|
Amint szokta, az utolsó pillanatban ugrott föl a vonatra.
Poggyászát bevágta egy félfülkébe. A kerekek gurulni kezdtek a síneken.
Sötét, téli délután volt.
Álmosan, a virrasztástól véres szemmel bámult ki az ablakon.
Nézegette a hómezõket, a fölöttük röpködõ varjakat, ezt a nagy, fehér-fekete
tájképet, aztán akkorát ásított, mintha az egészet el akarná nyelni, lehúzta az
ablakfüggönyt, hogy semmit se lásson, és mint minden alkalommal, amikor
belekezdett valamibe vagy amikor túl volt valamin, rágyújtott.
Most az utazásba kezdett bele, és az induláson volt túl.
Ezért, mihelyt elszívta egyik cigarettáját, a másikra gyújtott.
Valahova vidékre igyekezett, egy fölolvasásra.
Hányadik fölolvasásom lehet már ez, tûnõdött magában, talán
a századik is, ha nem a százötvenedik, két és fél évtized óta. Egyszer robotnak
nevezem, máskor kötelességnek. Valójában ez az életem értelme, kielégülése,
ünnepnapja: az úgynevezett dicsõség. Úti élménynek sincs különb, mint
bekukkanni egy ismeretlen városba, látni, amint így napszállatkor a gyermekek
az iskolából hazafelé bandukolnak a havas utcákon, meglopni testvéri
közösségüket, beszagolni egy vendéglõbe, végigsétálni a fõutcán, aztán máris
szaladni a szállóba, készülõdni, másnap pedig rövid tapsmámor és pezsgõcsömör
után továbbröpülni, mintha az egész csak álom lett volna. Jaj, mennyi ilyen
emlékem van ezekrõl a fölolvasásokról. Emlékezem vasárnapi ebédekre, mert
rendszerint szombaton rándultam le, és vasárnap még ott fogtak, a vasárnapi
ebédek arany húsleveseire, melyekben duzzadtan úszkáltak a tüdõs táskák, a
paradicsommártások szinte harsány, hõsi pirosára, s a tortaépítmények
felhõkarcolóira is. Emlékszem elkallódott barátaimra, begyöpösödött
osztálytársaimra, akik a fölolvasást követõ reggelen, amíg ágyban dõzsöltem még
félálomban, váratlanul bukkantak föl szobám hátterében, szájukon egy
emlékeztetõ, bocsánatot kérõ s mégis vádoló mosollyal, hogy bár elfeledten és
névtelenül, de azért még a világon vannak. Emlékezem egy nyájas családra, mely
szállóvendégül látott, lakószobámra, melyet annyira kényelmessé és otthonossá
próbált tenni, hogy sohasem éreztem magam benne se kényelmesen, se otthonosan,
s ha egyedül maradtam, akkor is állandóan hajlongtam és mosolyogtam, mintha
közelemben lettek volna szeretetre méltó házigazdáim, akik a fal mögött is
mozdulataimat lesték, és amikor mosakodni akartam, õk maguk szivattyúztak vizet
alkalmi mosdómba. Emlékszem tisztelõimre, akik az utcasarkon egy oszlop mögül
törtek rám, hogy kezem vonását kérjék, és mûkedvelõ írókra, akik úgy nyújtották
át kéziratukat, mint királynak holmi életbe vágó kérvényt, a hódolat rózsáival
átkötve vagy pedig orv fenyegetést burkolva belé, mint tõrt a merénylõk.
Emlékszem egy nagyváradi kávéházra, még a régi béke idejébõl, ahol a pincérek
fülem hallatára azon vitatkoztak, hogy melyik volt a múlt vasárnap az
„életszagúbb” szonett. Emlékszem kedves nénikékre, akik azzal gyanúsítottak,
hogy lenézem ételremeküket, mert - hiába - nem pesti az, és részint azon
csodálkoztak, hogy nem eszem belõle eleget, részint pedig azon, hogy annyit
eszem belõle, s mint költõ nem vetem meg az ilyen prózai dolgokat. Emlékezem,
hogy vonszoltak ide és oda megtekinteni egy árvaházat vagy egy vágóhidat, egy
képtárat vagy egy járványkórházat, s mint mondtam mindenrõl tartózkodó, de
elismerõ szakvéleményt, én, aki az íráson kívül semmihez a világon nem értek.
Emlékezem aztán leányokra és asszonyokra, akik ilyenkor a véletlen tündér
szeszélyét és végzetét hozták nekem. Minden fölbogozhatatlanul együtt van
ezekben a kirándulásokban, melyek sohasem ugyanazok, és mégis mindig
ismétlõdnek. Beh szépek is voltak, sóhajtott. Jó volna még élni egy darabig.
Nyolc felé járt. Esti fölrántotta az ablakfüggönyt. Künn már a hósík is olyan fekete
volt, mint a varjak. Mindenütt áthatolhatatlan, sûrû köd gomolygott. „Kilenckor
kezdõdik a fölolvasás, gondolta, csak annyi idõm marad, hogy a szállóban
átöltözzem.” Nyújtózkodott. Mellénye felsõ felébõl kihúzott egy barna üveget.
Bevett valamit, amitõl szeme azonnal csillogni kezdett. Újra rágyújtott. Néhány
perc múlva kivilágított kupolák sugárkévéi törtek át a homályon, víztartályok
és gyárkémények integettek feléje, aztán a kalauz beszólt, hogy megérkezett.
Átadta a
poggyászát, leugrott a pályaudvarra, a sínek közé, ahol egy homályos csoport
közeledett feléje, a Közmûvelõdési Egyesület serény elnöke, ifjú feleségével
meg egy sápadt, ismeretlen, szótalan fiatalemberrel. Amint ilyenkor szokták,
megkérdezték tõle, hogy jól utazott-e, nem fáradt-e el túlságosan, s miután õ
erre valamit makogott, kocsiba ültették, elmondták, hogy az est iránt
városszerte „óriási az érdeklõdés”, noha még „nem adtak el minden jegyet”, és
vitték a szállóba, az Aranysasba, amelynek a másik szárnyán mindjárt ott a
színpad is, úgyhogy neki csak majd át kell sétálnia.
A sápadt,
ismeretlen, szótalan fiatalember, aki az est rendezõje volt, „rendkívüli
tapintattal” a szálló elõcsarnokába kísérte õt, megvárta, amíg a fölvonóra
száll, és „eltávozott”.
Már javában
zakatolt a fölvonó, amikor Esti fölfigyelt, hogy mégiscsak érik néha meglepetések.
Soha életében nem járt ilyen furcsa vidéki szállóban. A fölvonó nyargalt,
robogott, immár percekig, egyre följebb és följebb.
- Hová
megyünk? - kérdezte a kisfiút.
- Föl -
válaszolt a kisfiú, és mutatóujjával a magasba bökött.
- Hányadik
emelet?
A kisfiú
erre nem felelt, mert a fölvonó még egyet-kettõt zökkent, aztán nagy zajjal megállapodott.
Némán vitte elõre bõröndjeit a hosszú és szûk folyosón, melyen szürke gyökérszõnyegek
szaladtak a szürkére festett egyforma ajtók mentén. Az egyik ajtót kinyitotta.
- Tessék
parancsolni - mondta.
- Ez a
szobám? - érdeklõdött Esti, a gõzfûtéstõl pállott levegõben a szoba közepére
ment, és körültekintett.
Egy nagy
tükröt látott, oldalt az ágyat, szemben pedig a kerevetet. Bólintott, és
elküldte a kisfiút. Kinézett az ablakon. Lenn, egészen mélyen lenn a hegyeken
egy kisváros szétszórt házacskái hevertek a lámpafénytõl sugárzó, sárga, meleg
ablakokkal, mint gyermekkori színházának feledhetetlen díszletén. Sokáig
gyönyörködött ebben. Egy zömök kõtorony körül a hullongó hóban varjak keringtek.
- Siessünk
- biztatta magát, és nekilátott.
Önborotvapengéje harsogva szántott végig arcán, forró vízben
mosakodott, aztán bõröndjébõl egymás után rebbent elõ a fehér ing, a fehér
mellény, a fehér nyakkendõ, mint künn a hó, s utána a fekete frakk, a fekete
nadrág, a fekete lakkcipõ, mint künn a varjak.
Bach Air-jét
fütyörészte, s azon gondolkozott, hogy mit mûveljen ma este a dobogón.
Mindenesetre zsebébe gyûrt néhány újabb kéziratot. Ide-oda hajlongva
fésülködött a tükör elõtt, s boldogan észlelte, hogy még nem egészen vénült
meg, és magas.
-
Induljunk - vezényelt magának, és a folyosóra lépett. Ez volt az a hosszú és
szûk folyosó, melyen elõbb a kisfiúval idejött, a szürke gyökérszõnyeggel és a
szürkére festett egyforma ajtókkal, de csak most vette észre, hogy milyen
hosszú és szûk. Valahol a végén tükör csillámlott homályosan, visszaverve a
hosszú és szûk folyosót, a szürke gyökérszõnyeggel és a szürkére festett
egyforma ajtók végtelen sorával. Minthogy mennél elõbb a színpadra akart érni,
a tükör felé igyekezett, abban a reményben, hogy ott majd valami kijáratot lel
vagy lépcsõt. De csalatkozott. Amint a közelébe ért, meggyõzõdött, hogy amit a
tükörben lát, az nem is tükörkép, hanem maga a valóság. Végeérhetetlen volt ez
a folyosó. Micsoda nagyzolás Mucsán, dörmögött, és elbiggyesztette száját.
Bosszúsan sietett elõre. „Úgy látszik, újra eltévedtem”, mondta mosolyogva, de
zavartan egy pincérnek. Az útbaigazította, hogy menjen visszafelé, ellenkezõ
irányba, s ott valahol messze ugyancsak egy tükör látszott, de a végén szintén
nem volt tükör, csak maga a folyosó, megszámlálhatatlan ajtaival és szobáival.
Öt-hat percig bolyonghatott, amikor egy másik pincér jobbra
irányította, aztán egy harmadik pincér megint balra. Akkor már régen elmúlt fél
tíz is. Idegeskedett, hogy végképp elkésik az elõadásról, türelmét vesztette,
és magából kikelve szaladgált ide-oda, le és föl, egyik emeletrõl a másikra
futkosva, s mindenütt csak az egyformaság kétségbeejtõ útvesztõje fogadta.
Végül dörömbölni kezdett a fölvonó vaskalitkáján. A fölvonó megállt, kilépett
belõle a kisfiú, és õ beszállt. Ismét szédületes iramban repülni kezdett
fölfelé, aztán zuhanni lefelé, kivárhatatlan hosszú percekig. Esti ordítozott,
toporzékolt, hogy ki akar szállni.
Arra a hosszú és szûk folyosóra érkeztek, ahonnan
elindultak. Szobája ajtaját nyitva találta, benn az öltözködés rendetlenségét,
szappanhabos önborotváját a mosdótálban. A tükör elé állt, és figyelte fehér
arcát, verejtékes homlokát. Tudta, hogy mi fog következni. De ez inkább
érdekelte, mint borzasztotta. Azon csodálkozott, hogy az egész csak ennyi.
Amíg a kisfiú orvosért szaladt, addig õ elõkotorászta a
barna üveget, és megint bevett belõle.
- Miért használja ezt? - kérdezte tõle az orvos
szemrehányólag, és kivette a kezébõl.
- Azért - felelte Esti -, mert a földön meghalnak a
gyermekek.
Az orvos megállapította, hogy félrebeszél, s szeme bandzsít.
Tapogatta érlökését, de már nem érezte. Le akarta ültetni egy székre. Erre Esti
teljes hosszában végigvágódott a földön. A tükör elé esett, s kidülledt mind a két szeme. Ekkor rohant be a
sápadt fiatalember. Lélekszakadva követelte a mestert, hogy a színpadra vigye.
Döbbenten látta, hogy mi történt.
- Érdekes -
jegyezte meg -, most is nézi magát a tükörben.
- Igen -
bólintott az orvos. - Mint afféle mûvészember. Pedig már nem is él.
1933
|