|
Estinek
volt egy fekete keménykalapja is, afféle vaskalap, mely megharapja azt, aki
megüti.
Ezt akkor
szokta fölvenni, amikor sötét külvárosi kalandokra indult, s nem akarta, hogy
fölismerjék. Széles, szigorú karimája egységbe rántotta vonásait, keménnyé
tette arcélét.
Egy szeles,
szürke téli reggelen is ezt a vaskalapot viselte. Amint a sarkon a túlsó
járdára igyekezett, a szél lefújta fejérõl, közvetlenül a lába elé. Lehajolt
érte. De a szél erre fölemelte magasra, majd csattogva levágta jobbra, aztán
balra. Futott utána, lélekszakadva. A kalap gurulni kezdett, egy szélrohamban a
kocsiút közepéig sodródott. Ott megállt.
Lassan,
kényelmesen követte a kalapot. Mire azonban a kocsiút közepéig ért, s
mozdulatot tett, hogy fölemelje, egy gépkocsi közeledett vad iramban, viharosan
tülkölve. Csak annyi ideje maradt, hogy félreugorjék.
A járdán a
járókelõk kiabáltak.
- Vége,
ennek vége.
-
Elgázolta?
- El, el -
mondták és nevettek.
Esti, aki
hallotta a zavart lármát, ijedten tapogatta végig magát, s miután
megállapította, hogy semmi baja, visszasietett a járdára, ahhoz a kíváncsi,
bámész csoporthoz, mely halálos elgázolások idején egy pillanat alatt képzõdik.
Az emberek
mosolyogtak, ujjal mutogattak egy pontra. Tisztelettel, érdeklõdéssel fogadták.
Amint rátekintettek, az arcokon kihamvadt a mosoly, bizonyos részvét tûnt föl. Végre
a kalap a hozzátartozója volt.
Kalapja a
kocsiút közepén hevert. A gépkocsi kerekei áthaladtak rajta, borzalmasan
szétlapították, összemángorolták, kivasalták, mint azt a kis fekete kutyát,
melyet az országút porában ütnek el. Csak egy sötét folt látszott.
Várakozott,
míg a jármûvek oszlopa gyérül, s a forgalom egy fegyverszünetében odament
hozzá.
„Talán még él” - gondolta.
De már nem élt. A kalap szörnyethalt. Teljesen lapos volt, élettelen és lelketlen. Emlékezett,
hogy egyet pukkant is. Akkor szállhatott ki a lelke.
Egyébként
karimája leleffedt, izzasztóbõre, bélése kilógott. Súlyos belsõ sérülést
szenvedett.
Egy darabig
álldogált elõtte, hajadonfõtt, mint egy halott elõtt.
Aztán azzal
a könnyelmûséggel, mellyel napirendre térünk kis és nagy tragédiák fölött,
benyitott a szemben levõ kalaposboltba. Vásárolt magának egy barna
nyúlszõrkalapot.
Amikor
kijött, kalapjának temetetlen hullája még mindig ott feküdt, többé már nem az
érdeklõdés középpontjában, hanem a gyors közönytõl, feledéstõl övezve. Gépkocsik
cikáztak körülötte, és rajta is.
Fejében az
új kalappal, mely mintegy hûtlenséggel vádolta õt, eltûnõdött.
A kalap voltaképp a legnemesebb ruhadarab. Koponyánkat
takarja, domború formájával koponyánkat utánozza, olyan, mint egy pótkoponya,
melyet agyvelõnk lángja-füstje tölt meg tartalommal. Ez a kalap két évig
szolgálta õt a legkülönbözõbb alkalmakkor, találkákon és temetéseken is.
Esténként, míg õ a nézõtéren mulatott, a színházi ruhatárban várta türelmes
megadással, több óráig, és sohase jutott eszébe, hogy megszökjön.
Szíve elfacsarodott.
Újra benyitott a kalaposboltba.
- Kérek valami fekete szalagot - mondta.
- Erre nem való - magyarázta a kereskedõsegéd, s
rápillantott. - Vagy valakit gyászolni tetszik?
- Igen - válaszolta Esti határozottan.
Künn megemelte gyászszalagos kalapját korán és gyászosan
elhunyt kalapja elõtt.
Hat hétig gyászolta õt, mint ilyen távoli rokonokat szokás.
1929
|