|
Esti
Kornéllal fiatal korunkban sokat csavarogtunk egy elhagyott budai temetõben,
ahova már nem temettek senkit. Verõfényes délutánokon naponta itt találkoztunk.
Olvastunk, sõt írtunk is a padokon, a sírhantokon, a hosszú fûben heverve,
mindaddig, míg a csõsz ki nem tessékelt bennünket.
Ismertük a
halottak hallgatag városát. A fejfákat és a sírköveket is, melyekrõl régimódi,
különös neveket silabizáltunk le.
Egyszer,
mikor a sírok utcáiban bolyongtunk, megpillantottunk egy vasrácsos kriptát,
melynek borostyánnal befuttatott sírlapja fölött kevély gránitoszlop hirdette
aranybetûvel az egykor bizonyára virágzó, hatalmas család elhunyt tagjait, vagy
tíz-tizenöt nevet, felül a családi címerrel.
A
vasrácshoz támasztva fakeresztet találtunk, ezzel a fölírással: Margitka, élt egy napot.
Margitka húsz évvel ezelõtt halt meg, szintén a
családhoz tartozott, de - nem tudni, mi okból - nevét már nem vésették a
gránitoszlopra, s az árva kis fejfával mintegy kirekesztve állt a sírontúli
családi boldogságból. Ezt mind a ketten méltánytalannak tartottuk. Az, aki egy
napot élt, éppoly ember és lélek, mint az aggastyán vagy a matróna.
Alighogy eltávoztunk a temetõbõl, Esti egy
kávéházban a cím- és lakjegyzékbõl s a telefonkönyvbõl megállapította, hogy a
családnak ma is él egy hozzátartozója, egy dúsgazdag nagyiparos személyében. Tintát,
papírt kért, s ezt a levelet intézte hozzá:
Nagyra becsült uram, nyomatékosan fölszólítom, hogy szegény Margitka
nevét haladéktalanul vésesse föl a család sírkövére. Ismeretlen tisztelõje,
Esti Kornél.
Õ már ekkor kedvelte az ilyen
fanyar-gyerekes, ördögien-kotnyeles ötleteket, s annál inkább ragaszkodott
hozzájuk, mennél kevesebb céljuk volt.
Egy hét múlva a rokonnak nyílt
levelezõlapot küldött, melyre felül egy könyöklõ angyalkát rajzolt, s az
angyalkát maga színezte ki rózsaszínre, a felhõt világoskékre. Alája ákombákom
betûkkel mindössze ennyit írt:
Margitka.
Néhány napra rá jelenlétemben
telefonon szólította föl a nagyiparost. Vékony cérnahangon, ahogy az egynapos
angyalkák beszélhetnek, ezt mondta:
- Kálmán bácsi, ne feledkezz meg
rólam.
Természetesen erre az izenetére
s a leveleire egyáltalán nem kapott választ. Mi már rég meg is feledkeztünk a gyászos-bolond tréfáról. Egy késõ õszi
napon azonban a temetõben kószálva döbbenten álltunk meg a családi kripta
elõtt.
Fehér munkakabátban, létrán, kõfaragó dolgozott
ott vésõvel-kalapáccsal. Margitka nevének utolsó betûjét véste ki. Aztán be is
aranyozta.
- Lásd - szólt Esti, boldogan és elégedetten,
hogy Margitkát végre bepártfogolta a családi közösségbe -, mégiscsak hatalmas a
gondolat. Ez pedig nem is volt gondolat, csak afféle szeszély. De most itt van
szilárd gránitban, érzékelhetõleg és kézzelfoghatólag, semmiféle vihar se mossa
le róla, és ragyog, mindörökké.
1932
|