|
Ifjúságunkról beszélgettünk. Esti Kornél így szólt:
- Jaj, gyerekek, hány billió és billió véletlenen kellett
átbukdácsolnunk, míg ide jutottunk. Én, mióta élek, a véletlent bámulom. Nem hiszek a végzetben. Ellenkezõje
vagyok a fatalistának. Véletlen, hogy megszülettünk, és véletlen, hogy
meghalunk. Ha a létezés maga rejtély, s a föld a titkok színpada - az ég kék
zsinórpadlásával és a csillagok lámpásával -, akkor a véletlen a drámai
csattanója annak az ismeretlen színjátéknak, melyet játszunk. Újabban próbálják
a véletlent elemezni. Kimutatják a legközelebbi okokat, melyek tényleg
meghatározzák. De az édeskevés. Milliárd ok magyaráz meg mindent. Ha tovább
haladnánk az okláncolaton, újabb és újabb véletlenre bukkannánk, s végül el
kellene érkeznünk az elsõ okig, melyet Õsoknak neveznek, én pedig
Õsvéletlennek. Inkább bámulom hát a véletlent a maga szövevényességében. Mennyi
véletlent láttam már életemben: következtetésnek látszót, szeszélyest, mint egy
fricskát, kedvest, elképesztõen pimaszt, fölemelõt, megalázót, okosat és
õrültet. Az, amirõl most akarok beszélni, könnyekig megnevettetett, és
könnyekig elszomorított. Boldizsár bácsival történt.
Remélem,
emlékeztek még rá. Ha nem emlékeztek rá, akkor nem érdemlitek meg, hogy még
mindig szívjátok ezt a dohányfüstöt. Jó lélek volt. Szerény, munkás, finom.
Igazi ember. Prófétaszakállt viselt és mûvészfejet. Akkor már deresedett. De
azért szívesen barátkozott velünk. Elõre köszönt minden taknyos írónak. Mihelyt megpillantott
bennünket, valami nyájas-mézes mosoly csorgott le szakálláról. A szegénység
alázatossá tette. Pokoli nyomorokon ment át. Áldott keze, mellyel annyi betût
rótt, sovány volt, mint az angolkóros csecsemõé. Azt mondták, hogy a kevés
táplálék, melyet néhanapján magához vett, már nem juthatott el a végtagokba,
csak följebb. Kartársainak elhordott cipõiben járt. Ennélfogva cipõi hol szorították,
hol úgy lötyögtek lábán, mint a csónakok. Hét gyermeket vallott be,
nyilvánosan. A többit tagadta, szemérembõl. Egyesek szerint tizenhárom élõ
gyermeke volt. Mások szerint maga sem tudta, hogy mennyi. Egy darabig számlálta
õket, azután megunta, abbahagyta. Ha tankönyvíró volnék, õt állítanám az újabb
nemzedék elé, mint a becsületesség, a kötelességteljesítés és a szorgalom
követendõ példáját.
Abban az
idõben Pataki örökbe fogadta elhunyt bátyja törvénytelen kisfiát, hogy legalább
a nevét hagyja neki. Mást úgyse adhatott. Engem kért meg, hogy legyek tanúja.
Ehhez még egy tanú kellett. Délután felnéztünk a körbe. Boldizsár bácsi a
kártyaszobában ült egy asztalnál, épp osztott. Pataki odaszólt hozzá:
- Te, nem
lennél a tanúm?
- Én?
- Te hát.
- Mit kell
csinálnom?
- Semmit.
Holnap délelõtt tizenegykor feljössz az árvaszékhez, és igazolod, hogy én
vagyok én. Formaság az egész. A törvény csak azt köti ki, hogy a tanú nagykorú
legyen és feddhetetlen elõéletû.
Ti bizonyára nem értitek, miért jegyeztem meg ezt a
jelentéktelen párbeszédet, mely legalább húsz évvel ezelõtt folyt le. Nem is
érthetitek. Abban a társaságban sem értette senki. Csak én tudtam, hogy az öreg
„büntetett elõéletû”. Valaha fiatalkorában elköltötte a rábízott pénzt - egy
különben igen kis összeget -, fõnöke a hiány azonnali megtérítését követelte, s
minthogy ennek Boldizsár bácsi nem tudott eleget tenni - már akkor négy
gyermeke volt és negyvenezer anyagi gondja -, följelentette õt. A törvényszék -
az enyhítõ körülmények figyelembevételével - egy hónapra elítélte
sikkasztásért. Az öreg ezt le is ülte, az utolsó napig, annak rendje és módja
szerint.
Ha valaki kitölti büntetését, azzal visszaszerzi becsületét,
s még a törvény szerint is ártatlan. Boldizsár bácsi is megnyugodhatott volna
ebben. Kortársai vagy elhaltak, vagy réges-rég elfelejtették ifjúkori botlását.
Mi néhányan, akik hallottunk felõle, nemigen terjesztettük. Még magunk elõtt is
szégyelltük. Ha eszünkbe jutott, elhessegettük, mint valami darazsat, s nyomban
olyan védõbeszédbe kezdtünk, hogy rá bizonyára fölmentette volna õt a
legszigorúbb bíró is.
Õ azonban ezt nem bocsátotta meg magának. Állandóan látta
„életének sötét foltját”. Természetes finomságán kívül ez lehet magyarázata
annak, hogy oly édeskésen udvarias volt. Mindig a fal mellett haladt, tétován járt, halkan beszélt. Kerülte a
legkisebb súrlódást is. Vegyétek számba, hogy hajdan a börtön nem azt
jelentette, mint ma, mikor minden
jobb társaságban akadnak néhányan, akik ezért vagy azért a meggyõzõdésükért be
voltak csukva. Aki akkoriban börtönben ült, az a „társadalom salakja” maradt
mindörökre. Még nem is párbajozhatott. Elképzelni is rettenetes ezt.
Hát az
öregúr most megragadta az ajándékot, melyet a tündér véletlen nyújtott feléje,
mohón kapott az alkalom után, hogy élete végén, már hatvan felé, még egyszer
megjelenhessen a törvény elõtt, és ott tanúskodhassék, mint „nagykorú és
feddhetetlen elõéletû polgár”, amirõl ugyan nem kap írást, de maga a tudat is
kárpótlás, elégtétel és önigazolás minden eddigi szenvedéséért. Úgy érezte,
hogy ezt nem szabad elszalasztania. Azonnal abbahagyta az osztást, pedig
élt-halt a kártyáért, hozzánk sietett, és izgalmát palástolva érdeklõdött a
tanúzás körülményei és jogi jelentõsége iránt. Megállapodtunk, hogy másnap
tízkor egy kávéházban találkozunk. Látnotok kellett volna azonban, hogy
kipirult az arca, hogy fölpezsdült, hogy csillogott a szeme. Azután látnotok
kellett volna õt másnap, amint elsõnek jelent meg a kávéházban, megmosdva,
kefélt szakállal, lepomádézott hajjal, szalonkabátban, kicsípve és
ünnepélyesen, mint egy öreg võlegény, aki hûtlen babáját, Justitia
istenasszonyt végre oltárhoz vezeti, és látnotok kellett volna azt is, amint
minden öt percben a zsebóráját nézegette, hogy nem késünk-e el, s közben a
vékony, átlátszó, öreg füle lángolt az idegességtõl. Végül látnotok kellett
volna magát a nagy jelenetet, azt, hogy lépett az árvaszék elé, komolyan,
tisztán és méltóságteljesen, s mint tanú, mint „nagykorú és feddhetetlen
elõéletû polgár” hogy ténykedett, mégpedig oly szakértelemmel, amint eddig még
senki a földgolyón, hogy hajolt meg az árvaszéki elnök, az ügyvédek elõtt, hogy
rebegte a neve fölolvasásakor: „jelen”, ezt az egyetlen szót, de oly
kifejezõen, oly arkangyali ártatlansággal és állampolgári hûséggel, hogy ott
nyomban sírva fakadtam a meghatottságtól, mint egy gyerek, s késõbb, mikor
kiszédültem a terembõl, sivalkodtam nevettemben, és röfögtem, mint egy disznó. Madarat
lehetett az öreggel fogatni. A tanúzás sikerült. Errõl én tanúskodom az
utókornak.
Ekkor kezdõdött
másodvirágzása. Esküszöm nektek, hogy megfiatalodott, s esküszöm a lelkem
üdvösségére, hogy õsz szakállában rövidesen fekete rojtocskák nõttek, mert
eddig tunya hajhagymái mûködni kezdtek. Mintha kicserélték volna, biztosan
járt, hangosan beszélt. Még a pincérekkel is veszekedett. Megjött a hangja és
az önérzete. Folyton azt érezte, hogy a „feddhetetlen elõéletû polgár”. Úgy
jött-ment, úgy fogott kezet, úgy vitatkozott, mint egy „feddhetetlen elõéletû
polgár”. Reggelente, mihelyt fölkelt, a tükörbe tekintett, s látva szelíd,
barna szemét, õsz fürtjeit, tisztes szakállát, arra gondolt, hogy ilyen egy
„feddhetetlen életû polgár”. Ebben egyébként igaza is volt.
Sajnos, ez
az öröme se tartott sokáig. Egy évre rá meghalt, kétoldali tüdõgyulladásban,
huszonnégy óra alatt. Ez egy másik véletlen. No, mindegy. Áldás emlékére.
1931
|