|
Hogy is
kell hazudni? - tûnõdött Esti Kornél. A kísérleti lélektan azt javallja, hogy
amikor ürügyekkel akarunk élni, olyan dolgokra hivatkozzunk, amelyek
lépten-nyomon elõfordulnak az életben. Ha például vacsorára vagyunk híva, s
nincs kedvünk elmenni, hozzunk föl egy ártatlan betegséget. Fejfájás, nátha
stb. Minthogy ezek a betegségek a leggyakoribbak, nyilvánvaló, hogy - a
valószínûségi számítás alapján - el is hiszik.
Csakhogy
nincs így. Lehet, hogy századokkal ezelõtt még hatottak az efféle mentségek. Azóta
elkoptak. Tudniillik a fejfájások és náthák nemcsak a valóságban gyakoriak,
hanem azok lettek a hazugságok tárában is.
Több ízben
megesett, hogy csakugyan azért nem mentem el valahová, mert fájt a fejem és
náthás voltam. De ilyenkor erre a kifogásra támaszkodni durvább, mint kereken
azt írni: „Unlak és megvetlek benneteket, fütyülök rátok.” Ennélfogva én nem is
a valóságot hazudtam, hanem egy valódi hazugságot. Képzeljék, körömnyírás közben
beleszaladt az olló lábujjamba, talpra se tudok állni, borogatnom kell a sebet,
vagy megharapott egy kóbor macska, és a Pasteur-intézetbe rohantam, beoltatni
magam veszettség ellen.
Ezek jobb
hazugságok. Miért? Azért, mert valószínûtlenek. A hazugságok valószínûségre
törekszenek - ez egyik ismertetõjelük-, s így, mikor az emberek ilyen
valószínûtlen, vakmerõ képtelenségeket hallanak, legkevésbé se gondolnak arra,
hogy hazudnak nekik, mert ezek a hazugságok olyan átlátszóak, mint a hazugságok
általában, a legbárgyúbb hazugságok, melyek már oly bárgyúak, hogy nem is
hazugságok. Nem tagadom, az elsõ másodpercben talán felötlik a hallgatókban a
gyanú, hogy bolonddá akarják tartani õket, de a második másodpercben már maguk
is fölháborodottan utasítják ezt vissza, hiszen számukra még csak elképzelni is
sértõ, hogy ilyen ostobaságokkal szeretnék orruknál fogva vezetni õket, akik
legalább oly értelmesek, mint mi. Mi következik ezután? Nem
szemérmetlenségünkre gondolnak, inkább az élet mindig meglepõ és kiszámíthatatlan
véletlenjeire, melyek már sokszor, hasonló módon ûztek tréfát velük. Maga a
kalandos történet is elszórakoztatja õket. Végül többnyire elhiszik.
Az, aki
késve rohan be egy társaságba, hiába esküdözik, hogy váratlanul vendége
érkezett. Szava nem talál hitelre. De ha az illetõ elõadja, hogy gépkocsija
elgázolt egy kutyát - gyönyörû orosz agár volt, még fiatal, alig egyéves -, s a
kutyát azonnal bevitte az Állatorvosi Fõiskolába, és ott minden oltás, életmentõ kísérlet ellenére a
mûtõasztalon pusztult el, akkor ez a hazugság az élmény és valóság fényében
ragyog. Csak a valószínûtlen igazán valószínû, csak a hihetetlen igazán hihetõ.
Életem egyik válságos helyzetébõl ennek az igazságnak
fölismerése mentett meg. Kétórai késedelemmel érkeztem oda, ahol izgatottan
vártak. Lehetetlen volt közölnöm az igazságot, mert az - mint sok esetben -
bántóbb, embertelenebb volt, mint a leggonoszabb hazugság. Egyhamar kifogást se
találtam, mellyel megmagyarázhattam volna illetlen közönyömet. Kétségbeesett
zavaromban - az ösztönös éleslátó biztonságával - valami bambaságot mondtam.
Azt mondtam, hogy Gálffyval sétáltam, egy vidéki ismerõsömmel, aki - amint a
jelenlevõk valamennyien tudták - két évvel ezelõtt meghalt. Ezt én magam tudtam
legjobban.
De nyomban kifejtettem, hogy Gálffy él, halálhíre annak
idején mulatságos tévedésbõl került az újságokba, s ennek cáfolata egy még
mulatságosabb tévedésbõl nem jelent meg: ezt adta elõ nekem a poraiból
föltámadt barát e két óra alatt, s ezt adtam elõ én a jelenlevõknek, oly részletességgel
és döbbenetes fordulatokkal, hogy mindent elhittek és megbocsátottak. Attól,
hogy utánajárnak a dolognak, nem kellett tartanom. Gálffy meglehetõsen közönyös
volt nekik. Én körülbelül fél évig hagytam élni. Aztán egy este megöltem.
Beszélgetés közben tudtukra adtam, hogy Gálffy csakugyan meghalt. Ezért a
gyilkosságért semmiféle lelkiismeret-furdalást nem éreztem. Õ igazán nem
vehette zokon. Sõt, ha jól meggondolom, még hálás is lehetett nekem, hogy
halála után, az én jóvoltomból fél évig élt, ha máshol nem, legalább öt-hat
ember képzeletében.
Külön
kellene szólnom a nõkrõl is. Õk nem hazudnak - amint tévesen hirdetik -, csak
az igazság egy részét hangsúlyozzák. Amikor egy nõnek találkája van a
Margitszigeten, nem azt állítja, hogy otthon ült és kötött, hanem azt, hogy a
Margit rakparton sétált. Mi ennek a magyarázata? Az, hogy a Margit rakpart
közel van a Margitszigethez és a valósághoz, maga a séta is közel van a
valósághoz, azzal a hozzátevéssel, melyet a szóló természetesen elhallgat, hogy
nem egyedül sétált. Minden
nõi hazugságban van egy szemernyi igazság. Ez az õ hazugságuknak erkölcsi
alapja. Épp ezért veszedelmes. A valóság egy csonka földdarabján vetik meg
lábukat, s oly meggyõzõdéssel, elszántsággal, jóhiszemû hévvel tudják védeni
hazugságukat, mintha az igazságot védenék. Lehetetlen õket innen kilendíteni.
Azt, ami van, rugalmasan idomítják ahhoz, ami nincs. Bevallom, az õ
hazugságukat sokszor úgy tudom bámulni, a lenge könnyedségük, arányosságuk,
leheletfinom árnyalatuk miatt, mint egy költeményt. Tökéletesek a maguk
nemében. Nekünk eredeti és bátor rendszerünk van. Õnekik gyakorlatuk, mely
évezredekre nyúlik vissza. Mi lehetünk ezen a téren többé-kevésbé tehetséges
mûkedvelõk és tudósok is. De õk a mesterek, a mûvészek, a költõk.
1932
|