|
A sötét
dolgozószoba íróasztalán telefon csörömpölt. Már régóta, hosszan jajveszékelt,
mint elátkozott lélek, akire nem is figyelnek. Olykor - úgy rémlett - elfáradt
és abbahagyta, de késõbb megint csak rázendített, pörölt és csörgött. Ez a kis
acélgép itt, a kéziratpapírok és könyvek közé temetve, az egyetlen élõlény
volt.
Esti Kornél
a hálószobájában aludta a késõn fekvõk mély, egészségtelen reggeli álmát. Óriási
ágya a lepedõk és paplanok vitorláival fehér gályaként vonszolta õt,
imbolyogva, álmatlanság szirtjei és zátonyai között, álmok különös dagályán. Tegnap
hajnali háromkor került ágyba. Sokáig nem bírt elaludni. Most alig lélegzett. Kócos
volt, mozdulatlan és sápadt.
Kinyitotta
szemét. Elõször is eltûnõ álmainak rongyait vette észre. Egy mondatot hallott,
élesen: „Ennek következményeképpen kétségtelenül világossá válik az a tény...” Mint
gyakran, mikor lefekvés elõtt dolgozott, ezúttal is szavakkal álmodott,
fölzaklatott agya a kitartósság törvényénél fogva szavakkal bíbelõdött, alvás
közben is szavakat mintázott és csoportosított, az álom laza ellenõrzésével,
gépiesen és oktondian. Elmosolyodott, mert arra gondolt, mennyire büszke
lehetett erre a mondatára álmában.
- Micsoda
ronda mesterség is ez - dünnyögte. Beleölelt párnáiba, próbált tovább aludni. De
akkor már meghallotta a telefon csörömpölését.
Ki
keresheti õt ilyenkor? Egynegyed hét volt. Kiugrott az ágyából, átszaladt
dolgozószobájába. Leemelte a kagylót.
- Te vagy
az, Kornél? - kérdezte túlnan Winter Sándor hangja.
- Mit
akarsz?
- Bocsáss
meg - akadozott a hang, mert ilyent még nem mondott soha -, az éjjel meghalt a
feleségem.
- Micsoda?
- Meghalt -
ismételte a hang egyszerûen. - Meghalt, Kornél. Meghalt.
- Kicsoda? - riadozott Esti. - Miért? Hogyan? - kiáltozott.
- Szörnyû - mondta végül -, szörnyû, szörnyû -, mert csak ekkor ébredt föl
igazán, csak ekkor értette meg egészen, csak ekkor rettent össze a lelke
mélyéig.
- Spanyol -
szólt a hang. - Általános szepszis. Ma éjjel három órakor. Igen, igen. Tegnap
még fönn volt. Kornél, jöjj ide. Itt minden
összevissza. Nem tudom, mit csináljak. De nem hazulról beszélek. A Szíriusz
kávéházból. Elromlott a telefonom. Még ez is, képzeld. Majd künn a kávéház
elõtt várlak. Ugye azonnal jössz?
- Azonnal.
Irtózatos. Tüstént megyek. Sándor, Sándor...
- Halló. Tegnap
még fönn járt. Semmi baja se volt. Velünk ebédelt. Paradicsomlevest - kezdte a
hang, és egyszerre elcsuklott, nem bírta tovább folytatni.
- Halló,
halló, Sándor, itt vagy? Beszélünk - ordította Esti. - Halló, halló... Hisz ez
irtózatos...
De a hang
már nem volt ott. Eltûnt, mintha a könnyek tengerébe merült volna.
Esti
letette a kagylót. Mezítláb állott a sötét szobában, fázott és didergett, de
nem mozdult. Nyelt egyet, nagyot, keserût, amint szokta, s kimeresztette
zavaros szemét. Tegnapelõtt még õ is látta. Kora délelõtt valami szert ment
kérni Wintertõl, hogy védekezzék a spanyol ellen, s orvos barátja kinint
ajánlott, apró adagokban, naponta öt darab egytizedgrammos port. Amikor átvette
az orvosságot, a rendelõbõl kimenet az elõszobában találkozott az asszonnyal.
Ruhakefét tartott a kezében, a konyhába sietett, csak éppen kezet fogott vele,
mosolyogva, mint egyébkor. Akkor
még élt. Most nincs többé. Jaj de furcsa ez. Egy pillanattal ezelõtt még jelen
idõben gondolkozott róla, most pedig múlt idõt használ. Minden olyan váratlanul jön. Ha legalább
készülni lehetne rá, edzeni-szoktatni lelkünket, hogy elfogadjuk, de egyszerre
csak itt van ez és az, kuszán és véletlenül, látszólag szeszélyesen, szinte
vázlatos formában, s mégis visszavonhatatlanul, végzetes örökkévalóságában. Ez
a szörnyû. Csak ez a szörnyû.
Meggyújtotta
a villanyt. Amint a fény végigcikázott kazalban heverõ kéziratpapírjain,
hideglelõsen borzongott össze, mert megpillantotta éjszakai tivornyájának
emlékeit: a feketekávés poharat, a hamutartót, melynek vastag, barna vizében
vízihullák gyanánt úszkáltak a szivarcsutkák, s a füstöt, a meghidegedett,
savanyú szivarfüstöt. Nyirkos, novemberi reggel volt. Egy kis szemetes kertet
látott maga elõtt, verebeket, elhányt újságpapírokat, rongyokat, csorgó
targallyakat s ködöt, cirmos, undok ködöt, mely, akár benn a szivarfüst, fagyos
volt és büdös, rátapadt az ablakokra, összemaszatolt mindent.
Keze a
reggeli újságok után nyúlt. Gyorsan föllapozta õket. Winterné nevét kereste a
halottak lajstromában, de még nem volt benne. Egyébként csupa gyászjelentés
meredt rá, fekete keresztekkel, mint holmi fejfaerdõ egy temetõben.
„178 új haláleset - hirdették a cikkek,
szinte ujjongva -, tetõfokon a
spanyoljárvány.”
- Nem
spanyol - gondolta. - Dögvész, döghalál. A végítélet ez, a végítélet.
Ezen az
éjszakán halt meg Korponai Kálmán, a nagybátyja, egy kályhásmester, a szomszéd
utcából, s Eyssen is, fiatalkori barátja, a költõ, a kis Eyssen, aki egész
életében - nem tudni, miért - csak szabálytalan, tizenhét soros szonetteket
írt. Többé nem ír szabálytalan, tizenhét soros szonetteket.
- Szépen
vagyunk - mormolta Esti.
Közben már
hányta magára ruháit, húzta cipõjét, dühöngve kötötte nyakkendõjét. Azon
tûnõdött, mit is kell mondani ilyenkor, mit is mond majd szegény Sándornak?
1930 (?)
|