AZ ORVOS GYÓGYÍTÁSA

Betegen feküdtem.

Nem volt oly nagy lázam, hogy átadhattam volna magam a láz izgató önkívületének, de oly kis lázam se volt, hogy élvezhettem volna a láz gyöngyözõ pezsgõmámorát. Unatkoztam.

Ágyamba hozattam a telefont, mint mások a kedves cicájukat, s ezzel az értelmes, villamos acéllénnyel mulattam.

Fölszólítottam mindenkit, akit csak lehetséges volt. Ismerõs hangok léptek be hozzám, reggel hálószobákból, délben hivatalokból, este zenés mulatókból. Leültek betegágyamra, és vigasztaltak.

Budapest után következett a környék és vidék, aztán a külföld.

Esti Kornélt hosszas keresés után Párizsban leltem meg egy bal parti szállóban, ahol annak elõtte gyakran laktunk együtt. Ezúttal is önfeláldozó barátnak bizonyult. Sokáig ácsorgott az ottani kényelmetlen portásfülkében, hogy elszórakoztasson újabb élményeivel.

Egy alkalmi történetet is mesélt. Ez a beteg és az orvos közötti viszonyra vet rikító fényt. Nem szavatolhatok valóságáért. Közösséget se vállalhatok léha szellemével és diákos szójátékaival, melyekkel nyilván csak szenvedõ hallgatóját akarta földeríteni. Úgy közlöm, ahogy elmondta, szóról szóra. A drót másik végén tehát egy kis elméleti bevezetõ után így szólt:

- Betegem van. Orvost hívatok.

Az orvos máris jön. Inci-finci siheder, roppant táskával és roppant tekintéllyel.

- No, mi bajunk? - vallatja a beteget, aki különben a nagybátyám és kövér öregúr. - Fáj a torkocskánk, a hasacskánk?

A beteg sápadtan, tûzpiros füllel gyötrõdik a tollpárnák poklában. Nem válaszol. Megvetõ pillantást lövell az orvos felé.

„Miért sértegeti a torkom, a hasam? - gondolja magában. - Az enyém legalább kétszer akkora, mint az övé. Aztán miért beszél fejedelmi többesben, mintha az õ torka, az õ hasa is fájna? Pimaszság.”

Ezt gondolja a beteg, de csak hallgat.

Az orvos nyel egyet. Végigméri a beteget, azzal a fölénnyel, amellyel az egészségesek tekintenek a betegekre.

„Nyavalyás - gondolja magában -, még te hencegsz?” Olvassa érverését. Úgy olvassa, mint valami unalmas könyvet, melytõl nem vár semmi érdekeset. Abba is hagyja.

Kopogtat mellkasán, hátán, halkan, majd erõsebben. Senki se mondja: „Szabad.” Megsértõdik, és ezt is abbahagyja.

Leül, keresztbe rakja lábait.

- A lép - állapítja meg.

A beteg tiltakozik. Nem akar lépre menni.

- A máj - kiált.

Az orvos, aki a beteg máját jónak tartja, s épp ezért a beteg e megjegyzését rosszmájúnak, gúnyosan néz le rá tudományos magasságból:

- Honnan tudja?

A beteg szenvedése mélyérõl fölszól, szerényen:

- Mert ez fáj.

Az orvos összefonja karjait:

- Mondja kérem, maga az orvos?

A beteg sötét mosollyal:

- Mondja kérem, maga a beteg?

Farkasszemet néznek. Szikráznak a gyûlölettõl. Érzem, hogy közbe kell lépnem, meg kell szüntetnem a meddõ, hatásköri villongást.

Voltaképp mindkettõjüknek igaza van.

A beteg a beteg, az orvos az orvos. Ez világos. De ez a beteg, mint minden ember, egy kissé orvos is. És ez az orvos, mint minden ember, kissé hiú is. A hiúságtól beteg.

Mit tegyek?

Az orvosnak kezelni kell a beteget, hogy a beteg meggyógyuljon. Ennélfogva az orvost nekem kell kezelnem - hiúságból -, hogy meggyógyuljon, és aztán kezelhesse a beteget, hogy a beteg is meggyógyuljon. Mindez bonyolultnak látszik, de alapjában egyszerû.

Dicsérni kezdem az orvos csalhatatlan tudását, díszzsebkendõjét, csinos szívhallgatóját, melynél takarosabbat még nem is láttam életemben. Ennek rögtön megvan a foganatja. Kibékül velem s a beteggel. Gyógyszert ír, étrendet ajánl: tejecskét, teácskát. Általában mindent kicsinyít. Talán még a halált is így hívja: „halálka”.

Naponta eljár hozzánk. Kezeli a beteget. Én pedig õt. Mihelyt belép, így lelkendezem:

- Csodálatos.

- Micsoda? - villan föl.

- A köptetõ, melyet rendelni méltóztatott. Mióta ezt szedi, éjjel-nappal mást se tesz, csak köp. Már az egész szobát teleköpte.

Az orvos szorongatja kezemet, boldogan, sugárzó arccal. A világért se hagyna el. Csak áll elõttem, mintha arra kérne, hogy kezeljem tovább, vizsgáljam meg, vajon jobb orvos lett-e belõle tegnap óta, javult-e valamit az állapota, s fölépülhet-e abból a szörnyû nyavalyából, melyet önimádatnak neveznek.

Mivel lehet ilyesmit gyógyítani? Tüneti kezeléssel. Hazugságok altatójával, elismerések lázporaival, magasztalások mézes oldatával, melyet kávéskanalanként adagolok neki. Azért nem fukarkodom gyógyszereimmel. Amikor fölszisszen, hogy sajog az önérzete, dicsérettapaszt ragasztok rá, csíkos rögzítéssel, s amikor jajgat, hogy megint itt vagy ott nyilall belé a fölfuvalkodottság, bókok kenõcsével kenegetem a fájó pontot, gyöngéden és kíméletesen.

Lassanként magához tér. Akkor beengedem a beteghez. Elõbb mindig lelket kell belé önteni, csüggedtségébõl föl kell rázni. Hasonlít ahhoz az orvossághoz, melynek címkéjére ez van írva: „Használat elõtt fölrázandó.”

Így azonban használható. Teljesíti kötelességét. Csak elvárja, hogy állandóan mellette legyek és csodáljam. Idõnként egy kis zsongító oltást is adok lankadó önbizalmának háláját a betegnek rója le. Ha hosszan magyarázgatja, hogy milyen eredeti elvek szerint gyógyít, s én kijelentem, hogy érvelése rendes, akkor õ is rövidesen kijelenti, hogy a beteg érverése is rendes. Viszont én se maradok mögötte az udvariasságban. Ha a beteg nyelvét - mint szakértõ - tisztának mondja, én - szintén mint szakértõ - nyomban megjegyzem, hogy az õ mindig szabatos és kifejezõ magyar nyelve is tiszta.

Közös fáradozásunk folytán a beteg egy hét múlva meggyógyul.

De az orvos nem.

Õ még sokáig följár hozzám, utókezelésre.

Idáig hallottam a történetet. Ekkor az elbeszélõ hangja inogni kezdett, s lezuhant a mérföldek szakadékába: az összeköttetés megszakadt.

Izgatottan tárcsáztam. Esti is, ott túl, a földgolyó másik partján.

- Halló - kiáltottam.

- Halló - kiáltott Esti.

Hangjaink, mint az alagútfúrók, végre találkoztak egymással.

- Csak azt akarom még tudni - hadartam -, meggyógyult-e az orvosod?

- Sajnos, nem - felelte Esti. - Súlyos eset volt. A hiúság már annyira elterjedt szervezetében, annyira áttevõdött mindenüvé, hogy még mûtéttel sem lehetett rajta segíteni. Ki kellett volna irtanom az egész embert, hogy eltüntessem ezt a rákos daganatot. Lassanként érzéketlennek mutatkozott minden hódolat és istenítés iránt. Faképnél is hagyott. Befolyásos rokonaival egyetemi tanárságot térdeltetett és könyököltetett ki magának. De ezzel sem érte be. Címek után kezdett futkosni. Jaj volt annak a betegének, aki nem adta meg a címét. Egy operált kisleányt, aki véletlenül „édes doktor bácsi”-nak szólította, fölpofozott a kórházi ágyon, s egy öregasszonyt, aki már eszméletlenül, a halál tusájában, csak „nagyságos fõorvos úr”-nak címezte, orrba öklözött. Ebben is csak kevés ideig lelte kedvét. Még mélyebbre süllyedt. Most ír. Regényeket ír. Legújabb regényének ez a címe: Piros szerelmek hajnalán. Szóval menthetetlen. Én legalább lemondtam róla.

1933