|
- Sárkány - szólt Esti Kornél, idézve az izzó és sötét
költõt, a lelke messzeségébõl. - Õ nyomorgott legtöbbet minden költõ között,
beleértve a XIX. század franciáit, Murger bohémjeit, a Grub Street-i angolokat,
Gissing rongyosait, sõt talán a fokföldi és eszkimó költõket is. A pénzzavar
lovagja õ, az éhezés hercege, a kétségbeesés királya. Bárhol a földgolyón
megválaszthatnák az éjjeli menedékhelyek védnökének, a nincstelenek, a
szenvedõk korelnökének.
Nincs ehhez a nyomorhoz fogható semmi. Koronatanúja lehetek
ennek. Évekig vele jártam-keltem, s ha nem is koplaltam mindig, megértõ,
résztvevõ társa voltam. Éppen ezért az õ nyomoráról tudományos szakszerûséggel
beszélhetek.
A kevesek közé tartozom, akik annak idején, még a kezdet
legkezdetén láttam ezt, amint született - in
statu nascendi -, mindjárt az eredeténél, a forrásnál, amikor merõben
esetlegesnek, átmenetinek, majdnem ártatlannak és jóindulatúnak látszott,
amikor ez a nyomor még kicsiny volt, csenevész, s úgy rémlett, hogy nem is nõ
meg, hogy nem fejlõdõképes, hogy nem is lesz belõle soha semmi. Most mindez
hihetetlennek tetszik. Ma az õ nyomora olyan, mint a megduzzadt, hatalmas
folyam, szilajul vágtató hullámokkal, forgókkal és örvényekkel, lenn a mélyében
megannyi ronccsal, a boldogsága hajójával is, mely gazdag rakományával már
régóta elsüllyedt, és ott lenn pihen, a remény összetört horgonyával az
iszapban, falánk pontyok és rákok prédájául, de - biztosítalak benneteket -
volt idõ, amikor csevegõ patak gyanánt siklott tova szûk medrében, s mi egyik
vadvirágos partjáról a másikra ugráltunk, játékosan és dalolgatva. Úgy
dicsekszem ezzel, mint aki Sulinánál, a tengerbe szakadó Duna deltájánál
elhenceg, hogy ezt a roppant vizet a Fekete-erdõnél még két tenyerével tartotta
föl. No ide figyeljetek.
Eleinte õ maga se vette komolyan. Hogy is kezdõdött? Igen,
egyszer délután a kávéházban belenyúlt a zsebébe, és emlékszem - életében talán
elõször -, csodálkozva állapította meg, hogy nincs pénze. Ezen már akkor se
lett volna szabad csodálkoznia. Tudhatta volna, hogy pénzét délelõtt kiadta,
ennélfogva nem lehet pénze. De
õ, mint a gyermekek, nem mindjárt fedezte föl a kapcsolatot ok és okozat közt. Szép,
lángoló arcán, melyet az élet azóta keserû, fájdalmas remekmûvé kalapált,
ámulat tükrözõdött. Ahogy pedig pénztelensége miatt nem szolgálták ki a
pincérek, vagy letessékelték a villamosról, vagy nem adtak neki kölcsönt azok,
akiknek pénzük volt, ámulata döbbenetté fokozódott. Mindezt meg kellett
tanulnia. Meg is tanulta, de csak lassan. Egyelõre minden szégyen, mely a szegénységgel jár,
parázs meglepetésként hatott rá. Megismerkedett az izgága lakásadónõkkel, akik
elsején legalább a múlt havi bér egy részét kérik, és az izgatott szabókkal,
akik reggelenként dühösen rázzák kilincsét. Élményeit lihegve újságolta el
nekünk. Két napja nem ettem. Három napja nem ettem. Nincs fám, szenem. Mosdótálamba
befagyott a víz. Cipõtalpam a Független Magyarország tegnapi vezércikke,
piszkos alsónadrágomból varrattam magamnak inget, s egy katángkórót kötöttem rá
nyakkendõnek. A népszállóban se tudok fizetni, onnan is kidobtak, a
lépcsõházban alszom és a lábtörlõvel takaródzom. Könnyek csillogtak szemében.
Vele együtt könnyeztünk. Hiszen ezek a dolgok akkor még nekünk is éppoly újak
voltak, mint õneki.
Így élt
húszéves korától huszonnyolc éves koráig. Ezt az idejét az õ nyomora lírai
korszakának nevezem. Késõbb megnõsült. Többször nõsült. Hogy hányszor? Fogalmam
sincs. Nem olvastam meg. Nyilván õ maga sem. Négy-öt törvényes feleségét
személyesen ismertem, de sokkal több lehetett belõlük. Sárkány fiatalkorában
mindenkit elvett, aki erre csak a legtávolabbi célzást tette is. Valószínûleg
ezért terjedt el a pesti nõk között az a nem egészen alaptalan vélemény, hogy a
költõk a született férjek, s olyan szeszélyes, megbízhatatlan, könnyelmû
alakokkal, mint a sertés-nagykereskedõk és a bankárok, nem is érdemes
kikezdeniök. Természetesen anyagi viszonyainál fogva hamarosan elvált
feleségeitõl, de nyomban újat keresett. Én - bevallom - sohase tudtam, hogy
kicsoda a felesége. Átlag minden negyedévben elzokogta nekem, hogy hányadán is
áll az akkori feleségével. Reggel az õ szenvedélyes modorában „undok és aljas
dög”-nek nevezte õt, de amikor délben csupa figyelembõl megkérdeztem, hogy mit
csinál az az „undok és aljas dög”, már õrjöngve tiltakozott, hogy így
becsmérelem ezt az „áldott angyal”-t, mert közben kibékültek, viszont, amikor
délután jóvá akartam tenni hibámat, és érdeklõdtem az „áldott angyal” iránt,
szemtelen kajánságomon háborodott föl, és ismét arról az „undok, aljas dög”-rõl
beszélt, mert közben megint összevesztek. Egyre-másra születtek gyermekei is,
igen sok. Némelyik felesége, akit mint elvált vagy özvegyasszonyt vett el,
hosszabb-rövidebb ideig a másik házasságából származó gyermekeit is nála
felejtette, miután már tõle is elvált. Senki se tudott tájékozódni ebben a
tartalmas, de fölöttébb bonyolult családi életben. Talán csak egy oknyomozó
történész tisztázhatta volna teljesen, alapos kutatás, hosszabb vizsgálódás
után.
Elég az hozzá, õ továbbra is naponta futott hozzánk a
különféle vészhírekkel. A gyermekeinek nincs ruhájuk és bölcsõjük. A
gyermekeinek nincs cipõjük és koporsójuk. Ezeknek a szerencsétlen gyermekeknek
mindig hiányzott valamijük. Mi tõlünk telhetõleg igyekeztünk segíteni, noha már
sokkal csüggedtebben és fáradtabban, mint annak elõtte. Többé nem lepõdtünk meg
semmin. A szörnyûségeket megszoktuk. Õ is megszokta, szegény. Elõadásmodora
megváltozott. Eltûnt lírai heve. Nem kurta, pattogó fölkiáltásokban tárta elénk
szenvedéseit, nem ádázkodott, nem ócsárolta-átkozta azokat, akik a nekik járó
összeget követelve a sors elõretolt bábjaiként életére törtek, és önhibájukon
kívül végrehajtóivá lettek halálos ítéletének, a évek során bizonyos
bölcsességre tett szert, elnézést, megértést mutatott irányukban, sokszor
mentegette õket, inkább arra figyelt, hogy a tényeket pontosan, a legnagyobb
részletességgel ismertesse, és adataiba semmi tévedés se csússzék.
Ehhez idõre volt szüksége. Rendszerint félrevont bennünket,
és higgadtan, de ünnepélyesen megkérdezte tõlünk volna-e számára néhány
percünk. Bementünk a kávéház külön termébe. Az ajtót bezárta kulccsal.
Becsületszavunkra kellett fogadnunk, hogy arról, amit hallunk, soha senkinek se
szólunk, majd gyermekünk életére, édesapánk vagy valamelyik kedves elhunytunk
sírjára is meg kellett esküdnünk, hogy hallgatni fogunk, ami annál
érthetetlenebb volt mert ezt sorra beszélte el mindnyájunknak, hasonló
formaságok és hasonló fogadalmak ellenében. Közölte például hogy múlt hónap
19-én, pénteken reggel, fél kilenc elõtt négy perccel egy végrehajtó jelent meg
lakásán, lefoglalta ingóságait, s tegnapelõtt, délben pont 1 órakor már el is
árverezték, két hiéna vásárolta össze mindenét, az utolsó párnáját is, ezek
azonban nem közönséges hiénák voltak hanem - amint kifejezte magát, „jólelkû,
kedves hiénák” - meg is ígérték, hogyha huszonnégy órán belül pénzt teremt elõ,
a holmiját egy fillér haszon nélkül visszaadják, csak pénz kellene, pénz és
pénz. Máskor éppily szelíden közölte, hogy a háztulajdonos, aki szintén
„jólelkû és kedves”, kénytelen volt kilakoltatni, igazán nem tehetett egyebet
nem is nagyon erõszakoskodott, de amikor özvegy, beteg, õsz édesanyja, aki
történetesen ágyban feküdt 39,8 fokos lázzal, félénken megjegyezte, hogy talán
még néhány napig itt maradhatnának, amíg fölgyógyul, a háztulajdonos kétszer
gyorsan arcul ütötte a magával tehetetlen nyolcvanhárom éves matrónát, elõször
erõsebben, de aztán valamivel gyöngébben, az ágyból is kiráncigálta, a
lépcsõrõl is lerugdosta, úgyhogy ott körülbelül hetet bokázott, és homlokán
nagyobb, bal térdén kisebb, egészen jelentéktelennek nevezhetõ zúzott sebeket
szenvedett. Nyomorának ez a szakasza, mely negyvenkét éves koráig tartott, a
szélesen hömpölygõ epika nyugalmával, az elbeszélõ korszaka.
Most van a harmadik korszaka. Már
senkinek se panaszkodik. Szinte elégedettnek látszik. Ül a kávéházban, egy
pohár víz mellett. Nyájasan köszönt bennünket, s közönyös, derûs dolgokról
igyekszik beszélgetni. Egyszerre megtörli homlokát a zsebkendõjével. Közben
valami kemény, fekete tárgy hull a földre, koppanva. Azt hisszük, hogy
vastörmelék. Mosolyogva világosít föl, hogy ez nem vastörmelék, csak egy darab
kenyér, az a száraz, penészes, savanyú kenyér, melyen õ és családja már két hét
óta rágódik. Legyint, és másra tereli a szót. Halljuk, hogy most végre boldog,
otthon dolgozik, nyugodtan, egész éjszaka ír, faggyúgyertya mellett, a
szenesládáján, s így értesülünk, hogy villanyát kikapcsolták, és szenesládája
az egyetlen bútordarabja. Halljuk azt is, hogy még szívesen elcsevegne velünk,
van ideje, éppen egy jótevõjét várja ide, az egy használt, de még jó karban
levõ mûlábat hoz ajándékul a legidõsebb lányának, aki hónapokkal ezelõtt a
villamos elé vetette magát a nyomora miatt, ugyanaz a jótevõje ez, aki
édesatyját ingyenesen helyezte el a tébolydában, mert az beleõrült a
nélkülözésbe. Sápadtan pillantunk rá, és a szédület környékez bennünket. Zavarunkban
odavetjük, hogy õ azért, hála Istennek, elég jó színben van. Erre bólint,
megmagyarázza, hogy újabban csakugyan izmosodik, naponta úszik. Késõ éjszaka
tudniillik a holt Duna-ágon úszik haza budai lakásába, mert már a mellékutcákon
se mer bujkálni, hitelezõi ott több ízben meglesték, összevissza verték és
szembe köpdösték. Mi elnémulunk. Nem merünk megszólalni. Mindenütt kelepcét
sejtünk. Orv mellékmondataiból nem várt iszonyatok bandzsítanak ránk, s ezek
egyszerre csak elõrelépnek, mint fátyolos alakok, és föltakarják arcukat. Ez az
õ nyomorának a drámai korszaka.
Mit
teszünk? Elfordítjuk fejünket, és csöndesen röhögünk. Hitványság ez, elismerem.
Hiszen annak, amit mond, ha egy kissé túlzott is, mindig van némi alapja. Aztán
esztelenség is. Hajdan könnyeztünk a kis nyomorán, késõbb is
lótottunk-futottunk az érdekében, csak most hagyjuk el, pedig most érdemelne
legtöbb részvétet és segítséget. De hát ilyen az ember. Arányérzékünk nem tudja
elviselni azt, ami mértéktelen. Egy ponton túl a szenvedés is nevetségessé
válik. Az unhappy end éppoly
valószínûtlen lehet, mint a happy end.
Ha a szomorújáték hõse az ötödik felvonás végén meghal, sírunk, ha ketten,
hárman vagy öten halnak meg, zokogunk, de ha már a hírnök, az elsõ és második
szolga, az ügyelõ, a súgó, a díszletezõ és tûzoltó is meghal, azon csak
nevetünk. Sajnos, az életben is elõfordulnak ilyen szomorújátékok. Ezek se
találnak több hitelre.
A Goncourt
testvérek a naplójukban egy nõrõl írnak, aki a társaskocsiban rég nem látott
barátnéjának családja szívfacsaró történetét meséli el. Apját lelõtték, anyja
vízbe fulladt, ura megégett, a lángok martaléka lett, csak egyetlen gyermeke
volt, az Egyiptomban élt, s múltkor, amikor a Nílusban fürdött, mint annyiszor,
gyanútlanul és vidáman, egy krokodilus úszott feléje. De a nõ csak idáig
juthatott el történetében. Az utasok, akik eddig mély rokonérzéssel hallgatták,
már nem bírták megvárni a végét, azt, hogy a krokodilus majd kitátja szörnyû
száját és bekapja a gyermeket, s bár õk is tudták, hogy amit hallanak, szóról
szóra igaz, egyszerre valamennyien harsogó hahotában törtek ki. Bizony,
barátaim. Mindennek van határa. Ami sok, az sok.
1933
|