nélkül belehajította a
Dunába. És ezt gondolta:
Legalább
egy hónappal hosszabbítottam meg az életét. Minthogy magamat úgyse tudom
megvigasztalni, eztán másokat vigasztalok meg. Vissza kell adni mindenkinek az
életben való hitét. Hadd éljenek tovább. Egyik tanárom arra intett, hogy ne
engedjek elmúlni egyetlen napot se anélkül, hogy valami jót ne tennék. Szavajárása
az volt, hogy csak az ilyen ember alszik nyugodtan. No, meglátjuk,
tudok-e ma aludni luminál nélkül?...
1929
|