|
Esti egy
nyár végén Olaszországból jött haza, fejében kilométerek zengõ dallamával,
szívében napfényes piacok, lármás utcagyerekek, Tizianók emlékével.
Amikor háza
elé érkezett, már õsz lett. Csöpörgött az esõ. A vízcsöppek fényesen gurultak
le átlátszó gumiköpenyére.
Sötét,
szomorú vasárnap délután borongott az elhagyott budai utcán, hasonló azokhoz,
melyeket gyermekkorában élt át vidéken. Egy ablakból rekedten ordított valami
hektikás gramofon.
Miután
letette õt a bérautó, mely a pályaudvarról idehozta, s tovarobogott, egyedül
maradt, elõtte két bõrönddel. Csöngetett a kapuján. Senki se jelentkezett.
Házvezetõnõje - úgy látszik - nem kapta meg sürgönyét, melyet Velencében adott
föl.
Percekig
várakozott, aztán dörömbölni kezdett. A ház mély titkával öblösen morajlott
vissza. Kutyája a fal mögül ugatott.
Kellemetlen
volt így kizárva, bitangul ácsorognia az esõben, mint holmi ágról szakadt
csavargónak, mint egy nem kívánatos elemnek, akit senki se vár. Szomszédjai sem
ösmerték föl útisapkájában. Gyanakodva méregették.
Hogy
kinyittassa lakását, átment a mellette lakó lakatosmesterhez. Az tisztára
mosdva, ünnepi ruhájában ült a vacsoránál, családja körében. Azonnal magához
vett egy álkulcsköteget, s követte õt.
A kapu, az
ajtók egymás után nyíltak föl. Csak egy-két kulcsot próbált a lakatosmester,
nyomban kattant a zár, fordult, engedett.
- Tessék -
mondta minden
alkalommal a lakatosmester.
- Köszönöm
- mondta minden
alkalommal Esti. Két percen belül már a legutolsó szobájában volt, a
dolgozószobájában, hol még a nyár melege rekedt meg, csukott ablaktáblák
mögött, nyitva hagyott könyvek, elhányt, régi újságok társaságában.
Az, ami az
imént történt, annyira hatott rá, hogy le se vetkõzött, hanem vállán az ázott
köpennyel csak állt-állt, a szoba közepén, s így tûnõdött:
„Én az elõbb voltaképp egy barátságos betörést követtem el,
önmagam ellen. Sohase hittem, hogy ilyen könnyû egy betörés. A zárra általában
babonás tisztelettel tekintünk. Mi mindent nem merünk mûvelni egy szobában,
mihelyt tudjuk, hogy be van zárva, s milyen fölényesek, biztonságosak vagyunk
ilyenkor. De az egész csak öncsalás. Egy kisgyermek is ki tudja nyitni az
összes zárakat, pár könnyed mozdulattal. A zár csak tilalmi jelkép, melyet az
emberek csodálatos módon elfogadnak egymás között, akadály, mely
lelkiismeretüket ébresztgeti. Olyanforma, mint a pentagram, az a bûvös ötszög,
melyet a középkorban a küszöbök elé rajzoltak, hogy az ördögöt elriasszák.
Hajdan, amikor az Istent imádták, elsõsorban a betörõk, a rablók, az
éhenkórászok ellen védekeznek ezzel a varázslattal. Mától fogva tudom, hogy nem
a zár oltalmaz meg, sem a szobám zára, mely elszigetel tõlük, sem a börtön
zára, mely õket csukja el a társadalomtól, hanem inkább a belátásuk, hogy
engedniök kell másokat is élni, az az igazság, melyet borús pillanataimban
gyakran tagadni szoktam, hogy az emberek jobbak, mintsem hisszük. Mindenesetre
ki vagyok szolgáltatva nekik, kényre-kegyelemre. De õk ezzel a helyzettel
legtöbbször nem élnek vissza. Híres magányom, elvonultságom is merõ káprázat.
Láttam, mennyit ér a zár. Maguk a falak is csak ilyen tünékeny díszletek. Azok
a munkások, akik hetekig rakják össze, téglát illesztve téglára, házbontások
alkalmával pár óra alatt összedöntik, lábukkal rugdalják széjjel. Mindig a szabad ég alatt alszunk, a
csillagok alatt, ahol az emberek lelke lebeg. A jövõben majd igyekszem úgy
élni, hogy megháláljam türelmes közönyüket. Mint testvér akarok élni, akinek
csak egy széllel bélelt sátra van, más semmije...”
1929
|