KÉZIRAT

- Olyan kézirat-kazlat hozott a posta - panaszkodott Esti Kornél -, hogy amikor fölbontottam, rémület fogott el. Regény volt, két részben, keménypapír borítékban, gondosan legépelve, szalaggal átkötve. A címét meg se néztem. Csak azt, hogy ki írta.

Egy elõkelõ, finom, öreg hölgy írta, aki mûvelt volt, szeretetre méltó, a társaságban elmés, okos is, de mihelyt tollat vett kezébe, ezeket a kitûnõ tulajdonságait tüstént elvesztette, s pocsékabbul írt, mint egy pesztonka.

Olvastam már néhány írását. Úgy gondolok vissza rájuk, hogy ma is az ásítógörcs csikordítja össze állkapcáimat. Ha nem hatnak rám a legerõsebb altatószerek, csak eszembe idézem õket, s azonnal elnyom az álom.

Sóhajtva fölemeltem a súlyos irodalmi munkát. Odadobtam a szobám sarkában álló kéziratasztagra.

Az írónõ a kísérõlevelében arra kér, hogy föltétlenül olvassam el küldeményét, mert sokat tart véleményemrõl. Hát megfogadtam magamnak, hogy egy szabad órámban majd belepillantok.

Két-három hét múlva találkoztam vele az utcán.

- Elolvasta? - kérdezte.

- Még nem, méltóságos asszonyom.

- De elolvassa?

- Természetesen.

- Megígéri?

- Meg, meg.

Ez a kézirat, melyet azóta belepett a por, mellemre nehezedett. Gyakran lidérceseket álmodtam miatta. Nem mertem még egyszer megnézni. De tudtam, hogy 1308 oldal. Onnan emlékeztem erre, mert az átvételkor feltûnt, hogy az oldalszáma azonos azzal az évszámmal, amelyikben Róbert Károly király a magyar trónra lépett.

Borzalmas volt elképzelnem, hogy csak átlapozom is. Mi értelme lenne? Az, hogy mások elém teszik kéziratukat, mindig meghat, meg is tisztel. Alázatosan igyekszem teljesíteni kötelességemet, megfelelni a belém vetett bizalomnak. Még mindig nem tompultam el anyagom iránt, érdekel, mint az orvost a betegei folyton ismétlõdõ tömege. De ebben az esetben bizonyos voltam, hogy gyógyíthatatlan beteggel állok szemközt, akirõl már évekkel ezelõtt lemondtam. Nihil faciendum. Legföljebb tovább vigasztalhatnám, tovább áltathatnám, ez pedig sérti igazságérzetemet, azonkívül untat is.

Legközelebb, mikor megpillantottam õt egy estélyen, hozzásiettem. Kezet csókoltam, s ezt dadogtam:

- Még mindig nem, méltóságos asszonyom. Millió undok dolgom van. Robot. De egy hónap múlva - ugye, ennyi idõt ad? - magam jelentkezem.

Elmúlt egy hónap. Nem találkoztunk. A nyár is elmúlt. Már azt hittem, hogy õ maga is elfelejtette irodalmi kalandját. Õszintén szólva bizakodtam közeli halálában is.

Õsszel azonban egy verõfényes délutánon, amikor a fasorban mit se sejtve sétálgattam néhány barátommal, viharosan és kötelezõen integetett felém. Hozzánk csatlakozott.

Ballagtunk az aranyfák közt. Én meg õ elöl, hátul, mögöttünk, úgy tízlépésnyire, s társaságom.

- No, elolvasta? - vallatott szerény s egyben gúnyos mosollyal, támadóan.

- El- feleltem hetykén, szigorúan, szinte durván.

- Akkor most mondja el nekem, hogy tetszett. De részletesen és õszintén. Semmi bók. Engem csak az õszinteség érdekel.

Szeméhez emelte aranykeretes nyeles szemüvegét, és rám meredt.

- Igen - szóltam még mindig szigorúan.

Lassan haladtunk a fasorban. Barátaim tereferéltek hátam mögött. Nekik fogalmuk se volt, milyen halálos veszélyben forgok ebben a pillanatban. Hátra-hátra sandítottam, segítséget várva tõlük, mint a rossz diák, aki nem készült, és a súgókat lesi. Nem volt menekvés. Nekem most meg kellett állnom a helyemet, egyedül. Az írónõ foglya voltam.

- Hát - kezdtem, s nagy lélegzetet vettem, mintha nem tudnék szóhoz jutni sok mondanivalómtól, aztán lehajtottam a fejemet, elnémultam, hogy mintegy rendszerezzem, formába öntsem kavargó benyomásaimat.

Õ várt.

Mit tehettem?

Egyszerûen azt mondhattam volna, hogy új regénye remek, s az elõbbieket is messze túlszárnyalja. Ilyesmi ellen - azt tapasztaltam - nemigen szoktak tiltakozni azok, akik írnak. De minthogy már rossz volt a lelkiismeretem, s vádolt elõbbi aljas hazugságom, hogy elolvastam kéziratát, és emiatt holmi züllött kalandornak vagy nemzetközileg körözött szélhámosnak éreztem magam, jóvá akartam tenni léhaságomat, egyszerre valami merõben megmagyarázhatatlan becsületességi hóbort szállt meg, s egyik kelepcébõl a másikba hullva kijelentettem:

- Kifogásaim vannak, méltóságos asszonyom - szünetet tartottam. - Mégpedig komoly, súlyos kifogásaim.

- Ugyan? - kacagott meglepõdve, s leengedte nyeles szemüvegét. - Látja, ez már érdekel. Talán a tárgy?

- Ó, a tárgy, a tárgy, az érdekes és kerek. A tárgy, az gömbölyû - s két kezemmel mutattam, hogy milyen gömbölyû.

- Sejtem már, hogy micsoda - szakított félbe izgatottan. - Magának a megoldás nem tetszik, a vége.

- Sõt. A vége, az hibátlan - tiltakoztam. - Másképp nem is lehetne befejezni. Egyebütt van a törés.

- Hol?

- Úgy a közepe felé - szóltam tétován, s könyörgõ, majdnem rimánkodó tekintetet vetettem rá.

- Ott, ahol Maricának megtalálják a keresztlevelét, s kiderül róla, hogy törvénytelen gyermek?

- Nem. Ez drámai és szükséges. Elõbb van a törés.

- Ott, ahol Marica azon a jótékonysági ünnepélyen angyalként szerepel, a görögtûzben - tudja ‑, és beleszeret Kázmér gróf?

- Ez a jelenet feledhetetlen. Marica, a kis Marica, a fehér angyalszárnyacskákkal, a pirosan füstölgõ görögtûzben, halványan és szendén, imára összetett, kis kezecskéivel végtelenül megindító. Az pedig, hogy éppen ilyen helyzetben és éppen ekkor ébreszt szerelmet Kázmér grófban, elmés, eredeti, merész, s ami a fõ, lélektanilag teljesen okolt. Még elõbb van, méltóságos asszonyom.

- Á, igen. Ott, amikor báró Bolthay Ottóval táncol az Anna-bálon?

- Na, látja - kiáltottam rávezetõ, nevelõi tapintattal, s két karomat kitártam. - Ez az a hely. Erre céloztam.

Föllélegeztem. Most már nem mozogtam abban a kétségbeejtõ sötétségben, mint elõbb. Az ûrbõl, a vak semmibõl, ahol az imént még alaktalan ködtestek keringtek, cseppfolyós állapotban, lassanként egy egész világ bontakozott ki, s ennek már volt napja is: Marica, holdja is: Kázmér gróf, a regényes, andalító szerelmével, és sarkcsillagja is: báró Bolthay Ottó.

Szótlanul lépdeltünk egymás mellett. Én sorsomon tûnõdtem, azokon a tõrökön és csapdákon, melyeket a véletlen a legközelebbi öt percben tartogathat számomra, õ pedig nyilván báró Bolthay Ottó olthatatlan szerelmén.

- Érdekes - szólt -, ezt magam is éreztem írás közben. Bolthaynak még nem kellene oly határozottan nyilatkoznia.

- Miért nem? - kötekedtem. - Bolthay végre - és azon gondolkoztam, hogy micsoda is Bolthay -, Bolthay - mondtam határozottan, ellentmondást nem tûrve -, ember, Bolthay férfi, Bolthay talpig férfi.

- Igaza van - hagyta helyben. - Aztán Bolthay ekkor még nem tudhatja, hogy Marica lelenc, egy szegény kis árva, akit úgy szedtek föl az utcáról, mint egy megfagyott verebet, s azt se tudhatja, hogy kicsoda voltaképp Kázmér gróf.

- Természetesen - bólintottam, s magam is kíváncsi voltam, hogy kicsoda is lehet voltaképp Kázmér gróf. - A hiba ott van, hogy Bolthayt ezen a helyen - legalább érzésem szerint - egy kissé elrajzolta, egy kissé túlrajzolta.

- Lehet - szólt az írónõ, s megállt, mélyen a szemembe nézve. - De mondja, kedves Esti, mit tenne maga báró Bolthay Ottó helyében?

- Én? - kérdeztem, s vállat vontam.

A fasorban a vasárnapi kirándulók gépkocsijai száguldoztak hatvan kilométeres sebességgel. Abban reménykedtem, hogy valamelyik majd csak elgázol, s fölment a válasz kínos kötelezettsége alól. Reményemben csalatkoztam. Folytatnom kellett:

- Mindenesetre megvárnám a fejleményeket.

- Csakhogy Marica késõbb már egy legendás örökséghez is jut - vetette ellen.

- Látja - mondtam -, ekkor kellene igazán feltûnnie Bolthaynak.

- De hisz Bolthay akkor már nem él - sivított kétségbeesetten. - Kázmér gróf közben megölte párbajban.

- Tudom - legyintettem fölényesen. - Mégis ebben a pillanatban kellene földerengenie Marica lelkében az õ feledhetetlen képének. Jelképesen értettem.

Itt megtorpantam egy kissé, mint aki valami nyaktörõ meredélyt ugrott át, s maga is elborzadt merészségétõl. Visszakoznom kellett. Ha eleinte nagyon gyáva és félénk voltam, idõközben vérszemet kaptam, s abbahagyva minden tapogatódzást, már-már ítélkeztem elevenek és holtak fölött, úgyhogy az eleveneket összetévesztettem a holtakkal. Szemtelenségemben odáig vetemedtem, hogy báró Bolthay Ottót röviden és kedélyesen csak Ottónak nevezgettem. Kázmér grófot csak Kázmérnak. Beláttam, hogy ez még korai. Egy-két archimédészi pont még nem volt elegendõ, hogy az írónõt kiemeljem körömbõl. Még mindig áthatolhatatlan köd és rejtély födte elõttem a regény vázát és meséjét, alakjait és jellemeit. Hagytam õt beszélni.

Õ pedig beszélt egy negyedóráig megállás nélkül. Azzal a patakzó hévvel, mely az írókat jellemzi, amikor saját munkájukról szólnak, elém tárva a helyzetét, a társadalmi és lélektani kérdés velejét, az alapeszmét és tanulságot, ecsetelte Marica, Kázmér gróf, Bolthay testi és lelki világát, szó szerint idézte párbeszédeiket, néha drámaian meg is játszva õket, aztán kitért az elõzményekre és következményekre, a mellékalakokra, bemutatott még néhány grófnak és bárónak, megismertetett egy nemeslelkû herceggel, egy hû komornyikkal, s végül a regény címét is elárulta. Marica utolsó szerelme volt a cím.

Én csak ezután léptem sorompóba. Amikor így kicsalogattam belõle minden titkát, megszólaltam, s tudásom pimasz birtokában taglaltam, utaltam, hivatkoztam, visszamutattam, fejtegettem, cáfoltam, összehasonlítottam, boncolgattam, méltányoltam vagy gáncsoltam, mindig az õ mondatait visszhangozva, oly tájékozottan, hogy maga is megdöbbent tõle.

Ez volt a szerencsém. Amíg a saját fegyvertáramból szedegettem érveimet, akaratlanul is szórakoztattam õt. Ezt azonban unni kezdte. Az õ anyagában olyan párolt unalom lappangott, hogy nemcsak olvasói kábultak el tõle, hanem õ maga is. Egy másik negyedórában teljesen visszavertem. Belefullasztottam tulajdon cukros oldatába, langyos limonádéjába. Megköszönte magvas észrevételeimet, találó kifogásaimat, melyeket majd beledolgoz a szövegébe, s menekült.

- Mi lelt? - kérdezték barátaim, amikor visszatértem hozzájuk, a homlokomat törölgetve. - Sápadt vagy.

- Dolgoztam - feleltem nekik. - Nehéz munka volt.

Igaz, hogy a kéziratát elolvasni még nehezebb munka lett volna.

1935