|
Amikor
Cseregdi Bandi 1910 májusában a pesti egyetemen lerakta elsõ jogi vizsgáját, s
hazautazott Sárszegre, a nagybátyja, aki már régebben ki akarta küldeni
Párizsba egy évre, magához hívatta, és így szólt hozzá:
- Nézd,
fiam, itt van hétszáz korona. Ebbõl te ott künn mint afféle diákember, fél évig
urasan élhetsz. Ha tanulsz és megbecsülöd magad, novemberben majd megint küldök
ugyanennyit. Menj ki, láss világot, ismerd meg az embereket. Sajátítsd el a
francia nyelvet. Egy év alatt „perfekt francia” lehetsz.
Fölkelt,
kotorászni kezdett az alacsony, porlepte polcon, melyen egy dohányszita volt
látható, egy kézipisztoly meg egy sakktábla. Az alól kihalászott egy
nyelvkönyvet - Manuel de la conversation
-, melynek megzöldült bõrkötése már rongyokban fityegett.
- Itt ez a
könyv - mondotta. - Ebbõl tanultam én is meg az apám is. Isten vezéreljen,
Bandi - szólt, s családi szokás szerint megcsókolta mind a két arcát, elõbb a
jobbat, aztán a balt.
Bandi
fölutazott Pestre. Levelet írt Esti Kornélnak, egykori osztálytársának és
padszomszédjának, aki már karácsony óta a francia fõvárosban élt. Közben
készülõdött az útra. Mindenekelõtt kivasaltatta nadrágjait, mert - úgy képzelte
- a csinosan öltözködõ franciák között nem járhat gyûrötten. Vett egy új
porcelánnadrágot, egy pár szarvasbõr kesztyût. Útlevelet kért.
-
Utazásának célja? - kérdezte a tisztviselõ.
-
Tanulmányút - felelte.
Miután
Kornél tudta, hogy vasárnap a Gare de l’Est-en várja õt, vonatra ült. Tekintve,
hogy nem szeretett „vegyes közönséggel” utazni, másodosztályú jegyet váltott.
Széles
vállú, zömök bácskai fiú volt, kunfekete szemû, barna arcbõrû. Takarosan
öltözködött. Zefíringet viselt, színes nyakkendõt s az új porcelánnadrágját.
Lábait
keresztbe rakva nézegette, hogy tünedeznek el az ismeretlen városok, a nagy,
tiszta német állomások. Szórakozása jórészt abból állott, hogy szarvasbõr
kesztyûjét majd levetette, s odahajította hanyagul az ülésre, majd újra
fölhúzta.
Münchenben
meghált. Másnap este folytatta útját Párizs felé.
Avricourt-nál,
a francia határnál a hatszáz koronájáért - közben ennyire apadt a pénze - több
mint hatszáz frankot kapott, aranyakat is. Átszállott egy teljesen üres
fülkébe. Cigarettára gyújtott. A kalauz, aki a jegyét kilyukasztotta, valamit
magyarázni kezdett neki. Hogy mit, azt nem értette, mert õ gimnazista korában
csak néhány hónapig tanult franciául, magánszorgalomból. Biccentett. A
kalauz eltávozott.
Nemsokára beszállt hozzá két utas: egy szakállas úr, aki
sárga cukrokat eszegetett, meg egy sovány, ellenszenves hölgy, aki kezdettõl
fogva gyûlölettel tekintett rá. Bandi hol levetette szarvasbõr kesztyûjét, hol
fölhúzta. Csakhogy ez itt nemigen hatott. Útitársai fészkelõdtek. A szakállas
úr feléje fordult, s villámgyorsan magyarázott valamit, akár elõbb a kalauz,
majd mikor ennek nem lett foganatja, visszatért a kalauzzal. Most mind a ketten
kézzel-lábbal azt magyarázták, hogy ez nemdohányzó fülke, s ha cigarettázni
óhajt, szálljon máshová. Bandi eldobta cigarettáját, kezébe vette csomagját. A
kalauz útlevelét kérte tõle.
- C’est un autrichien
- jelentette a kalauz az utasoknak. Bandi ezt a szót, autrichien, értette. Úgy szisszent föl rá, mint akit kígyó csíp
bokán. Kötelességének érezte, hogy tiltakozzék:
- Non, non autrichien
- dadogta, kezében a bõrönddel. - Hongrois,
hongrois. Le monarche deux - mondogatta emelt hangon, fölháborodva. - Autrichien ist ganz separat. Hongrois ist auch ganz separat. Nicht Deutsch: sondern Ungarn. Sprechen
Sie Deutsch?
A franciák
- a kalauz s a két utas - furcsán mosolyogtak.
El is
kacagták magukat, amikor õ pirulva, megalázottan a másik fülkébe kullogott.
Ott eszébe
jutott, hogy mégis jó volna átnézni azt a nyelvkönyvet, melyet nagybátyjától
kapott.
Ebben a
szerzõ - az élet legkülönbözõbb eshetõségére gondolva - közvetlen párbeszédeket
közölt a kárpitossal, az illatszerésszel, az állatorvossal stb.
Betûzgette
a szöveget, melyet többnyire a mellette levõ német magyarázatból értett meg. Ilyesmiket
olvasott:
Jó estét, õrgróf úr!
Ah, jó estét, hercegnõ! Valóban
vigasztalhatatlan vagyok, hogy legutóbbi, bizonyára fényes estélyén nem
jelenhettem meg.
Különben hogy érzi magát, õrgróf úr?
Igen jól, hercegnõ.
- Trés bien, princesse - ismételgette
magában álmosan. De inkább arra lett volna kíváncsi, mit is jelent, hogy
Magyarország teljesen önálló, s a hadügyön kívül semmi köze sincs Ausztriához,
meg arra, hogy mit jelent: kalauz, vámtiszt, jegy stb.
Föllapozta
az utazásról szóló fejezetet. Ott ezt találta:
Kegyeskedjék beszállni, gróf úr, postakocsink
azonnal indul.
Hogyan, barátom, kürtöltek már?
Ó igen, gróf úr. Fürge postakocsisunk imént
pattant nyeregbe.
Nos, adja ide lábmelegítõmet. Marseille-ben
majd rakja át málháimat a vitorlás hajóra. Ha kedvezõ déli szelet kapunk,
remélem, néhány nap múlva már Bordeaux-ban vethetünk horgonyt. Ugyebár?
Bandi tág
szemet meresztett. Most támadt az az életre való ötlete, hogy elõrelapoz, s megtekinti
a címlapot. Onnan értesült, hogy ezt az egykor bizonyára igen használható
munkát a gõzvasút és gõzhajó föltalálása elõtt adták ki.
Így
félredobta a könyvet, s homlokát ráncolva azon tûnõdött, hogy hívhatják a
hordárt? Borzasztó volt elgondolnia, hogy mi történik, ha esetleg Kornél nem
jön ki elébe. Amint a vonat zakatolt, rémképek gyötörték. Úgyszólván nem is
Párizst várta már, csak Kornélt.
Annál
jobban örült, mikor a vonatablakból kihajolva, mindjárt az elsõ másodpercben
megpillantotta régi cimboráját.
- Kornél -
kiáltott rá, még a vonatból.
- Bandi -
kiáltott Esti is.
Ölelkeztek,
csodálkozva nézegették egymást, megint ölelkeztek. Aztán mindketten nevettek.
Azon nevettek, hogy õk, az alföldi jópipák most itt vannak. Ez furcsa is volt,
nagyon furcsa.
Kornél
vallatgatta:
- Hogy
utaztál?
- Kitûnõen.
- Aludtál
is?
- Hogyne.
- Igazán?
- Igazán,
pajtás.
A
diáknegyedbe hajtattak, a Rue Monge-ba, Esti Kornél lakására. Bandi mosakodott,
borotválkozott. De kedvetlennek látszott, ásított:
- Mondd,
pajtás, mit lehet itt csinálni?
- Hol?
- Hát itt,
Párizsban.
- Sok
mindent - felelte Kornél tárgyilagosan. - Talán nézzük meg a várost -
indítványozta.
Felültette Bandit egy omnibusz tetõülésére. Onnan mutogatta
a történelmi nevezetességeket.
- Ez itt a Notre-Dame.
- Ez? - szólt Bandi, s arra gondolt, hogy amilyen híres,
nagyobb is lehetne, legalább a két tornya ne volna csonka, de azért
megjegyezte: - Ojjé, pajtás.
Máskor õ maga is érdeklõdött:
- Hát ez
milyen utca?
- A Champs
Élysées.
- És ez
milyen ház?
- A Louvre.
Tetszik?
- Szép,
pajtás - bólintott elismerõleg, hogy szívességet tegyen. - Szép, nagy város.
De nem
tetszett neki. Fõképp a szaga nem tetszett. Minden nagyvárosnak megvan a maga jellegzetes
szaga. Budapestnek pótkávészaga van, Bécsnek süteményszaga, Berlinnek füstszaga.
Varsónak égett cukorkaszaga. Madridnak csokoládészaga, Brüsszelnek
vaníliaszaga, Londonnak faggyúszaga, Párizsnak azonban olvasztottvaj-szaga
volt. Ezt nem állhatta.
Egymás után
érték a kisebb-nagyobb csalódások.
A férfiak
itten kopottan, lomposan járnak, a rendõrnek nincs sisakja, a levélszekrényeket
nem lehet megtalálni, mert a lámpaoszlopokba rejtik, a cigarettának, a
Marylandnak, szecskaíze van; a járdák szemetesek, piszkosak, a Szajna is
mocskos és kicsiny, sokkal kisebb, mint a Duna.
- Menjünk
legalább ebédelni - könyörgött.
Menüt ettek
egy vendéglõben, ahol a szûk, keskeny asztaloknál úgy szorongtak a tereferélõ
emberek, mint a heringek. Többféle salátát raktak eléje, sovány báránysültet,
házinyulat. Hát eltalálták az ízlését. Hozzájuk se nyúlt. Csak a krémet
kanalazta föl, s a vékony, pápistaszínû piskótaszeletkét kapta be, egyetlen
falásra. Éhkoppon maradt. Elfogta a honvágy a jó vastag fõzelékek, a fõtt
tészták után.
Innen a Rue
de Varenne-be bandukoltak, az osztrák-magyar nagykövetségre, hogy Bandi
jelentkezzék. Bizonyos otthonos érzéssel, hangosan, kedélyesen köszönt:
- Jó napot
kívánok.
- Guten Tag - visszhangozta a hivatalnok.
- Hogyan -
fakadt ki Bandi önérzetesen -, önök nem tudnak magyarul?
A
hivatalnok ezer bocsánatot kért, de - sajnos - nem beszélt magyarul. Süketnéma
jelekkel elkérte tõle iratait. Itatóspapírra eléje nyomtatott, lila hektográf
bélyegzõvel két mondatot. Az egyik ez volt: Jelentkezett.
A másik ez volt: Nem jelentkezett. Ismét
süketnéma jelekkel azt tudakolta tõle, hogy melyiket kell bevezetnie
honvédkönyvébe? Bandi megvetõleg bökött az elsõre, s elmenet nem köszönt.
Mit
csináltak még ezen a napon?
Fölmásztak
az Eiffel-torony tetejére, ahonnan Bandi leköpött, gyönyörködve abban, milyen
sokáig ér köpése a földre. Órákig üldögéltek a Café de la Paix-ben is, nézegették
az Operánál torlódó kocsioszlopokat. Bandi képeslapokat írogatott haza. Kornél
este hat felé magára hagyta. Egy találkájára kellett elrohannia, de
megállapodott vele, hogy egy órán belül visszajön érte, addig maradjon itt.
Alighogy
barátja eltávozott, valami öreg pincér közeledett hozzá, hadarva értésére adta,
hogy az asztalt itt nem lehet ily sokáig elfoglalni, szép csöndesen betuszkolta
a kávéház belsõ részébe.
Itt találta
meg Kornél a kályha mellett, egy széken kuporogva.
- Mi lelt? - kérdezte.
- Semmi. Egy kissé fáj a fejem. Éhes is vagyok, pajtás. Vígy már valahová, ahol
enni is lehet. Kopog a szemem.
- No várj -
szólt Kornél.
Odafüttyentett
egy bérkocsit, valami címet mondott be. Hepehupás utcákon döcögtek. A
Rue de la Seine-ben
szálltak le. Kornél elõrement.
Bandinak elállt a szeme-szája. Az asztalokon só, paprika,
szegedi rózsapaprika, köményes sóskifli, olajosgyûrû. Feri, a pincér, aki épp
egy óriás erdélyi fatányérost vitt valamelyik vendégnek, magyarul köszönt rá.
- Tessék helyet parancsolni. Méltóztassék, talán ide.
Azonnal jövök.
A párizsi magyar csárdában voltak.
Bandi letelepedett, kifeszítette domború mellét, iszonyút
fújt. Ezt ismételgette szüntelenül:
- Lásd, pajtás, ez már teszi.
Az étlapon borjúpörkölt, tokány, galuska, tarhonya, gulyás,
tejfölös túrós csusza pörccel, lekváros metélt, uborkasaláta.
- Feri - intette oda a pincért, mintha régi ismerõse lett
volna -, no mit eszünk? Hozzon nekünk két szép borjúpörköltet, tarhonyával.
Várjon. Van kovászos uborkájuk? Akkor hozzon nekünk két szép kovászos uborkát
is. Várjon. Hozzon nekünk egy liter könnyû sillert is. Várjon. Parádi vizük
természetesen nincs. Baj, nagy baj. De szódavizük csak van? Helyes, hozzon két
üveg szódavizet.
Boldi, a párizsi magyar cigány rázendített a Ritka árpára.
Csöndesen iddogáltak, Bandi földerült, kinyílott, mint az
alélt virág, melyet az áldott májusi zápor locsolt meg. Csupa magyar volt
körötte. Egy patkó alakú asztalnál névnapot vagy születésnapot ülhettek,
leányok, fiúk, öreg urak, ezüst szakállal, anyák, rokonok, akár otthon.
Mellettük Nahotzky Pista vacsorázott, bársonykabátban, az ifjú piktor.
Odahívták. Beállított Szûcs Lala is, a drága bácskai pofa, aztán Orbán Gyuszi,
a párizsi hírlaptudósító, aztán Miklós Zoltán, Stocker, Berecz, Illés, mind
diákok. Bandi hamarosan megismerkedett Párizsnak úgyszólván minden társadalmi
és mûvészi nevezetességével.
- Parancsoljatok, urak - tessékelte õket az asztalához. -
Mind a vendégeim vagytok. Poharakat ide. Még egy litert. Szervusztok, fiúk,
szervusztok.
A cigány a Kecskebéká-t
kezdte húzni, és ez lett Bandinak a veszte. Ha ezt a nótát hallotta, akkor nem
bírt magával. Pezsgõt nyittatott. Boldinak tízszer egymás után kellett a fülébe
muzsikálnia:
Így se volt jó, úgyse
volt jó,
Sehogyan se volt az jó.
Mindig csak a más babája, az volt jó.
Ekkor
nyomta a cigány markába az elsõ százfrankost. Utána - régi elõírás szerint - a Vékony deszkakerítés következett, majd a
Búsuljon a ló.
Bandi
mosolygott, sóhajtozott:
- Gyerekek,
gyerekek.
Éjfél után
az asztalt verték, karban énekelték:
Én vagyok az, én vagyok az, aki nem jó,
Csárdaajtó-nyitogató-ó-ó.
Bandi a
második százfrankost röpítette a cigány felé.
- Mit
csinálsz? - rivallt rá Kornél. - Megbolondultál?
- Azt teszek - vágott vissza Bandi -, amit akarok. Mert én csak az önérzetes embert
szeretem, az õszinte embert. Értetted?
- Vigyük
haza - mondták -, fektessük le. Álmos.
- Ki álmos?
- dadogta Bandi, a mellét veregetve. - Én nem vagyok álmos. Én önérzetes,
õszinte ember vagyok.
Esti,
látva, hogy a mulatság elvadul, s az üres pezsgõsüvegek már glédában állnak az
asztalon, hívatta a tulajdonost. Bandi fizetett. Számlája kerek négyszázhúsz
frankot tett ki, úgyhogy a hiányzó harminc frankot Kornélnak kellett fedeznie. A
tulajdonos magyaros kedvességgel kezet fogott velük, megjegyezve, hogy minden pénteken halászlé
van. A cigány a Rákóczi-indulót húzta.
Miután
megitták a szentjánost is, a társaság kiballagott az utcára. Bandi egy
gázlámpának dõlt. Menten lerogyott az aszfaltra. Körülvették, noszogatták,
vitatkoztak vele, röhögtek. Néhányan a Kecskebéká-t
kornyikálták. Ricsaj támadt.
A rendõr,
aki meghallotta a lármát, udvariasan fölszólította õket, hogy menjenek tovább.
Bandival
azonban nem lehetett beszélni. Azért se kelt föl. A földrõl kiabált a rendõrre:
- Engem ne
bántson senki, mert megölöm, keresztüllövöm, mint egy kutyát.
- Nem bánt
téged senki - csitították. - No, gyere szépen haza.
- Aki az én
becsületemben gázol - ordította -, az meghal. Úgy sincs másom: csak a
becsületem.
A rendõr
vidám párizsi fiú volt, a Gargantuák és Pantagruelek ivadékából, értette a
helyzetet, mosolyogva segédkezett a fiúknak, hogy talpra állítsák Bandit. Fölnyalábolták,
s hazavitték a Rue Monge-ba, Esti lakására.
Mindketten
azonnal elaludtak.
Amikor Esti reggel kilenckor fölébredt, meglepõdve látta,
hogy Bandi fölöltözve, sápadtan ül a díványa szélén. Üres zsebeit tapogatta. De
nem nagyon gyászosan fogta föl az ügyet. A vállát vonogatva mondogatta:
- Legalább kimulattam magam Párizsban is.
Esti kölcsönadott neki tíz frankot, s azt tanácsolta, hogy
írjon a nagybátyjának, aztán elõadásra sietett. Megígérte, hogy délben
visszajön érte.
Amikor Bandi magára maradt, kitekintett az utcára, melyet
elöntött a harsány, májusi verõfény, hallgatta a villamosok zúgását, a
vándorárusok kiabálását, ennek a titáni városnak régi, évszázados moraját.
Egyszerre - maga se tudta, miért - a szoba közepére rohant, leborult az
asztalra, sírva fakadt.
Arra ocsúdott föl, hogy egy kedves, hamvasszõke
fiatalasszony áll elõtte, a tálcán egy findzsa csokoládéval meg egy
vajaskiflivel. Esti háziasszonya a reggelijét hozta be neki.
Az csak bámult lakójának barátjára, akinek arcáról potyogtak
a könnyek. Zavartan, kedvesen, finom, nem tolakodó részvéttel érdeklõdött az õ
dallamos nyelvén, mi történt vele, miben lehet szolgálatára?
Bandi fölállt, komoran maga elé meredt, nem szólt semmit.
Elõvette a nyelvkönyvet, lapozgatott benne, hogy valamit válaszoljon.
De azon a lapon nyitotta föl, ahol a hercegek és hercegnõk a
whist-rõl, écarté-rõl s a manille-rõl
társalognak szellemesen. Hiába kereste azt a párbeszédet, melyet duhaj
fiatalemberek korhely éjszaka után folytatnak, miután minden pénzüket elverték.
A könyvet dühösen a földhöz vágta.
Megbiccentette fejét, s a csokoládét, a vajaskiflit
megköszönve - sarkát katonásan összeverve ‑, ezt mondta:
- Trés bien, princesse.
1931
|