|
Esti Kornél késõ éjjel becsönget hozzám. Sápadt, ideges.
Leül íróasztalomra. Ezt mondja:
- Most
hagyj abba mindent, és figyelj rám, de erõsen. Elmondom úgy, ahogy történt.
Kis
történet, de rendkívül tanulságos és mély. Azt bizonyítja, hogy az életben még
mindig támadnak új helyzetek.
A színpadon
tudvalevõleg csak harminchatféle helyzet van. Se több, se kevesebb. Mióta az
emberek drámákat és komédiákat írnak, Szophoklésztõl kezdve máig, senkinek se
sikerült kisütni egy újabb, harminchetedik helyzetet.
A véletlen
ötletesebb. Az minden
áldott nap legalább 37 000 000 helyzetet teremt.
Nekem van
egy zsebórám. A fölkerekség legjobb zsebórája. Mellesleg: miért dicséri
mindenki a zsebóráját és a fogorvosát? Rejtély. Olyan rejtély, mint az, hogy minden író önmagát
dicséri.
De az én
zsebórám tényleg csodálatos. Nincs elve. Nincs meggyõzõdése. Nincs lelke sem. Csak
gép.
Ha például
agyoncigarettázom magam, s az ütõerem percenként százhúszat ver, õ megõrzi
hidegvérét, tõlem függetlenül hatvanat ver. Bizonyára ezt mûveli majd akkor is,
amikor megáll a szívem, és többé egyet se ver. Mert - remélem - engem is túl
fog élni.
Egyedül a
kötelességét ismeri. Mást nem ismer. A közmondásokat sem ismeri. Ez pedig
szerencsém.
Ha ismerné
azt a közmondást: Lassan járj, tovább
érsz, akkor tovább érne ugyan, de lassan járna, vagyis késne. Ha pedig
ismerné ezt: Jobb mindenkor sietni,
semmint elkésni, akkor nem késne, hanem föltétlenül sietne. Hála az égnek,
teljesen mûveletlen, nagyszerû óra.
Szóval
mindig jól járt. Én is jól jártam, hogy megvettem. Eddig sohase mondta föl a
szolgálatot. Múltkor összetört az üvege. Elvittem a kedves, budai órásomhoz,
tétettem rá egy új üveget.
Szerkezete
természetesen ezután is kifogástalanul mûködött. Rendületlenül jelezte, hogy
múlik az élet, és vénülök. De nem errõl akarok beszélni.
Már hetekig
dobogott a szívem alatt, mert a zsebórát - észrevetted-e, barátom? - mindig a
szívünk alatt hordjuk, a bal mellényzsebünkben, mikor egyszerre látom, hogy a
számlapján van valami.
Ezen a
fehér számlapon egy fehér hajszálvonalka volt. A hajszálvonalka mozgott.
Eleinte azt hittem, hogy a hajszálvonalka hajszál. De nem hajszál volt. Egy
pilla volt, egy szempilla, egy emberi pilla.
Ott hevert
a számlap és az óraüveg között. Nem akadályozta a mutatók mozgását. Mégis
izgatott, hogyan jutott oda?
Órásom õsz
ember. Valami ürügyön bementem hozzá, rátekintettem, gondosan szemügyre vettem.
Megállapítottam, hogy a pillája is õsz.
Kétségtelen
tehát, hogy amint órámra illesztette az üveget, és belekukucskált a sárgaréz
tokba foglalt nagyítójával, melyet az órások a szemükbe szoktak csippenteni,
véletlenül a számlapra hullott a pillája, aztán beüvegezte.
Most ez a
pilla úgy nyugszik órámban, mint egy üvegkoporsóban. Vagy mint borostyánkõben
azok a szúnyogok és muslincák, azok a sajátságos rovarmúmiák, melyek évezredek
múlva is változatlanul megmaradnak.
A pilla nem
közönséges szõrszál. Sokszor egy életen át is viseljük. Könnyeink áztatják, az
öröm és fájdalom könnyei szentelik meg. Szemünk szent függönyrojtja a pilla.
Ez a pilla
pedig, az órás pillája, becsületben õszült meg. Hajdan ezzel kacsintott
kedvesére, ezzel hunyorgott, amikor adomát mesélt el, és ezzel a nedves
pillával állt az anyja, az apja koporsójánál is.
Én
mindenesetre végzetes kapcsolatba kerültem a pillájával és õvele, afféle lelki
rokonságba. Anélkül, hogy tudná, itt õrzöm porhüvelye egy darabkáját. Ha sírba
teszik és elföldelik õt, akkor is órámban lesz ez a pilla.
Ezért
kerestelek föl. Napok óta nem tudok aludni, furdal a lelkiismeret. Mit tegyek?
Levétessem
az óraüveget, és eltávolíttassam ezt a pillát, visszaszolgáltatva jogos tulajdonosának,
akit föltétlenül megillet? Vagy megtartsam örökkévaló emlékül? De vajon nem
sikkasztás ez?
Nézd, itt
van. Valahányszor rápillantok, itt van ez a pilla. Ez a pilla minden pillanatban itt van.
Elém
villan, az óraüveg fényében csillan, csillan ez a pilla. Illan ez a pilla, mint
egy pille. Villan ez a pilla, mint egy pupilla.
Ó, az a
nap, mikor ide hullott. Ó, dies illa.
Ó ez a pilla...
1930
|