BARKOCHBA

- Szememre vetik - mondotta Esti Kornél -, hogy történeteimet többnyire fiatalságomból hozom, abból a korból, melyet ma már némi joggal „történelmi elõidõknek” is lehet nevezni. Hát ez természetes. Ott keresek, ahol találok. Mindnyájan csak egy-két évtizedig élünk igazán, életünk elsõ évtizedeiben. Akkor rakódnak lelkünkbe a kincsek, mély rétegekben. Ezeket egy életen át se tudjuk kibányászni.

Nekem az élet mindörökre a gyermekségem s a fiatalságom egy része, amikor vidéken tanultam, s a csodálatos, tündöklõ pesti körutakon csavarogtam, melyekre még a béke vetette viharos fényét. Bizonyos idõ múltán fogékonyságunk, befogadóképességünk csökken. Akárki tapasztalhatta ezt, aki már elmúlt harmincéves. A tavasz vagy a tél lassanként naptári adattá zsugorodik. Mindig kevesebbet veszünk észre belõlük. Képük végérvényesen kialakult bennünk, s ehhez a következõ évek alig tudnak valamit hozzáadni. Most már hiába látnám egy amerikai felhõkarcoló égését. Számomra a tûzvész annak az alföldi putrinak az égése, melyet mint gyermek figyeltem meg, öntudatlanul. Ha le kellene írnom az amerikai felhõkarcolónak az égését, bizonyára ebbõl a jelentéktelen élményembõl lopkodnék szikrát és színt. Így vagyok az emberekkel is. Új ismerõseim talán tartalmasabbak, mint a régiek, de azért a régiek maradnak az igaziak. Õk jelképezik nekem az embert, amint a régi tárgyak jelképezik nekem a világot.

Azt is mondják, hogy nem élek a jelenben, hogy elfordulok tõle. Ez szamárság, én is éppúgy a jelenben élek, s a jelenben halok majd meg, mint mindenki. De mit tehetek a lélek örök törvénye ellen, hogy élményeink korszaka egy ponton lezárul? Nem én fordulok el a jelentõl. A jelen fordul el tõlem. Meresztgethetem rá a szemem, nem látok benne semmit, csak tényeket és idegeneket. Az élményeket nem lehet hajszolni. A buzgalom semmit sem ér. A fény nem kívülrõl jön, hanem belülrõl.

Azért nem állítom, hogy ezután már semmi meglepetés se vár rám. Néha még akad egy esemény, egy arc, mely sokáig foglalkoztat. Igaz ugyan, ha a végükre járnék, legtöbbször kideríthetném, hogy csak azért ragadtak meg annyira, mert véletlenül össze voltak hangolva egy emlékemmel s együtt zengtek vele. Ilyesmihez most már szerencse is kell.

Képzeljétek, múltkor szerencsém volt. A Sziriusz kávéházban olyasmit éltem át, amit érdemes elmondani. Szinte tegnap történt, most, a legjelenebb jelenben, fiatal barátommal, Jancsi Jánossal.

Tessék? Kifogásoljátok a nevét? Keresettnek találjátok? Sajnálom, de csakugyan így hívják. Az élet valószínûtlen. A nevek is azok. Figyelmeztetlek benneteket, akik regényeket és elbeszéléseket írtok, hogy sohase nevezzetek egy nyárspolgárt Kovács Jánosnak s egy világhírû gordonkamûvészt Timoránszky Titusznak. Az olvasó ezt nem hiszi el nektek, mert a valószínûség valószínûtlenségét érzi benne. Megfordítva talán inkább elhiszi, mert abban a valószínûtlenség valószínûségét érzi. Jó lesz ezt el nem felejteni.

Tehát Jancsi vagy János - amint parancsoljátok - huszonkilenc éves és költõ. Rövid életének hosszú éveit azzal töltötte el, hogy várakozott. Várt arra, hogy a nap feljöjjön, aztán arra várt, hogy a nap lenyugodjék. De hogy miért várt arra vagy erre, azt maga se tudta volna megmagyarázni. A várakozástól voltaképp semmit se várt. Olykor várt a villamosokra és a társaskocsikra is. Beült a megállóhelyek üvegkalitkájába. Nézte, hogy halad el orra elõtt tíz-tizenöt kocsi. Aztán, mint aki valamit elintézett, fölkelt, és tovább-ballagott egy céltalan cél felé. Végül rendszerint a Sziriusz zátonyán feneklett meg, ahol barátai tanyáztak, a háború utáni nemzedék tagjai, akik feleslegessé vált életükkel fizetnek hadisarcot azért a véres dáridóért, melyet annak idején tudtuk és beleegyezésük nélkül rendezett egy másik korosztály. A számlát - végzetes tévedésbõl - nekik nyújtották át.

Ezek a fiatalemberek nem csalódottak. Csalódni csak az tud, aki valaha hitt. Nekik erre nem engedtek idõt. Elsõ elemis korukban az utcasárban heverõ újságokból betûzgették ki, hogy az emberek puskatussal verik egymást agyon, s a betegekre rágyújtják a kórházat. Õnekik nem volt mibõl kiábrándulniok. Sohasem érezték azt, amit mi, hogy a felnõttek okosabbak vagy becsületesebbek. Õk a világtörténelmet, s a belõle levonandó tanulságot a hírlapok vastag címbetûibõl tanulták meg. Mégpedig alaposan. Nem is felejtették el soha. Így, ha most találkoznak, csak üldögélnek. Nem panaszkodnak ezen, nem gúnyolódnak, nem lázonganak. Ehhez is elfogultság kell, hit és erõ. Csak egymásra néznek, bólintanak egyet, és már mindent tudnak.

Sokáig magam sem értettem õket. Két nemzedék még nem különbözött annyira egymástól, mint a miénk, meg az övék. Nekünk az apánk húszéves korunkban irónnal a kezében kiszámította, hogy mennyit kereshetünk ezen vagy azon a pályán, ha serényen dolgozunk, hogy milyen nyugdíjjal, korpótlékkal vonulhatunk majd vissza pihenni, s e biztos tudatban könnyû volt elrugaszkodnunk a „rendes” élettõl. Õnekik ez a rendes élet a kaland volt, mert köröttük mindenki csak rendetlenkedett. Mi a korunk sivár eseménytelenségében fölnagyítottuk a kis eseményeket, hogy meg ne semmisüljenek. Õk, szegények, a nagy eseményeket voltak kénytelenek lekicsinyíteni, ugyanebbõl a célból. Mi folyton cigarettáztunk, rontottuk magunkat, szép és rút szerelmek lázában éltünk. Õk nem dohányoznak, tornáznak, korán megnõsülnek. Mi naponta ötször-hatszor meg akartunk halni. Õk inkább élni szeretnének, ha lehetne.

E méltányosnak nevezhetõ vágyuk elé sok akadály tornyosult. Pedig megpróbáltak mindent, így is, úgy is, hetykén, dacosan, alázatosan. Nem lehet õket kishitûséggel, tunyasággal vádolni. Jancsi is megpróbált mindent a világon. Dolgozott, tanult is, de minthogy kéziratai éveken át nem találtak gazdát, megértette, hogy nincs rá szükség, és félreállt. Most a Sziriusz kávéházba jár. Ebbõl áll társadalmi élete. Itt találkozik kitûnõ kortársaival, Hernáddal, a nagy tehetségû regényíróval, aki regényeit nem tudja kiadni. Ullmannal, a nagy tehetségû könyvbírálóval, akinek egy könyve sem akadt, hogy megbírálhassa, Baltazárral, a nagy tehetségû lapszerkesztõvel, akinek nincs lapja. Bolváryval, Kerner Gézával meg a többiekkel.

Mit csinálnak a munka nélküli írók? Hát azt, amit a többiek. A munka nélküli asztalosok kényszerû tétlenségük elsõ korszakában bizonyára mindent összeenyveznek, megszegecselnek házuk táján, kijavítják a sánta asztalokat, a bicegõ székeket, sõt talán bölcs elõrelátásból kiszabják, elkészítik a maguk és családtagjaik koporsóját is. A munka nélküli bûvészek azon igyekeznek, hogy varázsvesszejükkel eltüntessék sötét gondolataikat, és pénzt teremtsenek elõ a semmibõl. A munka nélküli tanítók - legalább én úgy képzelem - tulajdon gyermekeiket szedik ráncba, s kutyájukat fogják betûvetésre. Egy darabig még ki-ki a maga mesterségét folytatja. A munka nélküli írók is. Kitartóságuk folytán a régi végsebességgel haladnak. Mozognak bennük a szavak, melyek egyébként nagy alkotásokat szolgálhattak volna, túlburjánoznak az érzésen, a gondolaton, s egy központi irányító és fékezõ erõ híján kitörnek szokott pályájukból, föllázadnak, követelik a maguk jogát. Ezek a szavak önálló életet kezdenek élni, akár a sokáig hevertetett szerszámok, az unatkozó kalapácsok, melyek egyszerre csak kiugranak szerszámládájukból és összevissza kalapálnak mindent, vagy az érdemtelenül mellõzött gyaluk, melyek kétségbeesésükben a mester keze nélkül ide-oda futkosnak és siklanak, s õrjöngve gyalulgatják a falat, a szõnyeget, a tükröt, amit érnek. Kísérteties ez, barátaim.

Jancsin is ezt tapasztaltam. Egyre kevesebbet írt. Utóbb már csak a költeményeinek címét, vagy rímeit írta meg, mint a legszükségesebbeket, megmentve belõlük a forma mozgatóerejét, a lényeget. A többit elvetélte. Így jött létre a földrengésrõl szóló kifejezõ, de bõbeszédûnek éppen nem nevezhetõ verse, melyben a földet tartó titánról csak ezt a megállapítást teszi:

Atlasz:
Hanyatlasz

- s így jött létre az ehhez hasonló Tout comprendre c’est tout pardonner címû verse is, melyben egy bódítókkal élõ szerencsétlen barátját igyekezett igazolni vagy mentegetni a következõképpen:

Ne ámulj e kokainistán.
Gondolkozz az okain is tán -
s megérted.

Ezek az alkotások, melyektõl én nem tudnám teljesen megtagadni az érdekesség varázsát, mûvészetének már ferdülését és csenevészesedését mutatják, s azt bizonyítják, hova juthatnak a legnagyobb istenáldotta tehetségek, ha képességüknek nem adnak kellõ teret.

De õk valamennyien ilyenek voltak, parlagon hevertek, ugaroltak, a végtelenségig. Mit tehettek? Hát játszottak. Játszottak velük a szavak, ennélfogva õk maguk is játszottak. Vagy minthogy az író munkája a velejében játék, „dolgoztak”. Játszottak és dolgoztak, hiábavaló mesterségük hiábavaló eszközeivel. Játszottak a magánhangzókkal és a mássalhangzókkal, folyékonyan beszéltek csupán e-vel, amikor is a katonaság egyszerûen fegyverekkel felszerelt emberek fegyelmezett serege volt. Játszottak barkochbát, a tökély elképzelhetetlen fokára emelve ezt az elmemozdító tornát, s a fogalmak körét szûkítve, a felelgetõ igenjeibõl és nemjeibõl a legrövidebb idõ alatt kitaláltak minden lehetõ és lehetetlen dolgot, például Poincaré legelsõ öngyújtójának tûzkövét, vagy magának Ödipusznak jól megtermett, izmos Ödipusz-komplexumát. Játszottak „keretes mondatokat”, a magyar szövegbe mûvészien beleszõve, beleötvözve, belemunkálva a legképtelenebb idegen neveket. Rabindranath Tagore vagy gróf Oxenstierna Axel nevét. Játszottak a tulajdonnevek kezdõbetûivel is. Kapásból fújtak minden Ü-vel vagy W-vel kezdõdõ költõt, tudóst, bölcselõt, s legalább ilyenkor és ilyen módon láthatták hasznát széles körû mûveltségüknek, a facér írók világirodalmi tájékozottságuknak, a facér nyelvészek évekig tartó fáradságos búvárkodásuknak, a facér gépészmérnökök, a facér csecsemõorvosok természettudományos iskolázottságuknak és több egyetemüknek, mert miután vagy egy fél óráig sorolgatták fel a különféle jeleseket, s már mindenki elcsigázódott és kudarcot vallott, valaki az utolsó pillanatban homlokára ütött, kiejtette egy alig ismert lengyel biológus nevét, mely szintén Ü-vel vagy W-vel kezdõdik, s ezzel megnyerte a játszmát, a díjat, mindnyájunk elismerését és bámulatát. Játszottak pedig fõképp magukkal a szavakkal, a nyelv e rejtélyes parányaival, a nyelv e fölbonthatatlannak vélt elemeivel, állandóan hevítették és fûtötték õket görebjeikben, mint a középkori aranycsinálók, s munka közben diadalmasan fedezték fel, hogy a rõt rezeda visszafelé olvasva: a dezertõr, vagy az ingovány visszafelé olvasva: nyávogni, a kiválóbbak pedig közülük nemsokára hosszú verseket és elbeszéléseket tudtak írni, melyek elülrõl hátrafelé olvasva majdnem olyan értelmesek, mint hátulról elõre olvasva. Így kattogtak-zakatoltak szegények, anyag és tárgy nélkül, üresen, mint a malmok, melyek a levegõt, a semmit õrlik.

Elég az hozzá, múltkor estefelé, hét órakor, én is közöttük üldögélek a Sziriusz hosszú márványasztalánál, s pocsolok ebben a lanyha semmiben. Bejön Jancsi. Köszönés nélkül letelepszik az asztalhoz, felkönyököl. Egy szót sem szól, hallgat.

Egy kissé sápadtnak látszik. De az õ arcszíne, tudjátok, mindig fakó, mint a deszka, a sok régibb és újabb koplalása miatt. Mintha izgatott volna. Ezt észreveszik a többiek is. Valami rendkívüli történt vele. Ennek valami baja van. Kérdezgetik, hogy mi a baja?

Õ csak vonogatja a vállát.

Ugyan, mi baja lehet? Baj az, hogy a világra születtünk és élünk. Baj az is, hogy elmegyünk innen és meghalunk. Baj, hogy egészségesek vagyunk, ennélfogva ennünk kell. Baj az, hogy betegek vagyunk, ennélfogva nem tudunk enni. Így is, úgy is sok baj van a földön. Na, annyi baj legyen.

- Mégis, mi bajod? Na, mondd már. Mi lelt téged?

Jancsika tapsikálja fölfelé fésült, göndör haját. Pödöríti kis bajuszkáját. Hetyke fickó ez, karakán legény. Vékony dongájú, de roppant férfias. Nem hasonlít a költõhöz. Ez is arra vall, hogy igazi költõ.

- Talán elvesztetted az állásod? Fizetésképtelen lettél? Teljesen tönkrementél?

Az efféle gunyorkák és humorkák már régóta nem hatnak itten. Se a tréfacsinálók nem mulatnak rajta, se a megtréfáltak.

Odasiet hozzája Lalojka, a pincér. Udvariasan, bizalmasan hozzáhajol:

- A szokott nagyobb arányú cehhelés következik?

Jancsi bólint.

Lalojka két pohár vízzel tér vissza, s eléje teszi egy tálcán. Jancsi egymás után kiissza mind a kettõt. Ni, milyen szomjas.

Baltazár, Ullmann, Kellner tovább vallatja:

- Miért nem beszélsz, te majom?

Azért nem beszél, mert nem tartja érdemesnek. Úgyis hiába. Odaveti:

- Találjátok ki.

- Ez a dolog ma történt?

- Igen.

- Ma délelõtt?

- Nem.

- Ma délután?

- Igen.

- Tegnap még nem is sejtetted?

- Nem.

Így, félvállról felelget. Kisebb gondja is nagyobb, mint hogy kitalálják.

Az asztal végén egy elhízott, fekete fiatalember mind a két tenyerével betapasztja a fülét, s a Daily Mail keresztrejtvényére mered. Minden áldott nap megfejti az összes hazai és külföldi keresztrejtvényeket. Már nyolc éve a görög és a latin nyelv okleveles tanára, s nyolc éve nincs állása. Unalmában megtanult arabul, perzsául és törökül is. Dr. Scholznak hívják. Barátai az éles esze és pompás vitatkozóképessége miatt eleinte Szokratesznek is hívták. Késõbb, amikor a lóversenyeken hajszolta a szerencsét, s minden lóra feltett egy-egy pengõt, a szép görög nevét Sokratesz-re változtatták. Legutóbb pedig, mióta ruházatát feltûnõen elhanyagolja, s inget csak legritkább alkalmakkor vált, sem az egyik, sem a másik nevét nem használják, hanem Piszokratesz-nek nevezik, a háta mögött és szemben, az írók éppúgy, mint Lalojka s a többi pincér, amit õ egy bölcshöz illõ megértéssel és fölénnyel vesz tudomásul.

A keresztrejtvény kockáiba villámgyorsan beírja az odavaló angol szavakat - egy ausztráliai folyót, egy indiai vadállatot vagy egy amerikai államférfit -, aztán, mint aki teljesítette napi kötelességét, elégedetten fölsóhajt. Ásít egyet. Leveszi piszkos szemüvegét, törölgeti a piszkos zsebkendõjével, amitõl a szemüveg még piszkosabb lesz, de a zsebkendõ nem lesz tisztább. Hallgatja, hogy ostromolják Jancsit. Fáradt tekintetét ráemeli.

Azt hiszi, hogy ezek most barkochbáznak. De téved. Még nem barkochbáznak, legalábbis õk még nem tudják. Az ösztönösen kíváncsi kérdések és ösztönösen kurta feleletek lassan, észrevétlenül billennek át a valóságból a játékba, mint amikor a repülõgép felemelkedik a földrõl, és fölötte lebeg, de egyelõre csak pár arasszal.

Scholz mosolyog a mûkedvelõ kontár játékon. Õ ebben igazán mester. Már tudja is, mi a föladat: kipuhatolni, mi történt Jancsival, és mi az oka szomorúságának. Csupa szánalomból átveszi a játszmát. Kérdéseit tudományos módszerrel szögezi Jancsi mellének, aki közönyösen válaszolgat.

- Tárgy?

- Igen.

- Csak?

- Nem.

- Fogalom is?

- Nem.

Scholz elbiggyeszti száját, mert a föladatot „elvont fogalom” nélkül magához méltatlannak tartja.

- Tárgy és személy együtt?

- Igen.

- Képzelt személy?

- Nem.

- Élõ?

- Erre sem felelhetek.

- Nem él? Meghalt?

- Erre sem felelhetek.

- Hogyhogy? Se él, se hal? Talán élõhalott?

- Nem.

- Ahá, már értem - mondja Scholz. - Te ebben a pillanatban nem tudod, hogy él-e az illetõ - teszi hozzá, de érzi, hogy valami nincs egész rendben.

Életének nehéz és szép játszmáira gondol. Arra gondol, hogy tavaly farsangkor megfejtette a színvakságot és azt a lyukat is, melyet egy szög üt a falba, s arra gondol, hogy nemrég kitalálta Kund Abigél anyai öreganyját, szóval egy költött és nem létezõ személy költött és nem létezõ hozzátartozóját, akit a költõ se tartott érdemesnek megálmodni, s éppígy kitalálta azt a pusztán föltételezett elmeorvost, aki esetleg megállapította vagy megállapíthatta volna ugyancsak Kund Abigél örültségét.

Zsebébõl elõkotorászta egyetlen értéktárgyát, egy lapos ezüstszelencét, melyben zöld gumicukrok vannak. Szokása szerint körülkínálja, de a társaság szokása szerint visszautasítja, mint mindent, amihez hozzáér. Csak õ vesz belõle egyet. Rágcsálja a zöld gumicukrot fekete fogaival.

- Gyerünk - biztatja magát. - Tehát ez a személy olyan ember, mint én vagy te? Férfi? Nõ? Húsz és harminc közt? A feleséged?

- Igen.

- Marika - szól maga elé Scholz eltûnõdve, orra nyergén megigazítja a szemüvegét, és Jancsira mered.

A többiek is rámerednek.

- Ez a tárgy - folytatta Scholz -, amelyikrõl itt szó van, a fejedhez repült? Összevesztetek?

- Nem - válaszolt Jancsi keményen, s ezzel a nemmel egyszerre eltiporja a nevetést, mely már sisteregni kezd körülötte.

- Nem? - kérdezi Scholz, és úgy érzi, hogy elveszti a fonalat. - Na, jó. De ez a tárgy, ugyebár, mégis összefüggésben van a mostani lelkiállapotoddal?

- Igen.

- Ez a tárgy nagy? Ez a tárgy akkora, mint a fejem? Ez a tárgy akkora, mint az öklöm? - és mutatja szennyes öklét. - Ez a tárgy most nálad van? Ez a tárgy a feleségednél van most? Talán rajta van? A fején van? A fülén van? A kezén van? Mellette van, a földön?

- Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem.

Néhány perc múlva, amikor a játék már elõre halad, Scholz fölkiált:

- Tehát ez a tárgy a feleséged gyomrában van vagy volt. Mindegy. Élelmiszer? Nem az? - mondja és leengedi fölvont szemöldökeit. - Szerves, szervetlen? Szervetlen ipari cikk, gyógyszer, de sem én, sem te nem vettük még be? Méreg? - kérdezi gyorsan.

- Igen - feleli Jancsi.

A társaság elõrehajolva figyel, de minden nagyobb izgalom nélkül, mert az izgalom testvériesen megoszlik Jancsi között, aki úgy látszik, egy házassági tragédia hõse, és Scholz között, aki ezt kitalálja.

- Méreg - ismétli Scholz -, helyes, méreg.

Valaki dúdolni kezd:

- A csizmámon nincsen kéreg...

- Csendet kérek! - kiabál Scholz. - Ne zavarjatok. Tekintettel, hogy szervetlen, talán szublimál?

- Igen.

- Hydralgilium bichloratum corrosivum - szólt egy hang. - HgCl.

- Nem ide tartozik - inti le Scholz a hangot, s most egyenesen rohan a cél felé.

Nem folytatom, barátaim. Csak annyit, hogy én már sok mindent mellre szívtam, de ilyent még soha. Scholz pár percnyi szócsata és közelharc után kivette belõle, hogy Marika, a felesége, a kedves és jó Marika, alig egy órával ezelõtt ismeretlen okból, de öngyilkossági szándékból szublimátkockát nyelt, a mentõk a kórházba szállították, és most ott van.

Isten ugyse, a hideg verejték gyöngyözött homlokomon. Ti természetesen arra gondoltatok volna, hogy az egész csak ugratás, éretlen tréfa, maszlag. Én azonban nem erre gondoltam. Ismerem azokat a fiúkat, akik 1933-ban élnek. Ezek nem színészkednek, mint mi, nem hazudnak soha, se maguknak, se másoknak. Mi regényesek voltunk. Õk tárgyilagosak. Jancsi a barkochba legszigorúbb szabályai szerint tárgyilagosan közölte a tényállást, õk pedig ezt éppily tárgyilagosan fogadták. Egyikõjüknek se jutott eszébe, hogy egy pillanatig is kételkedjék benne. Nem is nagyon csodálkoztak rajta. Ezek semmin se tudnak csodálkozni.

Hogy miért ment bele Jancsi ebbe a kétes ízlésû játékba, tudja Isten. Talán fáradtságból, talán idegességbõl. Ártani senkinek se ártott vele. Marikát ezalatt a kórházban szakszerûen kezelték, kimosták a gyomrát, hánytatták, tejet itattak vele, és sok-sok liter vizet csorgattak át rajta. Jancsit elküldték onnan, hogy ne lábatlankodjék, csak egy óra múlva mehetett vissza. Õ tehát ebben a percben nem segíthetett rajta. Legalább magán akart segíteni. Valahogy agyon kellett ütni az idõt, amíg ismét nem láthatja.

Én nem ítélem el õt. Szerette ezt az asszonyt, és most is szereti. Emlékszem, házassága elsõ idejében állandóan zsebében tartott négy darab pogácsát, és boldogan mutogatta mindenkinek, hogy azt a felesége sütötte. Mit bizonyít ez? Nem azt, amint állítjátok, hogy a pogácsák ehetetlenek voltak, mert különben kidobta volna a zsebébõl, nem tartotta volna magánál hónapokig mint ereklyét. Szóval, szereti a feleségét.

A barkochba után fölhajtott még két pohár vizet, aztán átrohant a kórházba. Csak órák múlva tért vissza, késõ éjjel. Újságolta, hogy Marika túl van az életveszélyen, megmentették, jól érzi magát, az orvosok bizakodnak abban, hogy semmi utóbaja se lesz.

A Szíriuszban recsegni kezdtek az orosz zenészek, tudjátok, azok, akik még hadifogságukból rekedtek itten. Egy darabig nemzeti viseletben játszottak orosz dalokat, aztán, hogy elrongyolódott a rubaskájuk, az orosz dalokat elfelejtették, és most úgyszólván kizárólag magyar nótákat muzsikálnak, szláv véralkatuknak megfelelõen, álmosan, vontatottan, s többnyire hamisan is. Hát menekültünk.

Jancsit hazakísértem a Hungária körútra. Ott lakik egy hónapos szobában. Leült a szûk díványra, ahol máskor együtt szoktak aludni. Megállapította, hogy ma egyedül fog aludni. Fájdalma tárgyilagos volt. Fölkelt, a díványra dobott egy tarka vánkost meg egy vékony paplant. Aztán hátratett kezekkel le-föl sétált, anélkül hogy egy szót szólt volna. Meg-megállt az ablak elõtt. Kitekintett a Körútra. Úgy tetszett, hogy valamit vár. Említettem nektek, hogy ez a fiú mindig vár valamit. Most éjszaka volt, felleges, sötét éjszaka. Nyilván arra várt, hogy megvirradjon.

1933