GÓLYÁK

- Amikor fölkerültem Pestre, s beiratkoztam a bölcsészeti karra - beszélte Esti Kornél -, egy földimmel vettem ki hónapos szobát, egy jogásszal, akihez semmi egyéb kapocs nem fûzött, mint hogy történetesen abban a városban született, amelyikben én, meg az, hogy szintén elsõéves volt, éppoly gyámoltalan, esetlen gólya, mint magam.

Mi vidékiek akkor lehetõleg egy városnegyedben, egy háztömbben, egy bérkaszárnyában laktunk. Itt holmi sötét, barbár szövetséget kötöttünk a „pestiek” ellen, akikrõl minden gazságot eleve föltételeztünk.

Különösen a házmesterekre haragudtunk, akik este tíz óra után kapupénzt szedtek, s a lakásadónõkre, akik a hó elsején a rendelkezésünkre bocsátott szobák használata ellenében - nyilván aljas haszonlesésbõl - pontosan megkövetelték, hogy az értük kialkudott koronákat megfizessük. Általában meg voltunk gyõzõdve, hogy a pestiek, ahol csak tehetik, becsapnak, „lépre csalnak”, kiszipolyoznak bennünket. Szóval: „összetartottunk”.

Künn az utcán, ahol annyi félelmetesen vágtató egyfogatú volt, társzekér, kerékpár és ismeretlen irányba haladó villamos, szintén együtt jártunk-keltünk. Az egyetemen, elõadások után szintén megvártuk egymást. Együtt mentünk ebédelni abba a diákvendéglõbe, hol negyven fillérért három fogást kaptunk, roppant keveset, viszont „szabad” kenyér volt, puha, szalmaízû, savanyú fehér kenyér, abból bevághattunk hét-nyolc darabot is, három-négy pohár vizet ittunk rá, s attól az élesztõs anyag úgy megdagadt gyomrunkban, hogy többé semmiféle éhséget nem éreztünk, s másnap délig nyugodtan tekinthettünk az események elé.

Ebben az elsõ idõben vagy a lakótársam várt meg az egyetemen, vagy én õt. Vele ballagtam a ferencvárosi utcákon abba a vendéglõbe, melynek ételbûze ma is visszakísért álmaimban.

Csakhamar felötlött nekem, hogy a jogász a vendéglõbe jövet megáll az utca közepén, s beugrik egy kis divatáruboltba.

- Csak egy pillanatra - mondta ilyenkor, és eltûnt. De nem egy pillanatig kellett rá várakoznom, hanem gyakran öt-tíz percig is.

Minthogy ez ismétlõdött, s - amint késõbb megállapítottam - cimborám minden áldott nap megállt ezen az utcán és beosont ebbe a divatárusboltba, vallatóra fogtam:

- Mondd, mi a fenét csinálsz te itt?

- Semmit - vetette oda. - Azaz vettem valamit.

- Mit?

- Egy inggombot.

- Egyet?

- Egyet.

- Mindennap egy inggombot veszel?

- Igen.

- Te marha - szóltam barátilag. - Hát miért nem vásárolsz mindjárt egy tucatot? Vagy azt hiszed, hogy az inggomb olyan, mint a vaj, s csak úgy jó, ha friss? Nem romlik az meg. Próbáld meg. Eláll.

- Néha egyebet is veszek - mondta alamuszian. - Egy gallért. Egy nyakkendõcsíptetõt is. Mindennap valamit.

- Nem értem.

- Nézd - szólt rejtélyes mosollyal. - Megmagyarázom neked. Gyere ide.

Odavont a kirakat elé. Rámutatott egy fehér kartonlapra. Azon tussal ez volt kirajzolva: Ici on parle francais.

- Ezért járok ide - tette hozzá.

- Ezért? - ámuldoztam.

- Még mindig nem érted, te ló?

- Nem én.

- Franciául beszélgetek.

- Kivel?

- A segéddel.

- A segéddel?

- Azzal hát. Van itt egy segéd. Az tud franciául. Vele parlírozok.

- Miért?

- Hogy gyakoroljam magam. Amikor feljöttem, az öregem szívemre kötötte, hogy ne hanyagoljam el a franciát. A reálból még tudok valamit. Nem akarom, hogy ezt a keveset is elfelejtsem.

- És nem röstellsz ezért idejárni?

- Kérlek, venni úgyis kell ezt-azt. Én beosztom. Apródonként vásárolok. Így legalább ingyen van a francialecke.

- Na hallod - csodálkoztam, s közben arra gondoltam, hogy ilyen az egész pereputtya, az apja is, az anyja is, aki kétszer fõzi ki a levesbe való köménymagot.

Folytattam:

- Aztán legalább jól beszél franciául a segéd?

- Jól - mondta. - Kitûnõen.

- És mirõl társalogtok?

- Mirõl? - vállat vont. - Ami elõfordul. „Jó napot, uram.” „Ma nagyon meleg van, uram.” „Ma nagyon hideg van, uram.” „Egy inggombot kérek.” „Egy nyakkendõcsíptetõt kérek.” Vagyis mindenrõl, ami szükséges a társadalmi érintkezésben.

- Érdekes - dünnyögtem. - Csak az a baj, hogy rövid ideig tart. Meddig? Öt percig, tíz percig. Nekem ugyan elég hosszú, aki itt künn várlak, különösen, hogyha ilyen kutyául fúj a szél, mint ma, de módszeres kiképzésnek mégis rövid. Nem gondolod?

- Vedd azonban figyelembe, hogy én, mióta fönn vagyok, három hete - ünnep- és vasárnapokat kivéve - egyetlen napot se mulasztottam el. Mindennap öt vagy tíz perc. Sok kicsi sokra megy.

- Ez igaz.

- És máris szép haladást tettem, pajtás. Kiszámítottam, hogyha négy évig, amíg az egyetemre járok, követem ezt a módszert, ez fölér egy párizsi tanulmányúttal. Tökéletes francia leszek, pajtás. Egy krajcár külön kiadás nélkül, pajtás.

E vallomás alatt sikerült megõriznem komolyságom, annyival is inkább, mert most már hüledeztem, hogy micsoda csodabogarak élnek ezen a földön, s mennyire nem ismerem ezt az alakot, akit eddig, ha nem is lángelmének, de egészséges tökfilkónak tartottam.

Bevallom, ettõl fogva engem is izgatott a divatárusbolt. Valahányszor elhaladtam mellette, be-bepislantottam. Fúrta az oldalam, hogy ki lehet az a csodálatos segéd, aki mestere a lakótársamnak.

Egy napon, mikor nélküle mentem a diákvendéglõbe, benyitottam.

Öreg, fanyar kereskedõ állt a boltasztalnál, fekete házisapkában.

- Mi tetszik? - mordult rám ridegen, mint afféle tizenkilenc éves lurkóra szokás.

- Egy inggombot - hebegtem.

Elém lökött néhány olcsó rézgombot. Amíg turkáltam közöttük, megkockáztattam a kérdést:

- Beszél itt valaki franciául?

- Franciául? - szólt az öreg, s szeme fölcsillant. - Hogyne, kérem, hogyne. Béla - kiáltott, s a tenyerébe csapott. Gyere csak ide. Az úr franciául akar beszélni.

Sovány, szõke fiatalember sompolygott elõ a mellékhelyiségbõl. Nem idõsebb, mint mi. Úgy tizenkilenc-húszéves.

- Ön francia? - kérdezte tõlem magyarul.

- Nem - válaszoltam szintén magyarul. - Én nem vagyok, kérném, francia. Csak érdeklõdni bátorkodom. Ön beszél franciául?

- Oui - mondta halkan, a fejét kissé elfordítva. - Je parle un peu - de oly bizonytalanul és alázatosan, hogy ez körülbelül csak ennyit jelentett: „Irgalom”.

- Külföldön tetszett tanulni?

- Ó, dehogy - rebegte -, csak itt a reálban. Tavaly érettségiztem. Néhány szó rám ragadt az iskolában. A papa - mondta, s a fekete sipkás öregúrra pillantott - jövõre ki akar küldeni. Addig is azt szeretné, hogy itt az üzletben gyakoroljam. Ezért akasztottuk ki a táblát. Ha esetleg elvetõdik ide egy-egy francia...

- Persze, errefelé nemigen járnak.

- Azt nem mondhatnám. A nyáron is - ugye, papa? - bejött két párizsi. Kesztyût vettek. Természetesen az igazi franciákat nemigen lehet megérteni. Azoknak olyan furcsa, hanyag kiejtésük van. Nem olyan, mint Bokross tanár úrnak a reálban. Mindig hadarnak. De azért mások is bejönnek, s franciául beszélnek. Például egy fiatalember.

- Kicsoda?

- Egy vevõnk. Az naponta bejár, s csak franciául érintkezik. Ha jön, a papa mindig engem hív.

- Talán ez is párizsi?

- Lehet. Nincs kizárva. De inkább azt gondolom, hogy svájci. Vagy belga. Másféle kiejtése van. Eleinte õt is nehezen értettem meg. Amikor inggombot kért, cipõhúzót mutattam neki. Õ tudniillik többnyire inggombot vesz. De most már folyékonyan beszélgetünk. Tõle tanulok. Úgyszólván mindent tõle tanultam. Csak gyakorolni kell. „Gyakorlat teszi a mestert.”

- Hát - szóltam tûnõdve -, fizetek.

- Mit szabad számítanom?

- Egy inggombom volt.

- Csak egy darab? - kérdezte, s gyanakodva sandított felém.

- Csak egy darab.

Átvette a pénzt. Kikísért az ajtóig.

Ott bizalmasan a fülembe súgta:

- Au revoir, Monsieur.

1930